Kultúra

2006.11.20. 03:27

Elromlott az idő gépezete

Székesfehérvár - José Arcadio Buendia - az öreg - tényleg úgy érezheti, hogy megkergült az időgép, hiszen megzakkant ő maga is. Folyvást az hajtogatja, hogy hétfő van.

Szabó Szabolcs

Aki rutinos munkábajáró, persze már vasárnap este is letargikus pofákat vág, tudván, nincs szörnyűbb a hétfőnél, a heti robot kezdeténél. José Arcadiónál viszont ez a hétfő talán valami újnak az ígérete, ezért emlegeti monomániásan. Még akkor is, amikor a fához kötik, hogy ne csináljon rosszat. Hátha megint belekezd valamibe, haszontalan dolgokat talál fel, mellyel megrendíti a családot és annak egzisztenciáját. Még öregen is. Pedig Melchiades, a mitikus cigány világcsavargó, csodákkal házaló figura már meghalt. De visszajár, és hangyássza az agyat.

Macondóban, az elvarázsolt városban, s leginkább a Buendia családban persze inkább megállt az idő. Elszállhat száz év, de mindenki mániája, szeretete vagy szeretetlensége, vágya vagy vágynélkülisége magányába van zárva. Erről (is) mesél a Száz év magány című regény, Gabriel Garcia Márquez zseniális műve, és még száz és millió dologról. S elsősorban erről akar szólni a Száz év magány című színmű, Schwajda György színpadi változatában. Melyet a fehérvári, a Pelikán Karamaszínházban látható előadás rendezője, Réczei Tamás néhány további, az eredeti regényből átemelt részlettel kiegészített. Ő egyébként óva intett attól, hogy valaki is a regény teljességét kérje számon a színpadi változaton. Nincs mese, aki tehát olvasta a könyvet, jobb, ha megpróbál erről elfeledkezni, aki pedig nem, az hagyatkozzon az előadásra, s fantáziájával próbálja feldúsítani, kiegészíteni a színpadon látottakat. Nos, egyiküknek sem lesz könnyű. Az előbbieknek azért, mert óhatatlanul feltolulnak az olvasmányélmények, ráadásul az adaptáció is - valljuk be - számol ezzel. A Márquez-ben járatlanoknak pedig azért, mert - noha azt érzik, hogy többről van itt szó, mint csupán groteszk családi szappanoperáról - a narrációt, az elmesélést-leírást - ami Márqueznél a legfontosabb - elnyomja a színpadon megjelenített akció, még ha erősen stilizált is.

Lényegében minden film (és noha e szempontból megbocsátóbbak vagyunk vele) színdarab is a képzelet ellen hat, mert nem tud versenyre kelni az igazi fantáziával. A kérdés az, hogy amit két órában elénk képzeltek, képes-e belerántani mások ilyetén képzeletébe. A helyzet az, hogy a rendező és munkatársai erőfeszítése méltányolhatóak. Érdekes a színpad, a koszt és emlékhordalékot jelképező törmelékével, elszórt cipőrengetegével, jó ötlet, hogy a másvilágra költözők megszabadulnak lábbelijüktől, mert a halálban mindenki megtisztul. A csöppnyi Pelikánban az is újszerű, hogy valóban az egész teret (ideértve a galériát, a székek melletti szűk helyet, sőt a nézőteret is) bejátszatják a színészekkel. Ez azonban inkább néha zavaró, mert az elöl ülők fordulnának hátra, miközben előre is néznének, a hátrébb ülők pedig zavartan összehúzzák magukat, hogy a színészeknek helyet szorítsanak.

Ezért némileg kárpótolhatja az elöl ülőket a néha szinte ötpontegyes hanghatás. Mert az előadás kicsit valóban olyan, mint egy narratív film. Központi, emblématikus alakként a feleség-anya-nagymama, Ursula Iguarán meséli el, hogy ő miként élte meg a történteket, a színpadon pedig rövid jelenetekben azt látjuk, milyen következményekkel jártak az események a sorsszerűségének kiszolgáltatott, bűneiből nem tanuló, a szeretettel bánni nem tudó család első generációjának. Drahota Andrea teljesítménye elismerésre méltó a nagy szövegtudást is igénylő alakításban. Mint ahogy gondosan, pontosan játszanak a többiek is: Bata János (José Arcadio), Horváth Virgil (Aureliano), Váradi Eszter Sára (Amaranta), Gulyás Sándor (Arcadio), Brunner Márta (Rebeca), Gerner Csaba (Melchiades), Nagy Adrienn (Pilar/Visitacion), Keller János (Pietro Crespi), Várfi Sándor (Moscote), Budaházy Árpád (Kereskedő/Prudencio), Krajcsi Nikolette (Cigánylány/Remedios), Lénárt Dávid (az utolsó Buendia).

Tiszta és korrekt az előadás, de a testközelség ellenére sem éreztem otthon magam a családban. A Márquez-féle mágia és csoda elmaradt. Elismeréssel néztem a premiert és a szereplőket, de csak mint valami távoli helyszín örülő-őrlődő csudabogarait. A Márquez-regény teljességét, mágikus szépségét nem lehet elvárni

az előadástól

Macondóban, az elvarázsolt városban, s leginkább a Buendia családban persze inkább megállt az idő. Elszállhat száz év, de mindenki mániája, szeretete vagy szeretetlensége, vágya vagy vágynélkülisége magányába van zárva. Erről (is) mesél a Száz év magány című regény, Gabriel Garcia Márquez zseniális műve, és még száz és millió dologról. S elsősorban erről akar szólni a Száz év magány című színmű, Schwajda György színpadi változatában. Melyet a fehérvári, a Pelikán Karamaszínházban látható előadás rendezője, Réczei Tamás néhány további, az eredeti regényből átemelt részlettel kiegészített. Ő egyébként óva intett attól, hogy valaki is a regény teljességét kérje számon a színpadi változaton. Nincs mese, aki tehát olvasta a könyvet, jobb, ha megpróbál erről elfeledkezni, aki pedig nem, az hagyatkozzon az előadásra, s fantáziájával próbálja feldúsítani, kiegészíteni a színpadon látottakat. Nos, egyiküknek sem lesz könnyű. Az előbbieknek azért, mert óhatatlanul feltolulnak az olvasmányélmények, ráadásul az adaptáció is - valljuk be - számol ezzel. A Márquez-ben járatlanoknak pedig azért, mert - noha azt érzik, hogy többről van itt szó, mint csupán groteszk családi szappanoperáról - a narrációt, az elmesélést-leírást - ami Márqueznél a legfontosabb - elnyomja a színpadon megjelenített akció, még ha erősen stilizált is.

Lényegében minden film (és noha e szempontból megbocsátóbbak vagyunk vele) színdarab is a képzelet ellen hat, mert nem tud versenyre kelni az igazi fantáziával. A kérdés az, hogy amit két órában elénk képzeltek, képes-e belerántani mások ilyetén képzeletébe. A helyzet az, hogy a rendező és munkatársai erőfeszítése méltányolhatóak. Érdekes a színpad, a koszt és emlékhordalékot jelképező törmelékével, elszórt cipőrengetegével, jó ötlet, hogy a másvilágra költözők megszabadulnak lábbelijüktől, mert a halálban mindenki megtisztul. A csöppnyi Pelikánban az is újszerű, hogy valóban az egész teret (ideértve a galériát, a székek melletti szűk helyet, sőt a nézőteret is) bejátszatják a színészekkel. Ez azonban inkább néha zavaró, mert az elöl ülők fordulnának hátra, miközben előre is néznének, a hátrébb ülők pedig zavartan összehúzzák magukat, hogy a színészeknek helyet szorítsanak.

Ezért némileg kárpótolhatja az elöl ülőket a néha szinte ötpontegyes hanghatás. Mert az előadás kicsit valóban olyan, mint egy narratív film. Központi, emblématikus alakként a feleség-anya-nagymama, Ursula Iguarán meséli el, hogy ő miként élte meg a történteket, a színpadon pedig rövid jelenetekben azt látjuk, milyen következményekkel jártak az események a sorsszerűségének kiszolgáltatott, bűneiből nem tanuló, a szeretettel bánni nem tudó család első generációjának. Drahota Andrea teljesítménye elismerésre méltó a nagy szövegtudást is igénylő alakításban. Mint ahogy gondosan, pontosan játszanak a többiek is: Bata János (José Arcadio), Horváth Virgil (Aureliano), Váradi Eszter Sára (Amaranta), Gulyás Sándor (Arcadio), Brunner Márta (Rebeca), Gerner Csaba (Melchiades), Nagy Adrienn (Pilar/Visitacion), Keller János (Pietro Crespi), Várfi Sándor (Moscote), Budaházy Árpád (Kereskedő/Prudencio), Krajcsi Nikolette (Cigánylány/Remedios), Lénárt Dávid (az utolsó Buendia).

Tiszta és korrekt az előadás, de a testközelség ellenére sem éreztem otthon magam a családban. A Márquez-féle mágia és csoda elmaradt. Elismeréssel néztem a premiert és a szereplőket, de csak mint valami távoli helyszín örülő-őrlődő csudabogarait. A Márquez-regény teljességét, mágikus szépségét nem lehet elvárni

az előadástól

Macondóban, az elvarázsolt városban, s leginkább a Buendia családban persze inkább megállt az idő. Elszállhat száz év, de mindenki mániája, szeretete vagy szeretetlensége, vágya vagy vágynélkülisége magányába van zárva. Erről (is) mesél a Száz év magány című regény, Gabriel Garcia Márquez zseniális műve, és még száz és millió dologról. S elsősorban erről akar szólni a Száz év magány című színmű, Schwajda György színpadi változatában. Melyet a fehérvári, a Pelikán Karamaszínházban látható előadás rendezője, Réczei Tamás néhány további, az eredeti regényből átemelt részlettel kiegészített. Ő egyébként óva intett attól, hogy valaki is a regény teljességét kérje számon a színpadi változaton. Nincs mese, aki tehát olvasta a könyvet, jobb, ha megpróbál erről elfeledkezni, aki pedig nem, az hagyatkozzon az előadásra, s fantáziájával próbálja feldúsítani, kiegészíteni a színpadon látottakat. Nos, egyiküknek sem lesz könnyű. Az előbbieknek azért, mert óhatatlanul feltolulnak az olvasmányélmények, ráadásul az adaptáció is - valljuk be - számol ezzel. A Márquez-ben járatlanoknak pedig azért, mert - noha azt érzik, hogy többről van itt szó, mint csupán groteszk családi szappanoperáról - a narrációt, az elmesélést-leírást - ami Márqueznél a legfontosabb - elnyomja a színpadon megjelenített akció, még ha erősen stilizált is.

Lényegében minden film (és noha e szempontból megbocsátóbbak vagyunk vele) színdarab is a képzelet ellen hat, mert nem tud versenyre kelni az igazi fantáziával. A kérdés az, hogy amit két órában elénk képzeltek, képes-e belerántani mások ilyetén képzeletébe. A helyzet az, hogy a rendező és munkatársai erőfeszítése méltányolhatóak. Érdekes a színpad, a koszt és emlékhordalékot jelképező törmelékével, elszórt cipőrengetegével, jó ötlet, hogy a másvilágra költözők megszabadulnak lábbelijüktől, mert a halálban mindenki megtisztul. A csöppnyi Pelikánban az is újszerű, hogy valóban az egész teret (ideértve a galériát, a székek melletti szűk helyet, sőt a nézőteret is) bejátszatják a színészekkel. Ez azonban inkább néha zavaró, mert az elöl ülők fordulnának hátra, miközben előre is néznének, a hátrébb ülők pedig zavartan összehúzzák magukat, hogy a színészeknek helyet szorítsanak.

Ezért némileg kárpótolhatja az elöl ülőket a néha szinte ötpontegyes hanghatás. Mert az előadás kicsit valóban olyan, mint egy narratív film. Központi, emblématikus alakként a feleség-anya-nagymama, Ursula Iguarán meséli el, hogy ő miként élte meg a történteket, a színpadon pedig rövid jelenetekben azt látjuk, milyen következményekkel jártak az események a sorsszerűségének kiszolgáltatott, bűneiből nem tanuló, a szeretettel bánni nem tudó család első generációjának. Drahota Andrea teljesítménye elismerésre méltó a nagy szövegtudást is igénylő alakításban. Mint ahogy gondosan, pontosan játszanak a többiek is: Bata János (José Arcadio), Horváth Virgil (Aureliano), Váradi Eszter Sára (Amaranta), Gulyás Sándor (Arcadio), Brunner Márta (Rebeca), Gerner Csaba (Melchiades), Nagy Adrienn (Pilar/Visitacion), Keller János (Pietro Crespi), Várfi Sándor (Moscote), Budaházy Árpád (Kereskedő/Prudencio), Krajcsi Nikolette (Cigánylány/Remedios), Lénárt Dávid (az utolsó Buendia).

Tiszta és korrekt az előadás, de a testközelség ellenére sem éreztem otthon magam a családban. A Márquez-féle mágia és csoda elmaradt. Elismeréssel néztem a premiert és a szereplőket, de csak mint valami távoli helyszín örülő-őrlődő csudabogarait. A Márquez-regény teljességét, mágikus szépségét nem lehet elvárni

az előadástól

Lényegében minden film (és noha e szempontból megbocsátóbbak vagyunk vele) színdarab is a képzelet ellen hat, mert nem tud versenyre kelni az igazi fantáziával. A kérdés az, hogy amit két órában elénk képzeltek, képes-e belerántani mások ilyetén képzeletébe. A helyzet az, hogy a rendező és munkatársai erőfeszítése méltányolhatóak. Érdekes a színpad, a koszt és emlékhordalékot jelképező törmelékével, elszórt cipőrengetegével, jó ötlet, hogy a másvilágra költözők megszabadulnak lábbelijüktől, mert a halálban mindenki megtisztul. A csöppnyi Pelikánban az is újszerű, hogy valóban az egész teret (ideértve a galériát, a székek melletti szűk helyet, sőt a nézőteret is) bejátszatják a színészekkel. Ez azonban inkább néha zavaró, mert az elöl ülők fordulnának hátra, miközben előre is néznének, a hátrébb ülők pedig zavartan összehúzzák magukat, hogy a színészeknek helyet szorítsanak.

Ezért némileg kárpótolhatja az elöl ülőket a néha szinte ötpontegyes hanghatás. Mert az előadás kicsit valóban olyan, mint egy narratív film. Központi, emblématikus alakként a feleség-anya-nagymama, Ursula Iguarán meséli el, hogy ő miként élte meg a történteket, a színpadon pedig rövid jelenetekben azt látjuk, milyen következményekkel jártak az események a sorsszerűségének kiszolgáltatott, bűneiből nem tanuló, a szeretettel bánni nem tudó család első generációjának. Drahota Andrea teljesítménye elismerésre méltó a nagy szövegtudást is igénylő alakításban. Mint ahogy gondosan, pontosan játszanak a többiek is: Bata János (José Arcadio), Horváth Virgil (Aureliano), Váradi Eszter Sára (Amaranta), Gulyás Sándor (Arcadio), Brunner Márta (Rebeca), Gerner Csaba (Melchiades), Nagy Adrienn (Pilar/Visitacion), Keller János (Pietro Crespi), Várfi Sándor (Moscote), Budaházy Árpád (Kereskedő/Prudencio), Krajcsi Nikolette (Cigánylány/Remedios), Lénárt Dávid (az utolsó Buendia).

Tiszta és korrekt az előadás, de a testközelség ellenére sem éreztem otthon magam a családban. A Márquez-féle mágia és csoda elmaradt. Elismeréssel néztem a premiert és a szereplőket, de csak mint valami távoli helyszín örülő-őrlődő csudabogarait. A Márquez-regény teljességét, mágikus szépségét nem lehet elvárni

az előadástól

Lényegében minden film (és noha e szempontból megbocsátóbbak vagyunk vele) színdarab is a képzelet ellen hat, mert nem tud versenyre kelni az igazi fantáziával. A kérdés az, hogy amit két órában elénk képzeltek, képes-e belerántani mások ilyetén képzeletébe. A helyzet az, hogy a rendező és munkatársai erőfeszítése méltányolhatóak. Érdekes a színpad, a koszt és emlékhordalékot jelképező törmelékével, elszórt cipőrengetegével, jó ötlet, hogy a másvilágra költözők megszabadulnak lábbelijüktől, mert a halálban mindenki megtisztul. A csöppnyi Pelikánban az is újszerű, hogy valóban az egész teret (ideértve a galériát, a székek melletti szűk helyet, sőt a nézőteret is) bejátszatják a színészekkel. Ez azonban inkább néha zavaró, mert az elöl ülők fordulnának hátra, miközben előre is néznének, a hátrébb ülők pedig zavartan összehúzzák magukat, hogy a színészeknek helyet szorítsanak.

Ezért némileg kárpótolhatja az elöl ülőket a néha szinte ötpontegyes hanghatás. Mert az előadás kicsit valóban olyan, mint egy narratív film. Központi, emblématikus alakként a feleség-anya-nagymama, Ursula Iguarán meséli el, hogy ő miként élte meg a történteket, a színpadon pedig rövid jelenetekben azt látjuk, milyen következményekkel jártak az események a sorsszerűségének kiszolgáltatott, bűneiből nem tanuló, a szeretettel bánni nem tudó család első generációjának. Drahota Andrea teljesítménye elismerésre méltó a nagy szövegtudást is igénylő alakításban. Mint ahogy gondosan, pontosan játszanak a többiek is: Bata János (José Arcadio), Horváth Virgil (Aureliano), Váradi Eszter Sára (Amaranta), Gulyás Sándor (Arcadio), Brunner Márta (Rebeca), Gerner Csaba (Melchiades), Nagy Adrienn (Pilar/Visitacion), Keller János (Pietro Crespi), Várfi Sándor (Moscote), Budaházy Árpád (Kereskedő/Prudencio), Krajcsi Nikolette (Cigánylány/Remedios), Lénárt Dávid (az utolsó Buendia).

Tiszta és korrekt az előadás, de a testközelség ellenére sem éreztem otthon magam a családban. A Márquez-féle mágia és csoda elmaradt. Elismeréssel néztem a premiert és a szereplőket, de csak mint valami távoli helyszín örülő-őrlődő csudabogarait. A Márquez-regény teljességét, mágikus szépségét nem lehet elvárni

az előadástól

Ezért némileg kárpótolhatja az elöl ülőket a néha szinte ötpontegyes hanghatás. Mert az előadás kicsit valóban olyan, mint egy narratív film. Központi, emblématikus alakként a feleség-anya-nagymama, Ursula Iguarán meséli el, hogy ő miként élte meg a történteket, a színpadon pedig rövid jelenetekben azt látjuk, milyen következményekkel jártak az események a sorsszerűségének kiszolgáltatott, bűneiből nem tanuló, a szeretettel bánni nem tudó család első generációjának. Drahota Andrea teljesítménye elismerésre méltó a nagy szövegtudást is igénylő alakításban. Mint ahogy gondosan, pontosan játszanak a többiek is: Bata János (José Arcadio), Horváth Virgil (Aureliano), Váradi Eszter Sára (Amaranta), Gulyás Sándor (Arcadio), Brunner Márta (Rebeca), Gerner Csaba (Melchiades), Nagy Adrienn (Pilar/Visitacion), Keller János (Pietro Crespi), Várfi Sándor (Moscote), Budaházy Árpád (Kereskedő/Prudencio), Krajcsi Nikolette (Cigánylány/Remedios), Lénárt Dávid (az utolsó Buendia).

Tiszta és korrekt az előadás, de a testközelség ellenére sem éreztem otthon magam a családban. A Márquez-féle mágia és csoda elmaradt. Elismeréssel néztem a premiert és a szereplőket, de csak mint valami távoli helyszín örülő-őrlődő csudabogarait. A Márquez-regény teljességét, mágikus szépségét nem lehet elvárni

az előadástól

Ezért némileg kárpótolhatja az elöl ülőket a néha szinte ötpontegyes hanghatás. Mert az előadás kicsit valóban olyan, mint egy narratív film. Központi, emblématikus alakként a feleség-anya-nagymama, Ursula Iguarán meséli el, hogy ő miként élte meg a történteket, a színpadon pedig rövid jelenetekben azt látjuk, milyen következményekkel jártak az események a sorsszerűségének kiszolgáltatott, bűneiből nem tanuló, a szeretettel bánni nem tudó család első generációjának. Drahota Andrea teljesítménye elismerésre méltó a nagy szövegtudást is igénylő alakításban. Mint ahogy gondosan, pontosan játszanak a többiek is: Bata János (José Arcadio), Horváth Virgil (Aureliano), Váradi Eszter Sára (Amaranta), Gulyás Sándor (Arcadio), Brunner Márta (Rebeca), Gerner Csaba (Melchiades), Nagy Adrienn (Pilar/Visitacion), Keller János (Pietro Crespi), Várfi Sándor (Moscote), Budaházy Árpád (Kereskedő/Prudencio), Krajcsi Nikolette (Cigánylány/Remedios), Lénárt Dávid (az utolsó Buendia).

Tiszta és korrekt az előadás, de a testközelség ellenére sem éreztem otthon magam a családban. A Márquez-féle mágia és csoda elmaradt. Elismeréssel néztem a premiert és a szereplőket, de csak mint valami távoli helyszín örülő-őrlődő csudabogarait. A Márquez-regény teljességét, mágikus szépségét nem lehet elvárni

az előadástól

Tiszta és korrekt az előadás, de a testközelség ellenére sem éreztem otthon magam a családban. A Márquez-féle mágia és csoda elmaradt. Elismeréssel néztem a premiert és a szereplőket, de csak mint valami távoli helyszín örülő-őrlődő csudabogarait. A Márquez-regény teljességét, mágikus szépségét nem lehet elvárni

az előadástól

Tiszta és korrekt az előadás, de a testközelség ellenére sem éreztem otthon magam a családban. A Márquez-féle mágia és csoda elmaradt. Elismeréssel néztem a premiert és a szereplőket, de csak mint valami távoli helyszín örülő-őrlődő csudabogarait. A Márquez-regény teljességét, mágikus szépségét nem lehet elvárni

az előadástól

az előadástól

az előadástól

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!