Szovjet puccs – Hruscsov ellen

A Pravda (jelentése „Igazság”, a Szovjetunió vezető napilapja és egyben a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának hivatalos lapja volt 1912 és 1991 között) október 17-i számában, igaz mérsékelt megfogalmazásban, hetvenkedéssel, szubjektivizmussal (egyoldalúan elfogult), bürokratizmussal, valamint reális alapot nélkülöző politikai döntésekkel vádolta meg Hruscsovot. Három nappal a cikk megjelenése előtt már napvilágot látott egy hivatalos moszkvai közlemény, miszerint Nyikita Hruscsov idős korára és romló egészségügyi állapotára hivatkozva maga kérte a felmentését, de aki egy kicsit is tájékozottabb volt a szovjet politikai játszmákban, az rögtön rájött, hogy a Szovjetunió első emberét egyszerűen menesztették. Hruscsov a Fekete-tenger partján lévő Picundán üdült, amikor is a Központi Bizottság felszólította, hogy térjen vissza Moszkvába. A rosszat sejtő Hruscsov számára akkor lett világos a helyzet, miután a moszkvai repülőtéren nem saját testőrei várták, hanem ismeretlen biztonságiak. Néhány órával később utódja, Leonyid Brezsnyev, valamint a párt akkori fő ideológusának számító Mihail Szuszlov, majd később mások is, fejére olvasták bűneit. Felrótták neki egyszemélyi vezetési stílusát, a népgazdaság állapotának romlását, továbbá a külpolitika terén elkövetett súlyos hibáit. Hruscsov eleinte próbált védekezni, majd látva, hogy a háta mögött már mindent eldöntöttek, feladta a küzdelmet.

Nem ez volt az első eset

A Szovjetunió történetében ez volt a harmadik eltervezett puccs. Az első 1953 júniusában történt, mindössze három hónappal Sztálin halála után, amikor is a hatalmat az állambiztonság teljhatalmú ura, a véres kezű Lavrentyij Berija próbálta magának megszerezni. Közvetlen munkatársai is rettegtek tőle, így gyorsan összefogtak ellene, megbuktatták, majd elítélték és kivégeztették. A második összeesküvés szintén Hruscsovhoz köthető, 1957-ben Sztálin egykori helyettesei, Vjacseszlav Molotov és Georgij Malenkov akarták leváltani Hruscsovot, amiért az szembefordult a sztálini eszmékkel. A Központi Bizottság azonban nem állt melléjük, így a puccsistákat nagyon gyorsan leváltották, majd alacsony tisztségekbe helyezték őket. 1964-re azonban olyan helyzet alakult ki, amikor a szovjethatalom mindhárom tartópillére – a párt, a KGB és a hadsereg – már elégedetlen volt az ország első számú vezetőjével. A konzervatív kommunisták sohasem szerették Hruscsovot, miután ő a XX. és a XXII. pártkongresszuson elítélte Sztálint, és megbélyegezte az egész sztálinizmust.

A KGB hatalma megnyirbálásának tartotta Hruscsov azon intézkedéseit, amelyekkel részben felszámolta a gulágvilágot. A hadsereg vezetőit, de a tiszti kar nagy részét is nyugtalanította a fegyveres testületek létszámának jelentős csökkentése, aminek következtében százezrek veszítették el addig biztosnak látszó pozíciójukat. Mindehhez hozzájárult még az is, hogy maga a szovjet nép sem igazán tisztelte Hruscsovot, buta, műveletlen embernek tartották, közben romlott a köz­ellátás is. A többi között felemelték a vodka árát, ami hatalmas felháborodáshoz vezetett. Itt kell megjegyezni, hogy Gorbacsov bukásához is jelentősen hozzájárult az, hogy a vodka ára az egekbe szökött. Az még súlyosbította Hruscsov helyzetét, hogy Novocserkasszkban (orosz történelmi város, a doni kozákok területének fővárosa) életkörülményeik romlása ellen tiltakozva a munkások az utcára vonultak, Hruscsov közéjük lövetett. Ezt a szovjet média igyekezett elhallgatni, de a nyugati rádiókból a közvélemény értesült róla.

Megszületett a döntés

Ezek a körülmények mind közrejátszottak abban, hogy a szovjet kommunista párt kulcsfigurái eleinte óvatos, puhatolódzó, szigorúan négyszemközti megbeszélések után megindították azt a gépezetet, amely végül is elmozdította hatalmából Hruscsovot. A puccsisták vezetői Leonyid Brezsnyev, Mihail Szuszlov, továbbá Nyikolaj Podgornij központi bizottsági titkár, valamint Vlagyimir Szemi­csasztnij és a KGB elnöke voltak. Hruscsovhoz már 1964 elején eljutottak bizonyos hírek az eltávolításáról, de ő ezeket nem vette komolyan. Az eredeti terv az lett volna – ez derül ki Szemicsasztnij emlékirataiból –, mint Brezsnyev azt javasolta, hogy egyszerűen megmérgezik Hruscsovot vagy „megrendeznek” neki egy légi balesetet. Végül is a központi bizottság ülésén egy sokkal békésebb megoldás született. A Szovjetunióban nem sajnálták a bukott pártfőtitkárt, külföldön viszont megdöbbentek a hír hallatán, sokan Hruscsov személyéhez kötötték az enyhülés folyamatát, így a nemzetközi közvélemény a várakozó álláspontra helyezkedett, de sokan nyugtalanok voltak, mert bizonytalanok lettek a jövőt illetően. Hruscsov ugyanis hitt a személyes diplomácia eredményességében, ezért sokat utazott külföldre is, ellentétben Sztálinnal, aki 1912-ben, ifjú bolsevik korában járt Bécsben, majd 1943-ban Teheránban és 1945-ben Potsdamban találkozott a nyugati szövetségesek vezetőivel. Azután egyáltalán nem hagyta el a Szovjetunió területét, sőt Moszkvából és közvetlen környezetéből is csak ritkán távozott.

A magyar reagálás

1964 októberében magyar párt- és állami küldöttség járt Lengyelországban. Tizenötödikén délben a delegáció tagjai a lengyel vezetőkkel együtt éppen nagygyűlésen vettek részt Nowa Hutában (Krakkó legnagyobb és legnépesebb városrésze, jelentése „Új Kohó”), amikor Władysław Gomułka lengyel kommunista vezetőt egyenesen az emelvényről hívták a telefonhoz azzal, hogy Leonyid Brezsnyev sürgősen beszélni akar vele. A lengyel párt első embere tíz perc múlva sápadtan tért vissza, és közölte Kádár Jánossal, hogy most őt kéreti a vonalhoz a szovjet vezető. Brezsnyev mindkettőjükkel tudatta, hogy a központi bizottság Hruscsovot valamennyi tisztsége alól felmentette. Az új szovjet első főtitkár már akkor igyekezett megnyugtatni Kádárt, hogy a magyar–szovjet kapcsolatokban nem történik változás, a személyes barátság is marad. A magyar vezetést Biszku Bélán keresztül október 15-én este Jurij Andropov KB-titkár, majd másnap a Szakszervezeti Világszövetség ülésére Budapestre érkező SZKP KB-elnökségi tag, Viktor Grisin informálta. Kádár azonban kifejtette, hogy egyetértenek a szovjet elvtársakkal, de azért Hruscsovnak voltak bizonyos érdemei is, ezt a szovjet vezetők sokáig nem tudták megbocsájtani Kádárnak, mint ahogyan azt sem, hogy Kádár Hruscsov haláláig születésnapjára mindig egy láda almát küldött neki. A Hruscsov leváltásáról szóló hír hallatán a magyar vezetést elsősorban két dolog foglalkoztatta. Lesz-e a politikai irányvonalban változás, illetve a leváltásra külső nyomásra került-e sor, vagy sem. Miután mindkét kérdésben megnyugtató választ kaptak a legnagyobb dilemmát az jelentette, hogyan kommunikálják a párttagság és a lakosság felé Hruscsov leváltásának indokait. Ezért volt különösen kényes helyzetben Apró Antal is, akit az 1956-os forradalom után neveztek ki a Magyar-Szovjet Baráti Társaság elnökének. 1958. január végétől 1961 szeptemberéig pedig a Minisztertanács első elnökhelyettese volt, majd a Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának élére helyezték – így abban az időben foglalkozott külpolitikával is – mindaddig, amíg 1971–1984 meg nem választották az Országgyűlés elnökévé.

Nyikita Szergejevics Hruscsov

A mélyről jött és rendkívül magasra jutó politikus 1894. április 17-én született egy Kalinovka nevű faluban, egy szegény földműves családban. 1918-ban csatlakozott a Vörös Gárdához, a Vörös Hadsereg elődjéhez, és belépett az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártba.

1921-ig részt vett az oroszországi polgárháborúban zászlóalj-komisszárként, majd 1934-ig moszkvai kerületi párttitkár lett, sőt a következő évben kinevezték a fővárosi pártbizottság másodtitkárának. Ő irányította Moszkva első metróvonalainak az építését, majd 1938 és 1949 között az Ukrajnai Kommunista Párt Központi Bizottságának vezető titkára volt. A sztálingrádi csata alatt politikai népbiztosként dolgozott. A második világháború után Hruscsov Sztálin legbelsőbb köreihez tartozott, de a szovjet diktátor halála után a szovjet kommunista párt erős emberei úgy vélték, a tanulatlansága miatt állandóan lenézett Hruscsov szerencséje ezzel végleg leáldozott. Hatalmasat tévedtek, Hruscsov ugyanis egymás után távolította el vetélytársait, 1953. szeptember 14-én elfoglalta a főtitkári széket, majd 1955 februárjában pedig a kormányfői pozíció megszerzésével kezében összpontosította a teljes hatalmat.

A szovjet nép nem tisztelte Hruscsovot, buta, műveletlen embernek tartották

Nevéhez fűződik az 1953-ban megkezdett sztálinizmus felszámolása, ami akkor roppant merész vállalkozás volt. Az SZKP XX. kongresszusán elhangzott beszéde mérföldkőnek számít a XX. század történelmében, az ő idejében indult el a sikeres szovjet űrprogram. Vele hozható összefüggésbe – sokan bukásának egyik okát is ebben látják – a kubai rakétaválság kiprovokálása, majd megoldása is. Amit viszont mi, magyarok nem tudunk neki megbocsájtani, az az 1956-os forradalom véres leverése.

Hruscsov bukása után élete utolsó 7 évét teljesen visszavonultan és elszigetelten, házi őrizetben élte le, egészen 1971-ben bekövetkezett haláláig.

Felhasznált irodalom:

– John F. Kennedy és Nyikita Sz.: Hruscsov levelezése a kubai rakétaválság alatt; ford., sajtó alá rend. Simon Ágnes, Simon Eszter; JATEPress, Szeged, 2002.

– Krausz Tamás: A Szovjetunió története, Kossuth Kiadó, 2008.

– A személyi kultuszról és következményeiről. Beszámoló az SZKP XX. kongresszusának zárt ülésén, 1956. február 25.; ford. Zalai Edvin; Kossuth, Bp., 1988.

– Kenéz Péter: A Szovjetunió története. A kezdetektől az összeomlásig, Akkord Kiadó Kft., 2008.

– Szemben a zsarnokkal; ford. Gellért György; Leopárd, Bp., 1990.

– A nagy találkozó. N. Sz. Hruscsov látogatása az Egyesült Államokban 1959; Kossuth, Bp., 1959.

– https://rubicon.hu/kalendarium/1971-szeptember-11-hruscsov-halala.

– Jónás Károly-Villám Judit: A magyar Országgyűlés elnökei 1848–2002, 383–387. oldal, Argumentum Kiadó, 2002.

– Romsics Ignác: A XX. század rövid története, Rubicon-Ház Bt., 2011.