Jóbarátok voltunk Presserrel

A koncertről ide kattintva láthat képgalériát!

Javarészt ordítva, máskor magamban - és nem voltam egyedül, hogy finoman fogalmazzak. Kiadónk, a Pannon Lapok Társasága jóvoltából négy megyéből úgy háromezer olvasó kaphatott jegyet a hétfői koncertre - először a második szám végén sikítottak bele páran a tapsba, a kétórás buli végén pedig dobogva, üvöltve, tapsolva követelte mindenki a harmadik ráadást...


A Presser
Fotó: Orosz Péter

De azt már sajnos nem kaptuk meg. Nagyon sok minden mást azonban igen. Kezdjük talán a végén: kaptunk ugyanis egy olyan hangosítást, ami Magyarországon finoman szólva is ritkaságszámba megy - azaz minden úgy szólt, ahogyan kell. Nem fül-, mégis falrepesztő volt minden nagy hangsúly, minden beütés; az arányaiban is hibátlanul kevert hangzásban mindent vitt az ének (márpedig nem kevesen énekeltek nem akárhogyan); fantasztikusan simult az összhangba a fúvósszekció, és sorolhatnám, hosszan, nagyon hosszan...

A koncert előtt vad latolgatás folyt az országos sajtóban is, vajon kivel, kikkel lép fel Presser - magától értetődik, hogy szóba került a teljes LGT-legénység; de felmerült Falusi Mariann és Rúzsa Magdi neve is. Mindenki alaposan mellényúlt - egyedül Presser nem.

Kezdjük hát a halleluját, mást úgysem tehetünk. Borlai Gergő a dobok mögött (mellesleg hároméves kora óta), már a legeslegelső észbontó beütés mindent elmond róla, az utána következő két óra fergeteges játéka pedig még annál is többet... Az ország legjobb session-gitárosa, Sipeki Zoltán, aki, akárcsak immár bő tizenöt éve Zorán mellett, lényegében végigszólózza az egész koncertet - ezúttal is csak megköszönöm szépen, miközben megpróbálok visszaemlékezni arra a jó néhány Kiscsillag-beli estére, amikor még Bill kapitány zenekarában volt toronymagasan a leg; vagy amikor Földváron, a motorostalálkozónkon játszottak a Codával úgy hat órán át, reggelig... Vagy Papesch Péter, aki húszéves korában kezdett basszusgitározni, de meglehetősen szenvedélyes barátságot alakított ki a hangszerrel, amire ötödik húrként egy lazára hagyott drótkötelet is felpakolt, hogy az alsó nyolcvonalas zs-ket is ki tudja dörmögni... Elképesztő... És ugyan mit is írhatnék Voga Viktóriáról, akinek minden egyes hangja lélegzetelállító - aki minden manír nélkül énekelte végig a koncertet, kristálytisztán, lélekborzongatón... És a produkció erejét mutatja, hogy elbírta Novák Pétert is. Hopp: most veszem észre, hogy az este főszereplőjéről még egy szót sem szóltam - gyorsítunk és tömörítünk hát, fájdalommal - jelen volt még (szintén csillagos ötös, szaktanári dicsérettel) a számomra teljesen ismeretlen, remek szegedi Fool Moon énekegyüttes, Szirtes Edina Mókus (ének, ((de még milyen)), továbbá hegedű), Szabó Tamás harmonikavirtuóz, Kovács Péter Kovax (ének, billentyű), Hámori János (trombita), Elek István (szaxofon).

És A Presser.

Aki ezredszer is bizonyította (nem mintha szükség lett volna rá), mire képes. Aki megmutatta, hogy hatvanévesen mondjuk húsz is lehet az ember, játszi könnyedséggel. Vagy hogy minden régi dal fantasztikusan megújítható - csak némi ötlet és rengeteg munka kell hozzá. Meg egy mindenre elszánt zseni. Aki játszott már négyszázezer ember előtt is, de ugyanazt adná négynek is, mert csak egyféleképpen képes: tökéletesen, más nincs; aki, sok-sok értelemben nagyságrendekkel túl van mindenen, ami Magyarországon elérhető, mégis maradt, aki volt: a jóbarátunk. Aki ezzel a koncerttel (és a hétfői budapestivel) ismét oda rakta-rakja a lécet, ahová nagyon sok kollégája és kollégája jószerivel fel se lát. Aki úgy varázsolta el hétfőn a veszprémi közönséget, hogy gyanítom, velem együtt sokan még másnap is az ő hangjaival ébredtek. Hogy végig sírni, nevetni, ordítani, tombolni kellett, és nem lehetett kimaradni: mert az a zene, amit kaptunk, nem egy ellenállni próbáló lelken, de a centis páncélon is süvítve hatolt volna át.

Megadtuk hát magunkat, boldogan. Presser Gábor pedig olyan ünnepet rendezett, ami bárhol megtörténhetett volna a világon - és ami persze sehol máshol nem történhetett meg, csak itt, ebben a sokszor szánalmasnak tűnő, sokszor valóban élhetetlen, el mégsem hagyható, fura országban.Végig sírni, nevetni, ordítani, tombolni kellett: nem lehetett kimaradni...