Karácsonyi madárbiznisz – diszkonttal

O tempora, o mores – azaz oh idők, oh erkölcsök – sóhajtottak már fel az ókori rómaiak is, ha látták mondjuk azt, hogy fiuk újabban aranyozott saruban jár az orgiákra. Vagy vegyünk egy közelebbi példát. Fiatal koromban és azóta is meg vagyok győződve, hogy a kemény rock műfajában a Led Zeppelinnél és a

Deep Purple-nél maradandóbbat senki emberfia nem alkotott. Mikor eljött az ideje, és feleségem pimaszul fiatal barátnője elé tártam ezen gyöngyszemeket, olyan gyanakvó arckifejezéssel hallgatta őket, mintha Neander-völgyi ősemberek zenéltek volna mamutlábszársípon és teknőspáncéldobon – szerinte.

Úgy gondoltam, na jó, erkölcsök változhatnak, a rockzene változhat, de a természet szeretete, az nem. No persze ebben is tévedtem. Amíg mi nyugodtan túrázgattunk, új feltörekvő természeti iparágak alakultak ki, úgymint a plázamadarászás, a hermetikus szafarik, a bérbúvároltatás, a stresszoldó és különféle undok embereket összekovácsolni igyekvő rafting és még egy egész csomó más dolog, amihez a természet csak háttér és díszlet – nem a vágyott cél. Nyilván a természetet a maga lassú és komótos módján nehéz eladni ebben a rohanó világban – de minek is eladni?

Ha kinyitunk egy 1990-es természetfotós albumot a díjnyertes képekkel, akkor azok kimondottan bumfordiaknak és szegényesnek tűnnek, mint teleregényben a Szomszédok. Ha akkor valaki lefényképezett egy vidrát pisztrángevés közben, kapott egy díjat. Most akkor ütős a kép, ha a vidra jó háttérfényben késsel-villával eszik, és előtte esetleg két éhes hermelin rimánkodik egy falatért. Vagy esetleg egy vidrát evő pisztráng is király. Szóval, megütköztem, amikor láttam egy úgynevezett twitcher listát rajta a helyezésekkel, fajokkal, bónuszfajokkal. Egy fekete öves twitchernek minimum 450 fajt kell látnia évente.

Ez egy sikersztori, nem mackónadrágos, buszos turisták andalgása. A lényeg az, hogy pillanatok alatt a helyszínen legyél, mert azért egy madárnak szárnya és szabad akarata van, sőt, egy macska is megeheti, ezért jó sietni. Egy középkategóriás terepjáró, menő terepruhák, egy jó nagy teleszkóp és egymillás fényképezőgép az alapfelszerelés az induláshoz. A riadólánc tehát beélesedett, és nemsokára kétszázan lesik a havasi pinty minden ásítását. Főleg pedig azt, hogy végre átrepüljön már az a nyomorult a somoskői vár magyar oldalára, és jól kipipálhassák mint új fajt. Természetesen ez az őrület is angolszász alapon nyugszik, mint a Valentin-nap szuperundorító giccsparádéja, a halloween vagy a karácsonyi pulykaevés az ő száraz húsával.

Biztos régimódi fazon vagyok, meg irigy is, mert nekem éveken keresztül csak egy madaram volt. Egy gyöngybagolypár, amely ott lakott a házam mellett álló templom padlásán, és a diófámról indultak el esti portyájukra, egerekre vadászva a szomszéd pajtájában. Mindennap legalább egy órát töltöttem nézegetésükkel, ami akár már függőséget is okozhat. Aztán sajnos eltűntek, de azóta is, ha látok egy árnyat ellebbenni este a diófa fölött, rögtön utánafordulok, mi lehet az, de sajnos nem ők. Érzelmes történet, amelyet akár ki lehetne adni japán képregényben is, akár a Kis herceget, a gülüszemű rókával – a távol-keletiek így kompenzálják saját szűk szemállásukat tudat alatt.

De most, mint mondottam, nem érzelmekről, hanem bizniszről beszélünk, amiben a magyarok eléggé kajlák, nem úgy, mint a hollandok például. Távcső és teleszkópkatalógusok, kitűzők, folyóiratok, madarászklubok, madarászkocsmák és madarászturizmus – mind játszik. Nem tudom. Lehet, hogy mi nem éreztünk rá a globalizáció mámorító ízére, mi, akik itt behavazott ágakról, jégcsapokról meg jégcsizmás guvatról nyöszörgünk, hogy az milyen érdekes...

Lassan leteszem a tollat, mert a keserűség írásban sem jó tanácsadó. Felállok, kinézek az ablakon, ahol, nocsak, egy ökörszem mozog a bokrok között, majd leszáll mellé két cinege, az ökörszem szerint túl közel hozzá.

Nézem őket mosolyogva és azt sem tudom már, miért voltam az előbb mérges, úgyhogy elkocogok főzni egy kávét. Közben pedig – meg utána is – teszünk a globalizációra.