Kettős szereposztás

- Mi volt az első színházi élmény, ami ért? Volt valami meghatározó?

- Nem emlékszem, mi volt az első. Voltak jó színházi élményeim. Nem is tudom. Főleg Kaposváron... igen. De nem ezek voltak az első színházi élményeim. Az első színházi élményeimet a színpadon szereztem. Addig nem nagyon néztem színházat.

- Hogy kerültél a színpadra?

- Gimnáziumban amatőr színjátszó csoportot csináltunk. Velük jártunk a diáknapokra. Valamelyik évben itt rendezték Dunaújvárosban, itt játszottunk és utána hívtak a színházhoz, mert láttak, és gondolták, hogy itt lehetne folytatnom. Onnantól kezdve folyamatosan játszom.

- Jó dolog ma színésznek lenni?

- Én szeretem. Nem tudom, biztos vannak, akiknek nehéz. Nekem is vannak olyan időszakok, amikor nehéz, de egyébként szeretem csinálni.

- Miért választottad a nehezebb és hosszabb utat: miért nem a főiskolán keresztül kerültél színpadra?

- Azt nem én választottam, hanem egyszerűen nem vettek fel.

- Hányszor próbálkoztál?

- Hát nagyon sokszor nem, azt hiszem, kétszer. Aztán nem feleltem meg, és akkor azt gondoltam, ne erőltessük.

- Ilyen könnyen feladod? A munkádon nem ez látszik.

- Nem gondolom, hogy könnyen feladom. Egyszerűen csak azt gondoltam, hogy nem biztos, hogy ez olyan nagyon hiányzik nekem. Meg igazából későn kezdtem felvételizgetni, azt hiszem, utána már családom lett, és akkor már nehéz is lett volna nappali tagozatos iskolába járni. Meg jól éreztem magam itt, és akkor ezt abba kellett volna hagyni. Úgyhogy olyan nagyon nem is törtem magam miatta, az igaz, de azért próbálkoztam kétszer.

- Azt kevesen tudják rólad, hogy a díszletépítésnél is közreműködsz. Melyik az első?

- Egyforma.

- Hogyan lehet ezt összeegyeztetni, hisz egy komolyabb szerep megtanulásához rengeteget kell tanulni? Hogy fér bele a család, a másik munka?

- Nekem úgy fér bele, hogy hála istennek viszonylag könnyen tanulom meg a szöveget a próbák folyamán. Én nem úgy tanulok szöveget, hogy otthon ülök és magolok, hanem a próbák alatt. Elmondom huszonkétszer rosszul, a súgó mindig kijavít, és idővel mindig megragad a fejemben a jó. Egyébként pedig néha fárasztó, hogy dolgozni is kell, meg előadást is csinálni, de mind a kettőt szeretem, úgyhogy nekem ez jó így. Igaz, így évad vége felé már elfáradok.

- Szerinted a helyén van a színészek megítélése akár a média, akár a közönség szempontjából?

- Őszintén mondom, nem tudom. Én valahogy nem foglalkozom azzal, hogy a média oldaláról hogyan ítélnek meg.

- Rendjénvalónak látod, hogy a kereskedelmi televíziókban műsort vezető színészekről többet hallani, mint az igazán fajsúlyos alakításokat sorakoztatókról?

- Nem tudom. Azokat lehet jobban ismerni, akiket többet látunk, és a tévében többet találkozunk emberekkel, mint színházban. Tévét nap mint nap néz mindenki, vagy majdnem mindenki. Színházba meg sokkal kevesebben járnak, és sokkal ritkábban. Törvényszerű, hogy azokat jobban ismerik, akik képernyőn vannak. Nyilván van olyan, aki nem vállal ilyet, s van, aki meg azt gondolja, meg kell élni valamiből, és elvállalja.

- Az alapkérdés az volt, hogy rendben van-e ez így.

- Azt mindenki döntse el maga. Nem akarok én ítéletet mondani senki fölött, ha úgy gondolja, hogy ez így rendben van, akkor csinálja. Miért ne?

- A család hogyan tolerálja azt a rengeteg időt, amit nélkülük töltesz?

- Ez változó. Amikor nagyon sokat vagyok itt, akkor nagyon nehezen, nyilván, amikor meg vannak lazább időszakok, akkor minden rendben van.

- Tudsz játszani a gyerekkel?

- Persze. Sokat vagyok vele. Élvezem azt is.

- Mi tart téged itt, és miért nem vonz Budapest?

- Nem tudom. Voltam én ott, de nem láttam különbséget. Nem gondolom, hogy jobb lenne vagy rosszabb, mint ami itt van. Nem vágyom arra, hogy máshol legyek.

- Még az sem vonz, hogy más rendezőkkel is dolgozz, más szemléletet is megismerhess?

- Dehogynem. De az, hogy én innen elköltözzek azért, hogy pesti vagy kaposvári színész legyek, az nem jutott eszembe soha. Más embereket megismerni, más rendezőket, az igen, az érdekes mindig.

- Idevalósi vagy?

- Igen. Bár most nem itt élek. Itt nőttem föl Dunaújvárosban, de Sárbogárdon élünk a feleségemmel és a lányommal.

- Onnan jársz be naponta?

- Onnan. Nem olyan hosszú út az. Harminc, harmincöt perc. Annyit a városban is utazik az ember, ha várnia kell egy picit a buszra.

- Biztosan van számodra etalon a színjátszásban?

- Nincs igazából. Vannak elvárásaim, amiknek igyekszem megfelelni. Ennyi. Nincs példaképem. Vannak emberek, akikkel dolgoztam már, és láttam, hogy jól csinálnak bizonyos dolgokat, vagy akár mindent, tetszett, és igyekeztem tanulni tőlük, de nem hiszem, hogy ők példaképeim lennének. Ilyenek meg sokan vannak, akiktől tanultam, meg tanulok most is.

- Nagyon óvatosak a válaszaid. Konfliktuskerülő ember vagy?

- Nem. Őszintén válaszoltam. Ha ez konfliktuskerülőnek tűnik, akkor biztos az vagyok, de egyébként őszintén mondok mindent.

- Elégedett vagy azzal, amit eddig elértél?

- Színházban? Hát persze. Ahogy idekerültem, egyre jobban megbíztak bennem, egyre jobb szerepeket kaptam, komolyabb megbízásokat. Ebből én azt látom, hogy megfelelek az elvárásoknak. És ez jó. Ebből a szempontból elégedett vagyok.

- Fontos volt a színész kettő vizsgát letenned?

- Nem volt igazából fontos, mert anélkül is dolgozhatnék ugyanígy. Valószínűleg ugyanolyan szerepeket kapnék, mint nélküle. De vannak bizonyos helyzetek, amikor jó, ha az embernek van egy papírja arról, hogy valamire képes.

- Hogyan látod, elveszíti a súlyát a színház a digitális forradalom, a televízió hatására?

- Szeretném azt hinni, hogy a digitális médiának nincs esélye az élő színházzal szemben, de lehet, hogy van.

- Megtapasztaltad már több város közönségének reakcióit is. A dunaújvárosi valóban annyira értő, annyira jó közönség?

- Igen. Persze lehet, hogy ebben az is benne van, hogy mi már úgy dolgozunk, hogy ismerjük a közönségünket. Feltételezünk róluk valamit. De egyébként mindent értenek, nem csak a mi előadásainkat, hanem a vendégelőadásokat is jól veszik.

- Mihez vonzódsz inkább? A mélyebb gondolatiságú, fajsúlyosabb előadásokhoz, vagy a vígabbakhoz?

- Nézőként a kettő ötvözetét szeretem, résztvevőként pedig nincs különbség. Az a fontos, hogy jó legyen, amit csinálok.

- Van módod másokat is nézni?

- Nem. És amikor van egy pici szabadidőm, amit nem a színházban töltök, akkor az utolsó gondolataim között szerepel, hogy elmenjek színházba. Mikor idejön egy színház vendégszerepelni, és olyan, akkor szívesen megnézem. Mondjuk tévében is nézek színházat, mert hála istennek úgy veszem észre, egyre több színházi közvetítés és egyéb kulturális műsor van a közszolgálati médiában. Ott is nézek színházat, ha úgy adódik, de hogy én eljussak színházba nézőként, nem tudom mikor volt utoljára.

- Nem is hiányzik?

- Nem. Arra sincs időm, hogy hiányozzon. Egyik helyről rohanok a másikra. Vagy a családomnak igyekszem megfelelni, vagy a munkahelyemnek. A kettő között meg alszom.

- Van még, amit el akarsz érni, vagy megköszönöd a sorsnak, amit felkínál?

- Egyrészt megköszönöm, de annyit szeretnék elérni, hogy ezt legyen lehetőségem tovább folytatni. Ennyi. Mert azt látom, hogy már azt is meg kell köszönni a sorsnak, hogyha erre lehetőséget kapunk.

- Ez a díj is bizonyítja, hogy ennél azért többet kaptál.

- Arra gondolok, hogy a színház olyan helyzetben van, hogy mindenhonnan embereket küldenek el. Színészeket is, műszakosokat is. Mindenhol nagyon kevés pénz van a színházra és a kultúrára általában. Azt gondolom, már annak is örülni kell, ha egyáltalán működhetünk, hogy dolgozhatunk.

- Nem túl optimista látásmód...

- Valóban hozzáállhatnék sokkal optimistábban is, de félek, kevésbé lenne reális.Az utolsó gondolataim között szerepel, hogy szabad időmben színházba menjek

- Mi volt az első színházi élmény, ami ért? Volt valami meghatározó?

- Nem emlékszem, mi volt az első. Voltak jó színházi élményeim. Nem is tudom. Főleg Kaposváron... igen. De nem ezek voltak az első színházi élményeim. Az első színházi élményeimet a színpadon szereztem. Addig nem nagyon néztem színházat.

- Hogy kerültél a színpadra?

- Gimnáziumban amatőr színjátszó csoportot csináltunk. Velük jártunk a diáknapokra. Valamelyik évben itt rendezték Dunaújvárosban, itt játszottunk és utána hívtak a színházhoz, mert láttak, és gondolták, hogy itt lehetne folytatnom. Onnantól kezdve folyamatosan játszom.

- Jó dolog ma színésznek lenni?

- Én szeretem. Nem tudom, biztos vannak, akiknek nehéz. Nekem is vannak olyan időszakok, amikor nehéz, de egyébként szeretem csinálni.

- Miért választottad a nehezebb és hosszabb utat: miért nem a főiskolán keresztül kerültél színpadra?

- Azt nem én választottam, hanem egyszerűen nem vettek fel.

- Hányszor próbálkoztál?

- Hát nagyon sokszor nem, azt hiszem, kétszer. Aztán nem feleltem meg, és akkor azt gondoltam, ne erőltessük.

- Ilyen könnyen feladod? A munkádon nem ez látszik.

- Nem gondolom, hogy könnyen feladom. Egyszerűen csak azt gondoltam, hogy nem biztos, hogy ez olyan nagyon hiányzik nekem. Meg igazából későn kezdtem felvételizgetni, azt hiszem, utána már családom lett, és akkor már nehéz is lett volna nappali tagozatos iskolába járni. Meg jól éreztem magam itt, és akkor ezt abba kellett volna hagyni. Úgyhogy olyan nagyon nem is törtem magam miatta, az igaz, de azért próbálkoztam kétszer.

- Azt kevesen tudják rólad, hogy a díszletépítésnél is közreműködsz. Melyik az első?

- Egyforma.

- Hogyan lehet ezt összeegyeztetni, hisz egy komolyabb szerep megtanulásához rengeteget kell tanulni? Hogy fér bele a család, a másik munka?

- Nekem úgy fér bele, hogy hála istennek viszonylag könnyen tanulom meg a szöveget a próbák folyamán. Én nem úgy tanulok szöveget, hogy otthon ülök és magolok, hanem a próbák alatt. Elmondom huszonkétszer rosszul, a súgó mindig kijavít, és idővel mindig megragad a fejemben a jó. Egyébként pedig néha fárasztó, hogy dolgozni is kell, meg előadást is csinálni, de mind a kettőt szeretem, úgyhogy nekem ez jó így. Igaz, így évad vége felé már elfáradok.

- Szerinted a helyén van a színészek megítélése akár a média, akár a közönség szempontjából?

- Őszintén mondom, nem tudom. Én valahogy nem foglalkozom azzal, hogy a média oldaláról hogyan ítélnek meg.

- Rendjénvalónak látod, hogy a kereskedelmi televíziókban műsort vezető színészekről többet hallani, mint az igazán fajsúlyos alakításokat sorakoztatókról?

- Nem tudom. Azokat lehet jobban ismerni, akiket többet látunk, és a tévében többet találkozunk emberekkel, mint színházban. Tévét nap mint nap néz mindenki, vagy majdnem mindenki. Színházba meg sokkal kevesebben járnak, és sokkal ritkábban. Törvényszerű, hogy azokat jobban ismerik, akik képernyőn vannak. Nyilván van olyan, aki nem vállal ilyet, s van, aki meg azt gondolja, meg kell élni valamiből, és elvállalja.

- Az alapkérdés az volt, hogy rendben van-e ez így.

- Azt mindenki döntse el maga. Nem akarok én ítéletet mondani senki fölött, ha úgy gondolja, hogy ez így rendben van, akkor csinálja. Miért ne?

- A család hogyan tolerálja azt a rengeteg időt, amit nélkülük töltesz?

- Ez változó. Amikor nagyon sokat vagyok itt, akkor nagyon nehezen, nyilván, amikor meg vannak lazább időszakok, akkor minden rendben van.

- Tudsz játszani a gyerekkel?

- Persze. Sokat vagyok vele. Élvezem azt is.

- Mi tart téged itt, és miért nem vonz Budapest?

- Nem tudom. Voltam én ott, de nem láttam különbséget. Nem gondolom, hogy jobb lenne vagy rosszabb, mint ami itt van. Nem vágyom arra, hogy máshol legyek.

- Még az sem vonz, hogy más rendezőkkel is dolgozz, más szemléletet is megismerhess?

- Dehogynem. De az, hogy én innen elköltözzek azért, hogy pesti vagy kaposvári színész legyek, az nem jutott eszembe soha. Más embereket megismerni, más rendezőket, az igen, az érdekes mindig.

- Idevalósi vagy?

- Igen. Bár most nem itt élek. Itt nőttem föl Dunaújvárosban, de Sárbogárdon élünk a feleségemmel és a lányommal.

- Onnan jársz be naponta?

- Onnan. Nem olyan hosszú út az. Harminc, harmincöt perc. Annyit a városban is utazik az ember, ha várnia kell egy picit a buszra.

- Biztosan van számodra etalon a színjátszásban?

- Nincs igazából. Vannak elvárásaim, amiknek igyekszem megfelelni. Ennyi. Nincs példaképem. Vannak emberek, akikkel dolgoztam már, és láttam, hogy jól csinálnak bizonyos dolgokat, vagy akár mindent, tetszett, és igyekeztem tanulni tőlük, de nem hiszem, hogy ők példaképeim lennének. Ilyenek meg sokan vannak, akiktől tanultam, meg tanulok most is.

- Nagyon óvatosak a válaszaid. Konfliktuskerülő ember vagy?

- Nem. Őszintén válaszoltam. Ha ez konfliktuskerülőnek tűnik, akkor biztos az vagyok, de egyébként őszintén mondok mindent.

- Elégedett vagy azzal, amit eddig elértél?

- Színházban? Hát persze. Ahogy idekerültem, egyre jobban megbíztak bennem, egyre jobb szerepeket kaptam, komolyabb megbízásokat. Ebből én azt látom, hogy megfelelek az elvárásoknak. És ez jó. Ebből a szempontból elégedett vagyok.

- Fontos volt a színész kettő vizsgát letenned?

- Nem volt igazából fontos, mert anélkül is dolgozhatnék ugyanígy. Valószínűleg ugyanolyan szerepeket kapnék, mint nélküle. De vannak bizonyos helyzetek, amikor jó, ha az embernek van egy papírja arról, hogy valamire képes.

- Hogyan látod, elveszíti a súlyát a színház a digitális forradalom, a televízió hatására?

- Szeretném azt hinni, hogy a digitális médiának nincs esélye az élő színházzal szemben, de lehet, hogy van.

- Megtapasztaltad már több város közönségének reakcióit is. A dunaújvárosi valóban annyira értő, annyira jó közönség?

- Igen. Persze lehet, hogy ebben az is benne van, hogy mi már úgy dolgozunk, hogy ismerjük a közönségünket. Feltételezünk róluk valamit. De egyébként mindent értenek, nem csak a mi előadásainkat, hanem a vendégelőadásokat is jól veszik.

- Mihez vonzódsz inkább? A mélyebb gondolatiságú, fajsúlyosabb előadásokhoz, vagy a vígabbakhoz?

- Nézőként a kettő ötvözetét szeretem, résztvevőként pedig nincs különbség. Az a fontos, hogy jó legyen, amit csinálok.

- Van módod másokat is nézni?

- Nem. És amikor van egy pici szabadidőm, amit nem a színházban töltök, akkor az utolsó gondolataim között szerepel, hogy elmenjek színházba. Mikor idejön egy színház vendégszerepelni, és olyan, akkor szívesen megnézem. Mondjuk tévében is nézek színházat, mert hála istennek úgy veszem észre, egyre több színházi közvetítés és egyéb kulturális műsor van a közszolgálati médiában. Ott is nézek színházat, ha úgy adódik, de hogy én eljussak színházba nézőként, nem tudom mikor volt utoljára.

- Nem is hiányzik?

- Nem. Arra sincs időm, hogy hiányozzon. Egyik helyről rohanok a másikra. Vagy a családomnak igyekszem megfelelni, vagy a munkahelyemnek. A kettő között meg alszom.

- Van még, amit el akarsz érni, vagy megköszönöd a sorsnak, amit felkínál?

- Egyrészt megköszönöm, de annyit szeretnék elérni, hogy ezt legyen lehetőségem tovább folytatni. Ennyi. Mert azt látom, hogy már azt is meg kell köszönni a sorsnak, hogyha erre lehetőséget kapunk.

- Ez a díj is bizonyítja, hogy ennél azért többet kaptál.

- Arra gondolok, hogy a színház olyan helyzetben van, hogy mindenhonnan embereket küldenek el. Színészeket is, műszakosokat is. Mindenhol nagyon kevés pénz van a színházra és a kultúrára általában. Azt gondolom, már annak is örülni kell, ha egyáltalán működhetünk, hogy dolgozhatunk.

- Nem túl optimista látásmód...

- Valóban hozzáállhatnék sokkal optimistábban is, de félek, kevésbé lenne reális.Az utolsó gondolataim között szerepel, hogy szabad időmben színházba menjek

- Mi volt az első színházi élmény, ami ért? Volt valami meghatározó?

- Nem emlékszem, mi volt az első. Voltak jó színházi élményeim. Nem is tudom. Főleg Kaposváron... igen. De nem ezek voltak az első színházi élményeim. Az első színházi élményeimet a színpadon szereztem. Addig nem nagyon néztem színházat.

- Hogy kerültél a színpadra?

- Gimnáziumban amatőr színjátszó csoportot csináltunk. Velük jártunk a diáknapokra. Valamelyik évben itt rendezték Dunaújvárosban, itt játszottunk és utána hívtak a színházhoz, mert láttak, és gondolták, hogy itt lehetne folytatnom. Onnantól kezdve folyamatosan játszom.

- Jó dolog ma színésznek lenni?

- Én szeretem. Nem tudom, biztos vannak, akiknek nehéz. Nekem is vannak olyan időszakok, amikor nehéz, de egyébként szeretem csinálni.

- Miért választottad a nehezebb és hosszabb utat: miért nem a főiskolán keresztül kerültél színpadra?

- Azt nem én választottam, hanem egyszerűen nem vettek fel.

- Hányszor próbálkoztál?

- Hát nagyon sokszor nem, azt hiszem, kétszer. Aztán nem feleltem meg, és akkor azt gondoltam, ne erőltessük.

- Ilyen könnyen feladod? A munkádon nem ez látszik.

- Nem gondolom, hogy könnyen feladom. Egyszerűen csak azt gondoltam, hogy nem biztos, hogy ez olyan nagyon hiányzik nekem. Meg igazából későn kezdtem felvételizgetni, azt hiszem, utána már családom lett, és akkor már nehéz is lett volna nappali tagozatos iskolába járni. Meg jól éreztem magam itt, és akkor ezt abba kellett volna hagyni. Úgyhogy olyan nagyon nem is törtem magam miatta, az igaz, de azért próbálkoztam kétszer.

- Azt kevesen tudják rólad, hogy a díszletépítésnél is közreműködsz. Melyik az első?

- Egyforma.

- Hogyan lehet ezt összeegyeztetni, hisz egy komolyabb szerep megtanulásához rengeteget kell tanulni? Hogy fér bele a család, a másik munka?

- Nekem úgy fér bele, hogy hála istennek viszonylag könnyen tanulom meg a szöveget a próbák folyamán. Én nem úgy tanulok szöveget, hogy otthon ülök és magolok, hanem a próbák alatt. Elmondom huszonkétszer rosszul, a súgó mindig kijavít, és idővel mindig megragad a fejemben a jó. Egyébként pedig néha fárasztó, hogy dolgozni is kell, meg előadást is csinálni, de mind a kettőt szeretem, úgyhogy nekem ez jó így. Igaz, így évad vége felé már elfáradok.

- Szerinted a helyén van a színészek megítélése akár a média, akár a közönség szempontjából?

- Őszintén mondom, nem tudom. Én valahogy nem foglalkozom azzal, hogy a média oldaláról hogyan ítélnek meg.

- Rendjénvalónak látod, hogy a kereskedelmi televíziókban műsort vezető színészekről többet hallani, mint az igazán fajsúlyos alakításokat sorakoztatókról?

- Nem tudom. Azokat lehet jobban ismerni, akiket többet látunk, és a tévében többet találkozunk emberekkel, mint színházban. Tévét nap mint nap néz mindenki, vagy majdnem mindenki. Színházba meg sokkal kevesebben járnak, és sokkal ritkábban. Törvényszerű, hogy azokat jobban ismerik, akik képernyőn vannak. Nyilván van olyan, aki nem vállal ilyet, s van, aki meg azt gondolja, meg kell élni valamiből, és elvállalja.

- Az alapkérdés az volt, hogy rendben van-e ez így.

- Azt mindenki döntse el maga. Nem akarok én ítéletet mondani senki fölött, ha úgy gondolja, hogy ez így rendben van, akkor csinálja. Miért ne?

- A család hogyan tolerálja azt a rengeteg időt, amit nélkülük töltesz?

- Ez változó. Amikor nagyon sokat vagyok itt, akkor nagyon nehezen, nyilván, amikor meg vannak lazább időszakok, akkor minden rendben van.

- Tudsz játszani a gyerek