Kultúra

2014.11.14. 18:00

Németh Krisztával a fotózásról, szinkronizálásról

A dunaújvárosi születésű Németh Kriszta hangját többek közt Az elnök emberei, a Jericho, a Star Trek, a Kill Bill filmekből, a Lost, A férjem védelmében, vagy a Kés alatt sorozatokból ismerjük. Fotókiállítása alkalmával kérdeztük.

Balla Tibor

– Bizonyos szinten ez egy állandó készenlét. Amikor nincs nálam fényképezőgép, akkor is van, hiszen a mobilom mindig nálam van. Nem tudom, hogy technikailag mitől lesz kép egy kép, nem vagyok fotós, nem is szeretnék abban a szerepkörben tetszelegni, de nagyon szeretem ezt csinálni. Nem is annyira fotográfiák ezek, mint inkább történetek. Nemrég beváltottam egy régi álmomat. Sikerült szert tennem egy Rolleiflex fényképezőgépre. Úgyhogy most nagy a szerelem, roll filmre dolgozom.

Németh Kriszta Budapest Noir című fotókiállítása októberben mutatkozott be a József Attila Könyvtárban. Fotó: Ónodi Zoltán

–Ilyennek látod Budapestet, ilyen árnyékokkal teli?

– Számomra az egész városnak van egy időtlensége. Van egy furcsa nosztalgia a fejemben. Azt gondolom, hogy a húszas, harmincas, negyvenes évek csodálatosak lehettek. Ez az illuzórikus, nosztalgikus látásmód annyira rányomja magát a hétköznapjaimra, hogy nekem Budapest tényleg ilyen. A képekkel is azt szeretném megmutatni, hogy a valóság az, aminek látom. Vagyis mindenkinek más.

– Azt gondoltam, infantilis, vidám világod van. Ettől távol áll ez a komorság.

– A sírás és a nevetés is távol áll egymástól, mégis csak hajszál választja el őket. Nagyon jól megférnek ezek bennem. Alapvetően elég vidám, optimista embernek tartom magam, mégis bizonyos helyzetekben elképesztő szentimentalizmusra vagyok hajlamos. Szeretek írni, van egy blogom, ahol a magam kreálta történetek vannak. Persze azok is hangulatok inkább.

––Már nem akarsz író lenni?

– De. Író is akarok lenni, meg fotós is. De a viccet félretéve: a színész mestersége egy elég komplex dolog. Az írás, a fényképezés szerintem bizonyos értelemben jó kiegészítője, oldalága az egésznek. Szakmailag ezeket be is tudom forgatni később. A történeteket, a meséket, a fantáziám kondicionálását. Alapvetően a színészet is arról szól, hogy az ember el meri-e engedni magát, hogy mennyire engedi szabadjára a fantáziáját. Ha belegondolok, majdnem mindennek, amit csinálok, úgy megyek neki, olyan tétlenséggel, mint ahogy a gyerek elkezd játszani.

– A gimiben írtál, de a színjátszó körben is benne voltál?

– Nem. Az osztályfőnököm meg is lepődött, hogy a színművészetire adom be a jelentkezésemet. Elég zárkózott gyerek voltam. Akkoriban az írás is csak amolyan naplózás szinten történt. Aztán a Dunaújvárosi Hírlap indított egy újságíró iskolát, ahova jelentkeztem, de ködbe vész a vége. A magyartanárom Pásztor Bertalan volt. Azt gondoltam, milyen jó lesz, amikor egyszer majd meg tudom mutatni a tanár úrnak, hogy lám, én is publikáltam. De mind ez idáig egyetlen tárcám jelent meg, amit felkérésre írtam. Nagyon nem vagyok önmenedzselő típus. Nem vagyok színháznál, mert nem tudok odamenni egy színházigazgatóhoz, és azt mondani, hogy itt vagyok, dolgoznék. Abban bízom, hogy utána lehet nézni, mit tettem le az asztalra, és hogyha kellek, megkeresnek.

–Nem hiányzik, hogy valahová tartozz?

– De. Keresem is a közösséget. Van egy kis fotós csapatunk, az UM Collective. Közvetve, de annak apropóján jött létre a Budapest Noir anyag is. És van egy könyves portál, a Moly, ahol szintén megvan a saját kis közösségem.

– Hogy tudsz ennyi mindent csinálni egyszerre?

– Egyáltalán nem érzem, hogy annyi mindent csinálok. Sőt, sokszor azt gondolom magamról, hogy végtelenül lusta vagyok. Most új dolgok találtak meg, amik sokkal tudatosabb működést igényelnek. Egy barátomék nemrégiben örökbe fogadtak két kisgyereket. A történet egyrészt megható, másrészt iszonyatosan nehéz téma. Engem borzasztóan érdekel, hogy mi történik, és egy olyan vágy van bennem, hogy az elkövetkező egy évüket valahogy dokumentáljam, de úgy, hogy nem egy idegen vagyok a fényképezőgép mögött, hanem természetes a jelenlétem.

– A városhoz köt még valami?

– Élnek itt rokonaim, de ezen kívül nem igazán. Nagyon régen voltam itt Dunaújvárosban. Teljesen megváltozott. Szinte már nem is ismertem rá.

– A Bartókban sem játszol...

– Nem. Nem tudom, hogy mi lett volna az útja, módja. Már megint az önmenedzselés. Amikor ide jártam gimibe, akkor sok színházi előadást láttam, többek között a Szép Ernő és a lányok című darabot. Ez mély nyomot hagyott bennem. Azóta is Szép Ernő az egyik meghatározó írófigurám Mark Twain mellett.

– Érzékelsz valamit a szinkronban a hajszából, a romló minőségből?

– Nem tudom. Mindig arról beszélünk, hogy volt a szinkronnak egy aranykora, de azért hallottam én régi szinkront is, aminek nem sok köze volt az eredetihez. Más úgy dolgozni, hogy nincs fejhallgató, nem viszi el az embert az eredeti hang. Amikor szinkronizálni kezdtem, akkor még volt próba. Most már nem nagyon van, gyakran „felvételben" megyünk. De ettől függetlenül az a benyomásom, hogy mostanában divat szidni a szinkront. Mint a szakmában dolgozó embernek, nekem ez kicsit rosszul esik. Ugyanakkor azt is látom, hogy rettenetesen nagy felelősség van rajtunk. A már említett barátomék gyerekei elképesztően választékosan, meglepően bő szókinccsel beszélnek. Kiderült, hogy korábban rengeteget tévéztek, innen a szókincs. Ebből is jól látszik, hogy ennek a felelőssége bizony rajtunk van. Ha olyan szöveggel kell dolgoznom, ami nem jól lett megírva, akkor javítanom kell. Ha én állok a mikrofonnál, az én dolgom is, mert lehet, hogy ott ül egy hatéves kisgyerek a képernyő másik oldalán, aki majd úgy fog beszélni, ahogy tőlem eltanulja.

–Jöhet még valami új, amivel összefutsz, és elsodor?

– Hogyne, bármi jöhet! Várom.

Németh Kriszta

1998 óta szinkronizál

1994 őszén szerződött az RS9 Színházhoz.

1998-ban többedmagával megalapította a Napszínházat.

1999-től szabadúszó. Fellépett a budapesti Katona József Színházban, az Európai Reneszánsz Tisztelőinek társulatában, az Új Színházban, forgatott a Lukáts Andor rendezte Portugálban.

2008-ban filmszerep a Kaméleonban.

2010-ben az Intro Rádió irodalmi magazinjának szerkesztője, hangoskönyvket készített. Egyik mesélője a Borzontorz és a rádiónak. Elindította önálló podcastjét, a Magánszámot.

2012 óta a Gittegylet magazin szerzője.

2013 óta az UM Collective tagja

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!