Kórus, pianóban

- Mikor volt a női kar utolsó nagy, nyilvános fellépése?

- A főiskolai évnyitó-évzárókon, diplomaosztókon biztos... de legutóbb Szekszárdon voltunk karácsony előtt, egy Kodály-emlékhangversenyen léptünk fel. Nagyon jól sikerült, bár csak tizenketten mentünk. Ennek ellenére le a kalappal a lányok előtt, mert nagyon szépen énekeltek, óriási sikerrel fejeztük be. Azért rezeg néha a léc, mert ők nagyon izgulnak attól, hogy ilyen kevesen állnak ki. Nekem nagyobb önbizalmam van, tudom, mire képesek, de nagyobb nyugalmat és biztonságot jelentene egy húsz-huszonöt fős kórus.

- Miért ilyen nagy a csend a kórus körül?

- Nagyon kevesen vagyunk, és nem merek elvállalni koncerteket.

- Mégsem hallottuk a segélykiáltást...

- Mert magunk igyekszünk megoldani a gondjainkat. A kórustagok próbálnak toborozni - szerencsére jönnek is. Nemrég egy népdaléneklési versenyen zsűriztem, és egy gyönyörű hangú tizennégy éves kislányt csábítottam el a kórusba. Azóta is tag, és megállja a helyét. Egy kórustagunk is hozott új embert. Akivel találkozom, és tudom róla, hogy énekelt, vagy van énekhangja, rögtön mondom neki, hogy szerdán fél hatkor ott a helye a zeneiskolában, a próbán. A legtöbben sajnos csak a kifogásokat sorolják: nem érnek rá, nincs kire hagyni a gyereket, este dolgoznak, s a többi.

- Kikre lenne szükség?

- Altból nagy hiány van, oda nagyon kellenének lányok, mezzóból sem ártana, egyedül szopránból állunk viszonylag jól. Oda jobban szeretnek jönni, talán mert általában az a vezérszólam, és ott könnyebb énekelni.

- Miért maradtak ilyen kevesen?

- Azok a lányok, akik tíz évvel ezelőtt bekerültek az énekkarba, és vállalták ezt a nagyon szép feladatot, időközben mind anyává lettek, nemritkán két-három kicsi gyerekkel büszkélkedhetnek, akiket nem lehet egyedül hagyni. Ez olyan mértékű leterheltséget és elfoglaltságot jelent, hogy nem tudják vállalni, hogy esténként ott legyenek a próbákon, egy öt-hatnapos nemzetközi versenyről nem is beszélve.

- Nem úgy ismerjük, mint aki könnyen feladja...

- Nem adom fel. Ha látnák, hogy milyen intenzív munka folyik, meglepődnének! Borzasztó nehéz dolguk van, mert sokszor csak egy ember képvisel egyetlen szólamot, de mégis ott vannak, és csinálják. Tízévesek leszünk ősszel, és egy teljes minősítő koncerti programot raktam össze, aminek addigra össze kell állnia. Minden kórustag kezében ott az egész éves terv, melyik próbán konkrétan mit fogunk tanulni. Nagyon szigorúan tartom magam a menetrendhez, és elég sokat is követelek.

- Mit tartalmaz ez a menetrend?

- Három koncertet szeretnék. Egy minősítő koncertet, egy születésnapi hangversenyt és egy olyat is, ahová a barátainkat hívjuk meg. Olyan sokfelé vendégeskedtünk, most már viszonozni szeretnénk a szép gesztusokat. Nem feledkezünk meg a városiakról sem, hiszen régen énekeltünk együtt a Viadanával, a Vegyeskarral is. Ez az esemény lehet akár egy fesztivál is, ha a lehetőségeink megengedik.

- A főiskola önök mellett áll, teljes mellszélességgel?

- Igen, de nekik is anyagi nehézségeik vannak. Az apanázsunk nem nőtt évek óta, és ez kevés ahhoz, hogy bármilyen, akár belföldi versenyre is elmenjünk.

- Mikor volt a női kar utolsó nagy, nyilvános fellépése?

- A főiskolai évnyitó-évzárókon, diplomaosztókon biztos... de legutóbb Szekszárdon voltunk karácsony előtt, egy Kodály-emlékhangversenyen léptünk fel. Nagyon jól sikerült, bár csak tizenketten mentünk. Ennek ellenére le a kalappal a lányok előtt, mert nagyon szépen énekeltek, óriási sikerrel fejeztük be. Azért rezeg néha a léc, mert ők nagyon izgulnak attól, hogy ilyen kevesen állnak ki. Nekem nagyobb önbizalmam van, tudom, mire képesek, de nagyobb nyugalmat és biztonságot jelentene egy húsz-huszonöt fős kórus.

- Miért ilyen nagy a csend a kórus körül?

- Nagyon kevesen vagyunk, és nem merek elvállalni koncerteket.

- Mégsem hallottuk a segélykiáltást...

- Mert magunk igyekszünk megoldani a gondjainkat. A kórustagok próbálnak toborozni - szerencsére jönnek is. Nemrég egy népdaléneklési versenyen zsűriztem, és egy gyönyörű hangú tizennégy éves kislányt csábítottam el a kórusba. Azóta is tag, és megállja a helyét. Egy kórustagunk is hozott új embert. Akivel találkozom, és tudom róla, hogy énekelt, vagy van énekhangja, rögtön mondom neki, hogy szerdán fél hatkor ott a helye a zeneiskolában, a próbán. A legtöbben sajnos csak a kifogásokat sorolják: nem érnek rá, nincs kire hagyni a gyereket, este dolgoznak, s a többi.

- Kikre lenne szükség?

- Altból nagy hiány van, oda nagyon kellenének lányok, mezzóból sem ártana, egyedül szopránból állunk viszonylag jól. Oda jobban szeretnek jönni, talán mert általában az a vezérszólam, és ott könnyebb énekelni.

- Miért maradtak ilyen kevesen?

- Azok a lányok, akik tíz évvel ezelőtt bekerültek az énekkarba, és vállalták ezt a nagyon szép feladatot, időközben mind anyává lettek, nemritkán két-három kicsi gyerekkel büszkélkedhetnek, akiket nem lehet egyedül hagyni. Ez olyan mértékű leterheltséget és elfoglaltságot jelent, hogy nem tudják vállalni, hogy esténként ott legyenek a próbákon, egy öt-hatnapos nemzetközi versenyről nem is beszélve.

- Nem úgy ismerjük, mint aki könnyen feladja...

- Nem adom fel. Ha látnák, hogy milyen intenzív munka folyik, meglepődnének! Borzasztó nehéz dolguk van, mert sokszor csak egy ember képvisel egyetlen szólamot, de mégis ott vannak, és csinálják. Tízévesek leszünk ősszel, és egy teljes minősítő koncerti programot raktam össze, aminek addigra össze kell állnia. Minden kórustag kezében ott az egész éves terv, melyik próbán konkrétan mit fogunk tanulni. Nagyon szigorúan tartom magam a menetrendhez, és elég sokat is követelek.

- Mit tartalmaz ez a menetrend?

- Három koncertet szeretnék. Egy minősítő koncertet, egy születésnapi hangversenyt és egy olyat is, ahová a barátainkat hívjuk meg. Olyan sokfelé vendégeskedtünk, most már viszonozni szeretnénk a szép gesztusokat. Nem feledkezünk meg a városiakról sem, hiszen régen énekeltünk együtt a Viadanával, a Vegyeskarral is. Ez az esemény lehet akár egy fesztivál is, ha a lehetőségeink megengedik.

- A főiskola önök mellett áll, teljes mellszélességgel?

- Igen, de nekik is anyagi nehézségeik vannak. Az apanázsunk nem nőtt évek óta, és ez kevés ahhoz, hogy bármilyen, akár belföldi versenyre is elmenjünk.

- Mikor volt a női kar utolsó nagy, nyilvános fellépése?

- A főiskolai évnyitó-évzárókon, diplomaosztókon biztos... de legutóbb Szekszárdon voltunk karácsony előtt, egy Kodály-emlékhangversenyen léptünk fel. Nagyon jól sikerült, bár csak tizenketten mentünk. Ennek ellenére le a kalappal a lányok előtt, mert nagyon szépen énekeltek, óriási sikerrel fejeztük be. Azért rezeg néha a léc, mert ők nagyon izgulnak attól, hogy ilyen kevesen állnak ki. Nekem nagyobb önbizalmam van, tudom, mire képesek, de nagyobb nyugalmat és biztonságot jelentene egy húsz-huszonöt fős kórus.

- Miért ilyen nagy a csend a kórus körül?

- Nagyon kevesen vagyunk, és nem merek elvállalni koncerteket.

- Mégsem hallottuk a segélykiáltást...

- Mert magunk igyekszünk megoldani a gondjainkat. A kórustagok próbálnak toborozni - szerencsére jönnek is. Nemrég egy népdaléneklési versenyen zsűriztem, és egy gyönyörű hangú tizennégy éves kislányt csábítottam el a kórusba. Azóta is tag, és megállja a helyét. Egy kórustagunk is hozott új embert. Akivel találkozom, és tudom róla, hogy énekelt, vagy van énekhangja, rögtön mondom neki, hogy szerdán fél hatkor ott a helye a zeneiskolában, a próbán. A legtöbben sajnos csak a kifogásokat sorolják: nem érnek rá, nincs kire hagyni a gyereket, este dolgoznak, s a többi.

- Kikre lenne szükség?

- Altból nagy hiány van, oda nagyon kellenének lányok, mezzóból sem ártana, egyedül szopránból állunk viszonylag jól. Oda jobban szeretnek jönni, talán mert általában az a vezérszólam, és ott könnyebb énekelni.

- Miért maradtak ilyen kevesen?

- Azok a lányok, akik tíz évvel ezelőtt bekerültek az énekkarba, és vállalták ezt a nagyon szép feladatot, időközben mind anyává lettek, nemritkán két-három kicsi gyerekkel büszkélkedhetnek, akiket nem lehet egyedül hagyni. Ez olyan mértékű leterheltséget és elfoglaltságot jelent, hogy nem tudják vállalni, hogy esténként ott legyenek a próbákon, egy öt-hatnapos nemzetközi versenyről nem is beszélve.

- Nem úgy ismerjük, mint aki könnyen feladja...

- Nem adom fel. Ha látnák, hogy milyen intenzív munka folyik, meglepődnének! Borzasztó nehéz dolguk van, mert sokszor csak egy ember képvisel egyetlen szólamot, de mégis ott vannak, és csinálják. Tízévesek leszünk ősszel, és egy teljes minősítő koncerti programot raktam össze, aminek addigra össze kell állnia. Minden kórustag kezében ott az egész éves terv, melyik próbán konkrétan mit fogunk tanulni. Nagyon szigorúan tartom magam a menetrendhez, és elég sokat is követelek.

- Mit tartalmaz ez a menetrend?

- Három koncertet szeretnék. Egy minősítő koncertet, egy születésnapi hangversenyt és egy olyat is, ahová a barátainkat hívjuk meg. Olyan sokfelé vendégeskedtünk, most már viszonozni szeretnénk a szép gesztusokat. Nem feledkezünk meg a városiakról sem, hiszen régen énekeltünk együtt a Viadanával, a Vegyeskarral is. Ez az esemény lehet akár egy fesztivál is, ha a lehetőségeink megengedik.

- A főiskola önök mellett áll, teljes mellszélességgel?

- Igen, de nekik is anyagi nehézségeik vannak. Az apanázsunk nem nőtt évek óta, és ez kevés ahhoz, hogy bármilyen, akár belföldi versenyre is elmenjünk.

- Mikor volt a női kar utolsó nagy, nyilvános fellépése?

- A főiskolai évnyitó-évzárókon, diplomaosztókon biztos... de legutóbb Szekszárdon voltunk karácsony előtt, egy Kodály-emlékhangversenyen léptünk fel. Nagyon jól sikerült, bár csak tizenketten mentünk. Ennek ellenére le a kalappal a lányok előtt, mert nagyon szépen énekeltek, óriási sikerrel fejeztük be. Azért rezeg néha a léc, mert ők nagyon izgulnak attól, hogy ilyen kevesen állnak ki. Nekem nagyobb önbizalmam van, tudom, mire képesek, de nagyobb nyugalmat és biztonságot jelentene egy húsz-huszonöt fős kórus.

- Miért ilyen nagy a csend a kórus körül?

- Nagyon kevesen vagyunk, és nem merek elvállalni koncerteket.

- Mégsem hallottuk a segélykiáltást...

- Mert magunk igyekszünk megoldani a gondjainkat. A kórustagok próbálnak toborozni - szerencsére jönnek is. Nemrég egy népdaléneklési versenyen zsűriztem, és egy gyönyörű hangú tizennégy éves kislányt csábítottam el a kórusba. Azóta is tag, és megállja a helyét. Egy kórustagunk is hozott új embert. Akivel találkozom, és tudom róla, hogy énekelt, vagy van énekhangja, rögtön mondom neki, hogy szerdán fél hatkor ott a helye a zeneiskolában, a próbán. A legtöbben sajnos csak a kifogásokat sorolják: nem érnek rá, nincs kire hagyni a gyereket, este dolgoznak, s a többi.

- Kikre lenne szükség?

- Altból nagy hiány van, oda nagyon kellenének lányok, mezzóból sem ártana, egyedül szopránból állunk viszonylag jól. Oda jobban szeretnek jönni, talán mert általában az a vezérszólam, és ott könnyebb énekelni.

- Miért maradtak ilyen kevesen?

- Azok a lányok, akik tíz évvel ezelőtt bekerültek az énekkarba, és vállalták ezt a nagyon szép feladatot, időközben mind anyává lettek, nemritkán két-három kicsi gyerekkel büszkélkedhetnek, akiket nem lehet egyedül hagyni. Ez olyan mértékű leterheltséget és elfoglaltságot jelent, hogy nem tudják vállalni, hogy esténként ott legyenek a próbákon, egy öt-hatnapos nemzetközi versenyről nem is beszélve.

- Nem úgy ismerjük, mint aki könnyen feladja...

- Nem adom fel. Ha látnák, hogy milyen intenzív munka folyik, meglepődnének! Borzasztó nehéz dolguk van, mert sokszor csak egy ember képvisel egyetlen szólamot, de mégis ott vannak, és csinálják. Tízévesek leszünk ősszel, és egy teljes minősítő koncerti programot raktam össze, aminek addigra össze kell állnia. Minden kórustag kezében ott az egész éves terv, melyik próbán konkrétan mit fogunk tanulni. Nagyon szigorúan tartom magam a menetrendhez, és elég sokat is követelek.

- Mit tartalmaz ez a menetrend?

- Három koncertet szeretnék. Egy minősítő koncertet, egy születésnapi hangversenyt és egy olyat is, ahová a barátainkat hívjuk meg. Olyan sokfelé vendégeskedtünk, most már viszonozni szeretnénk a szép gesztusokat. Nem feledkezünk meg a városiakról sem, hiszen régen énekeltünk együtt a Viadanával, a Vegyeskarral is. Ez az esemény lehet akár egy fesztivál is, ha a lehetőségeink megengedik.

- A főiskola önök mellett áll, teljes mellszélességgel?

- Igen, de nekik is anyagi nehézségeik vannak. Az apanázsunk nem nőtt évek óta, és ez kevés ahhoz, hogy bármilyen, akár belföldi versenyre is elmenjünk.

- Mikor volt a női kar utolsó nagy, nyilvános fellépése?

- A főiskolai évnyitó-évzárókon, diplomaosztókon biztos... de legutóbb Szekszárdon voltunk karácsony előtt, egy Kodály-emlékhangversenyen léptünk fel. Nagyon jól sikerült, bár csak tizenketten mentünk. Ennek ellenére le a kalappal a lányok előtt, mert nagyon szépen énekeltek, óriási sikerrel fejeztük be. Azért rezeg néha a léc, mert ők nagyon izgulnak attól, hogy ilyen kevesen állnak ki. Nekem nagyobb önbizalmam van, tudom, mire képesek, de nagyobb nyugalmat és biztonságot jelentene egy húsz-huszonöt fős kórus.

- Miért ilyen nagy a csend a kórus körül?

- Nagyon kevesen vagyunk, és nem merek elvállalni koncerteket.

- Mégsem hallottuk a segélykiáltást...

- Mert magunk igyekszünk megoldani a gondjainkat. A kórustagok próbálnak toborozni - szerencsére jönnek is. Nemrég egy népdaléneklési versenyen zsűriztem, és egy gyönyörű hangú tizennégy éves kislányt csábítottam el a kórusba. Azóta is tag, és megállja a helyét. Egy kórustagunk is hozott új embert. Akivel találkozom, és tudom róla, hogy énekelt, vagy van énekhangja, rögtön mondom neki, hogy szerdán fél hatkor ott a helye a zeneiskolában, a próbán. A legtöbben sajnos csak a kifogásokat sorolják: nem érnek rá, nincs kire hagyni a gyereket, este dolgoznak, s a többi.

- Kikre lenne szükség?

- Altból nagy hiány van, oda nagyon kellenének lányok, mezzóból sem ártana, egyedül szopránból állunk viszonylag jól. Oda jobban szeretnek jönni, talán mert általában az a vezérszólam, és ott könnyebb énekelni.

- Miért maradtak ilyen kevesen?

- Azok a lányok, akik tíz évvel ezelőtt bekerültek az énekkarba, és vállalták ezt a nagyon szép feladatot, időközben mind anyává lettek, nemritkán két-három kicsi gyerekkel büszkélkedhetnek, akiket nem lehet egyedül hagyni. Ez olyan mértékű leterheltséget és elfoglaltságot jelent, hogy nem tudják vállalni, hogy esténként ott legyenek a próbákon, egy öt-hatnapos nemzetközi versenyről nem is beszélve.

- Nem úgy ismerjük, mint aki könnyen feladja...

- Nem adom fel. Ha látnák, hogy milyen intenzív munka folyik, meglepődnének! Borzasztó nehéz dolguk van, mert sokszor csak egy ember képvisel egyetlen szólamot, de mégis ott vannak, és csinálják. Tízévesek leszünk ősszel, és egy teljes minősítő koncerti programot raktam össze, aminek addigra össze kell állnia. Minden kórustag kezében ott az egész éves terv, melyik próbán konkrétan mit fogunk tanulni. Nagyon szigorúan tartom magam a menetrendhez, és elég sokat is követelek.

- Mit tartalmaz ez a menetrend?

- Három koncertet szeretnék. Egy minősítő koncertet, egy születésnapi hangversenyt és egy olyat is, ahová a barátainkat hívjuk meg. Olyan sokfelé vendégeskedtünk, most már viszonozni szeretnénk a szép gesztusokat. Nem feledkezünk meg a városiakról sem, hiszen régen énekeltünk együtt a Viadanával, a Vegyeskarral is. Ez az esemény lehet akár egy fesztivál is, ha a lehetőségeink megengedik.

- A főiskola önök mellett áll, teljes mellszélességgel?

- Igen, de nekik is anyagi nehézségeik vannak. Az apanázsunk nem nőtt évek óta, és ez kevés ahhoz, hogy bármilyen, akár belföldi versenyre is elmenjünk.

- A főiskolai évnyitó-évzárókon, diplomaosztókon biztos... de legutóbb Szekszárdon voltunk karácsony előtt, egy Kodály-emlékhangversenyen léptünk fel. Nagyon jól sikerült, bár csak tizenketten mentünk. Ennek ellenére le a kalappal a lányok előtt, mert nagyon szépen énekeltek, óriási sikerrel fejeztük be. Azért rezeg néha a léc, mert ők nagyon izgulnak attól, hogy ilyen kevesen állnak ki. Nekem nagyobb önbizalmam van, tudom, mire képesek, de nagyobb nyugalmat és biztonságot jelentene egy húsz-huszonöt fős kórus.

- Miért ilyen nagy a csend a kórus körül?

- Nagyon kevesen vagyunk, és nem merek elvállalni koncerteket.

- Mégsem hallottuk a segélykiáltást...

- Mert magunk igyekszünk megoldani a gondjainkat. A kórustagok próbálnak toborozni - szerencsére jönnek is. Nemrég egy népdaléneklési versenyen zsűriztem, és egy gyönyörű hangú tizennégy éves kislányt csábítottam el a kórusba. Azóta is tag, és megállja a helyét. Egy kórustagunk is hozott új embert. Akivel találkozom, és tudom róla, hogy énekelt, vagy van énekhangja, rögtön mondom neki, hogy szerdán fél hatkor ott a helye a zeneiskolában, a próbán. A legtöbben sajnos csak a kifogásokat sorolják: nem érnek rá, nincs kire hagyni a gyereket, este dolgoznak, s a többi.

- Kikre lenne szükség?

- Altból nagy hiány van, oda nagyon kellenének lányok, mezzóból sem ártana, egyedül szopránból állunk viszonylag jól. Oda jobban szeretnek jönni, talán mert általában az a vezérszólam, és ott könnyebb énekelni.

- Miért maradtak ilyen kevesen?

- Azok a lányok, akik tíz évvel ezelőtt bekerültek az énekkarba, és vállalták ezt a nagyon szép feladatot, időközben mind anyává lettek, nemritkán két-három kicsi gyerekkel büszkélkedhetnek, akiket nem lehet egyedül hagyni. Ez olyan mértékű leterheltséget és elfoglaltságot jelent, hogy nem tudják vállalni, hogy esténként ott legyenek a próbákon, egy öt-hatnapos nemzetközi versenyről nem is beszélve.

- Nem úgy ismerjük, mint aki könnyen feladja...

- Nem adom fel. Ha látnák, hogy milyen intenzív munka folyik, meglepődnének! Borzasztó nehéz dolguk van, mert sokszor csak egy ember képvisel egyetlen szólamot, de mégis ott vannak, és csinálják. Tízévesek leszünk ősszel, és egy teljes minősítő koncerti programot raktam össze, aminek addigra össze kell állnia. Minden kórustag kezében ott az egész éves terv, melyik próbán konkrétan mit fogunk tanulni. Nagyon szigorúan tartom magam a menetrendhez, és elég sokat is követelek.

- Mit tartalmaz ez a menetrend?

- Három koncertet szeretnék. Egy minősítő koncertet, egy születésnapi hangversenyt és egy olyat is, ahová a barátainkat hívjuk meg. Olyan sokfelé vendégeskedtünk, most már viszonozni szeretnénk a szép gesztusokat. Nem feledkezünk meg a városiakról sem, hiszen régen énekeltünk együtt a Viadanával, a Vegyeskarral is. Ez az esemény lehet akár egy fesztivál is, ha a lehetőségeink megengedik.

- A főiskola önök mellett áll, teljes mellszélességgel?

- Igen, de nekik is anyagi nehézségeik vannak. Az apanázsunk nem nőtt évek óta, és ez kevés ahhoz, hogy bármilyen, akár belföldi versenyre is elmenjünk.

- A főiskolai évnyitó-évzárókon, diplomaosztókon biztos... de legutóbb Szekszárdon voltunk karácsony előtt, egy Kodály-emlékhangversenyen léptünk fel. Nagyon jól sikerült, bár csak tizenketten mentünk. Ennek ellenére le a kalappal a lányok előtt, mert nagyon szépen énekeltek, óriási sikerrel fejeztük be. Azért rezeg néha a léc, mert ők nagyon izgulnak attól, hogy ilyen kevesen állnak ki. Nekem nagyobb önbizalmam van, tudom, mire képesek, de nagyobb nyugalmat és biztonságot jelentene egy húsz-huszonöt fős kórus.

- Miért ilyen nagy a csend a kórus körül?

- Nagyon kevesen