A festő, aki rendez, vagy inkább a színházi rendező, aki fest

Hogyan jött a képzőművészet az életébe?

– Nem tudom, nagyon korán jött. Gyerekkoromban nagyon sokat rajzolgattam, firkálgattam. Tizenhárom, tizennégy évesen hordókat rajzoltam. Falun születtem, megpróbáltam háziállatokat rajzolni. Középiskolában volt egy fantasztikus rajztanárom, Szarka Árpád, ő nagyon megszerettette velem. Onnantól a rajz mellett komolyabban elkezdtem a művészettörténettel foglalkozni. Gyűjtöttem az ilyen füzeteket, olvastam a technikákról is. Úgy a nagykorúságom határán próbálkoztam olajjal. Az első képem azt a címet viselte, hogy répaszedők. Nagymamámnak annyira megtetszett, hogy elkérte és kirakta a falára. Az olajjal nem sokáig foglalkoztam, mert kényes, ahhoz egy külön műterem kell. Fiatalon pár évig porpasztellel dolgoztam. Nagyon sajnálom, hogy nekem nem maradt abból az időszakból képem, csak néhány, amit elajándékoztam. Aztán megszülettek a gyerekeim, és nem nagyon foglalkoztam vele. Aztán a nyolcvanas évek végén, amikor a gyerekek már nagyobbak lettek, akkor a nyári szünetben, amikor jobban ráértem, akkor elkezdtem akvarellel festeni. Ez kitartott vagy tizenöt évig, csak akvarellt használtam.

Ennek tükrében már fordítva kell feltenni a kérdést, hogyhogy nem lett képzőművész?

– Nem tudom. Festettem, rajzoltam fiatalon, de ennél intenzívebben érdekelt az irodalom. Amikor hatvankilencben képesítés nélkül elkezdtem tanítani, akkor a szülőfalum mellett létrehoztam egy ifjúsági klubot, irodalmi színpadot a kor elvárásainak, divatjának megfelelően. Ez a vonal talán egy kicsit jobban érdekelt, mint a festészet. Amikor aztán hetvennégyben idekerültünk a feleségemmel a városba, választanom kellett, hogy tanítok a Móriczban, vagy elfogadom a Bartókban az előadói állást. Megkérdeztem, mi lenne a dolgom. Péterffy Attila, az akkori igazgató azt mondta, hogy színházzal foglalkozni. Én azonnal rácsaptam a lehetőségre, mert ez a terület érdekelt, és már némi gyakorlat is állt mögöttem. De közben-közben azért rajzolgattam én, soha nem hagytam abba. Aztán amikor kicsit több időm volt és az akvarellbe belejöttem, akkor kilencvennégyben volt az Arany iskolában Szentirmai Lászlóval egy közös kiállításunk, majd még ugyanabban az évben a múzeumban az első önálló kiállításom. Nagyon sokáig csak akvarellel dolgoztam, mert ahhoz kevés idő kell, gyors munkát kíván, és én alkatilag is gyorsan festek, nekem nem jó az olaj, csak az akril meg az akvarell. Persze ebben benne van, hogy vagy sikerül, vagy el kell dobni.

Látja a kész képet a fejében, és felteszi a vászonra?

– Én magam sem értem. Nyilván van egy elképzelés a fejemben, de a legnehezebb, amikor felteszem a fehér vásznat és el kell kezdeni. Van, amikor toporgok egy órát, másfelet, mire belevágok. Aztán időközönként, magam sem tudom hogyan, de összejön. Van, amikor sikerül. Van, amikor érzem, hogy most menni fog. Van, amikor úgy érzem, menni fog, és nem megy. Aztán van, amikor unatkozom, arra gondolok, hogy kéne festeni, de úgyse sikerül, és a végén nagyon jó lesz. Van, amikor semmi nem jön össze, és az ember eltépi, átfesti. Az akril azért jó, mert háromszor is át lehet alapozni, az akvarellnél meg, ha nem tetszik, megfordítom a lapot és arra festek egy új képet. Amíg dolgoztam, tavaszra, nyár elejére annyira kiéheztem a festésre, hogy rengeteg kép született. Amióta nyugdíjas vagyok, elviekben egész évben festhetnék, de van közel ötszáz négyszögöl kertünk, amit szintén nagyon imádok és március végétől szeptemberig rendesen lefoglal. Tehát, amikor jön az ősz, újra csak nagyon ki vagyok éhezve, csak most a másik évszakra. Idén nyáron talán két képet festettem, viszont most az elmúlt két hétben hat képet festettem és mindegyik jó lett.

„Hálás vagyok a sorsnak, egész életemben azt csinálhattam, ami érdekel.”

Kezdetben mindig természetképeket festett, mára már kísérletezőnek tűnik. Mi az oka?

– Amikor az ember már érzi, hogy meg tud festeni egy szép klasszikus tájképet, akkor igyekszik kipróbálni, mi az, amire még képes, és elkezd más irányba menni. Próbálom a saját korlátaimat feszegetni.

Úgy tűnik, mintha a nyugdíj után kinyílt volna.

– Nem tudom. Talán a több idő, talán a nyugodtabb légkör azt eredményezi, hogy az ember bátrabban kísérletezhet. Nincs olyan kényszere, hogy ennek most jónak kell lenni, hanem felszabadultan, mert szeret festeni, elkezdi húzogatni a spaklit, és bízik abban, hogy sikerül. Amikor kevés ideje van az embernek, hajlamos a jól bevált saját sémája mentén dolgozni. A mostani képeimen sokkal több színt használok, mint korábban. Most már elgondolkodom, hogy miért ne lehetne az ég piros, a fű kékes sárga, vagy a téli táj miért ne ragyoghatna napsárgában. Egy-két motívum elég ahhoz, hogy az ember jelezze, milyen évszak van. A színházi szakma nagyon stresszes, és ha stresszes vagy, akkor nem tudsz oldottan létezni. A nyugdíjnak sok minden hátránya mellett jelentős előnye, hogy stresszhiányos állapot, vagy nem olyan módon. Én ezzel magyarázom.

A kereteket is maga készíti, korábban a színházban a rendezéseihez a díszletet is. Az önmegvalósítás nagyon erős önben?

– Hát igen. Talán olyan ötven darabot rendeztem, és ezeknek a díszletét is.

Nem hiányzik a színház?

– Az első három-négy évben nagyon hiányzott. Az ember mindenhez hozzá tud szokni, ehhez is. Ilyenkor jó, ha az embernek két ilyen szenvedélye, szerelme van, mint a színház és a képzőművészet. Most azt érzem, hogy a festészet, ha nem is száz százalékban, de tudja pótolni azt az űrt, amit a színház hagyott maga után. Én döntöttem így. Harminchét év alatt nagyon sokat láttam, már nem tudott olyan izgalmi állapotba hozni, a festészetben pedig hiátusom volt. Meg is változott a színház. Mintha a klasszikusok eltűntek volna, és sok színházban a helyükre csak a könnyed dolgok kerültek. De szerencsére vannak a mai témákat feldolgozó előadások is. A világ is más lett. Amit látok, az alapján nem is bánom, hogy egy kicsit kiöregedtem belőle. Nem vagyok konzervatív, a festészetben is új stílusokat próbálok ki, most például egy hengerelt technikát, de ebben a világban nem biztos, hogy jól érezném magamat.

De láthatóan jól érzi magát a bőrében.

– Igen. A hetvenediket taposom. Ha az ember egészséges és nem küzd megélhetési gondokkal, akkor egy szót ne szóljon, és örüljön az életnek! Mert minden egyéb csak hívság.

Az életpályájával elégedett?

– Hálás vagyok a sorsnak, hogy egész életemben azt csinálhattam, ami érdekelt és amit szerettem. Persze kisebb kompromisszumokkal, de az természetes. Azt hiszem, ez lesz talán a huszadik kiállításom, a színházat harminchét évig csinálhattam.

Nem is maradt semmi olyan, amit szívesen megcsinált volna, de nem sikerült?

– Az ember ne legyen elégedetlen! Csak a Bartókban vagy negyven darabot rendezhettem, olyan országos jelentőségű darabokat sikerült vendégjátékként idehozni, ami kuriózum volt. A család rendben van, három gyerekem van, akik az állam kenyerét eszik, ami nem túl zsíros falat, de jól megvannak, szeretik a munkájukat. A feleségemmel az egészségünk is a korunknak megfelelően rendben van. Nem láttam még a piramisokat, de nem is fogom. Viszont Velencében, Toscanában, a szerelmetes helyszíneimen többször is voltam. Ennél többet mit akarhatnék? Az élet úgysem fog mindent megadni. Amikor nyugdíjba mentem, akkor éppen jókor olvastam, amit hiszek is: Ne keseregj azon, ami elmúlt, annak örülj, hogy megtörtént!