2006.10.16. 02:29

Megéri megérni

Dunaújváros - Kár is volna tagadnom: általában kicsit nehezen tudom átérezni a skandinávok problémáit, s így a drámairodalmukat is. Emlékeznek például Karinthy fantasztikus Ibsen-paródiájára, A kénguru-ra?

Szabó Szabolcs

Amelyben Nyafson, Hjalmár és Wekerke folytat vég nélküli, szétfolyó beszélgetéseket a méretes semmiről - Nyafson például (miközben idegesen mozgatja a füleit) ezt a gyönyörű metaforát mondja Hjalmárnak, mintegy összegzésül: A mi lelkünk olyan, mint a kénguru lelke, amely felszökik, magasra tör: de nem tud megállni a négy lábán. Hát igen... köszönjük, mester, hogy kimondta. Bizony akadnak fajsúlyos, ólomnehéz norvég drámák, amik valahogy igen nehezen állnak meg a lábukon - itt, Magyarországon tán csodáljuk, ámde nem szeretjük őket, ráadásul pedig nem a darabokban és még csak nem is bennünk van a hiba, nincs miért szégyenkeznünk: számos zseniális magyar mű csak ránk hat és hathat igazán - éppen így sok skandináv darabot is csak az élhet át igazán, aki tudja például, mit jelent fél évet sötétségben élni.

Valló Péter azonban nem az a rendező, aki megriad holmi rossz beidegződésektől. Ismét csalhatatlan érzékkel nyúlt a könyvespolcra, és leemelte Terje Nordby Jégszirom című - már tudom: kiválóan megírt - drámáját, hogy rajta keresztül mutathassa meg, hová juthat, milyenfajta poklokat élhet át - a sarkvidéken, Magyarországon, vagy épp az Egyenlítőn - két ember. Egy - valaha, norvég mércével mérve talán egymást szerető, de legalábbis tisztelő - pár.

Johanna és Andreas a jeges északon élnek, távol mindentől. Az asszony beteg. Évek óta nagyon beteg. A lelkiismeretes férj természetesen mindent megtesz, hogy segíthessen: egy utolsó szalmaszál talán, hogy elhívja a messzi fjordoknál lakó Bűbájost, hátha a legendás gyógyító írt talál a bajra. És a titokzatos Bűbájos egy nap betoppan az egyszerű kis kalyibába, s haladéktalanul megkezdi a kegyetlen kúrát: a lelkek kíméletlen élveboncolását.

Mert a Jégsziromban az zajlik, nyílt színen: a mindent látó-érző, önmagát is bizonyos távolságtartó iróniával kezelő Bűbájos tántoríthatatlan lélekorvos. Noha kezdetben még a kávéról, a kávébabba préselt hőségről és napsütésről filozofálgat egykedvűen, szikéjét percről percre mélyebbre döfi az élő lélekszövetbe, s bár egyre iszonyatosabb, ami feltárul, a végére azért tisztul is az elhanyagolt, kis híján halált hozó seb - a kérdést, hogy valaha begyógyulhat-e, a szerző és a rendező is jótékonyan nyitva hagyja. Javasolnám talán, higgyünk benne, hogy igen - mindnyájunkért. Hűtlenség, csalás, csecsemőgyilkosság, kiégett, roppanó életek, a fagyos páncél alatt alatt szikrázó indulatok - sorjáznak az éjszaka rémítő árnyai-démonai: a Bűbájos konok, egykedvű harcban számol le velük. Hogy aztán, dolga-szolgálata végeztével eltűnjön a semmiben - s a többit, a lábadozást már Johannára és Andreasra bízza...

Háromszereplős kamaradarabról lévén szó, minden a színészeken múlik. Závodszky Noémi - meglehet, csak nekem - kissé tán túl fiatal és (hiába kormozza össze az arcát) túl szép a beteg, megroppant asszony szerepéhez: alakítása főképp a darab első harmadában disszonáns helyenként, aztán viszont egyre erőteljesebb és következetesebb Johanna megformálásában. Lényegében mindent megmutat a másfél óra alatt szolgálatkész férjből valóságos dúvaddá váló Andreasból Juhász Illés - arcáról minden pillanatban leolvasható lelkének minden rezdülése - mégis megragadó eszköztelenséggel játszik. És eljő a Bűbájos: Szakácsi Sándor valódi jutalomjátékának örvendhetünk - orgánuma, szövegértelmezése, borzongató sugárzása, arca, keze, teljes színpadi jelenléte: magasiskola, egy rutinos művész rutinokat mellőző, érett, átgondolt, következetes alakítása. Valódi szereposztási telitalálat, figura és színész ritka energiákat mozgósító találkozása...

Végül, már mindenen túl, több mint mezítelenül, nyílt sebektől gyötörve - két ember ott marad a jégvilágban. Másuk sincs, csak a másik: de megértik, megérthetik-e életük legfontosabb üzenetét? Andreas félszegen kávéval kínálja Johannát. Néhány csepp hőséggel és napsütéssel...