Sztálinváros polgára voltam: Élő elbeszélésekkel merítettek a múltból

A vendégeket dr. András István, az intézmény rektora köszöntötte, reflektálva az alkalmazott tudományok egyetemévé válás intézménytörténelmi állomásaira, amelyek valóságosan is politikai korszakokhoz, gazdasági átalakulásokhoz köthetők a város esetében.

Gombos István humán ügyekért felelős alpolgármester megtisztelő örömét fejezte ki azért, hogy éppen ilyen egyetemi és városi körülmények között lehet ennek a találkozónak az utolsó állomása, felelevenítve a történelmi tényeket: „Dunaújváros megépítése az első ötéves terv súlypontja volt, természetes hát, hogy az egész magyar szocreál korszakot a legösszefogottabban, legjellemzőbb módon képes bemutatni. A munka hatalmas lendülettel és lelkesedéssel haladt, Dunapentelét 1951. április 29-én nyilvánították várossá, november 7-én, a település felvette a Sztálinváros nevet, amely 1961-ben változott Dunaújvárosra. A Sztálin Vasműből Dunai Vasmű, majd Dunaferr lett.”

Az alpolgármester ugyanakkor azt a lakosokban élő lokálpatriotizmust is méltatta, ami akár a sportban, akár a művészetekben mára már joggal feledteti a korábbi szélsőséges megítéléseket: „Nagyon is üdvözlendő a nemzetközi projekt célja, hogy megtartva örökségünket, ápoljuk értékeinket, emlékezzük és emlékeztessünk, és a közös múltra visszatekintő városok megtalálhassák a találkozási pontjaikat fejlődéstörténeteikben.”

A tanácskozás talán legérdekesebb része volt, amikor Szabó Tamás (egykor válogatott birkózó), Rázi Vilmos kórusalapító, Varga Lászlóné és Tóth Jánosné beszéltek egykori élményeikről, a városépítésről, arról, hogyan kerültek egyáltalán az épülő városba és lettek dunaújvárosiak. Többek úgy, hogy még az egész család is utánuk költözött, mert itt volt munka és fejlődési lehetőség a megélhetés mellett. A kor egyik, még élő médiaszereplője, Miskolczi Miklós is kíváncsian vett részt a beszélgetésen, akinek nevéhez köthető gyakorlatilag az egyetlen hitelesnek mondott és szociológiailag alátámasztott kötet megalkotása, a Város lesz csakazért is.

Az Intercisa Múzeum jóvoltából létrehozott sztálinvárosi kiállításba zászlók, plakettek, tervrajzok, makettek kerültek, amelyekről az intézményigazgató, Farkas Lajos élénken idézte az 1953-as várostervet, ami még – mint mondta – az építkezés 1954-es leállítása előtt elkészült és így az első városközponti elképzeléseket ábrázolja, amelyek később módosított formában valósultak meg. A tárgyak különösségéből kiemelte a város akkori első emberének, Sárosi József tanácselnöknek a gyűjtését, ami valóban korszakosan járult hozzá a helyi értékek megőrzéséhez. Ahogyan Békési György magángyűjtő gyűjteményéből válogatottak, éppúgy, mint a Bali Attila által rendelkezésre bocsátott fotódokumentumokból. A legtöbb tárgyra a valóban kiemelt (művészeti értékében is időtálló!) Martinász-szobor kerülhetett, jelképezve a korszellemet.