Hódított a retró szendvicskrém – terítéken dédnagyi kedvencei

Olyannyira népszerűvé lett a megmérettetés, hogy az eredetileg tizennégy csapatosnak induló versenyen a rajt pillanatában tizenhat társaság foglalt helyet. No, de közhelyesen szólva, ennél nagyobb baj ne legyen: voltak viszont izzasztó pillanatai a négytagú csapatoknak. A bemelegítő kérdések után jött a „fekete leves”, amikor is nagyanyáink, dédanyáink konyhai eszközeit kellett fotóról felismerni.

Néhányat csípőből megválaszoltak a különböző korosztályokból érkező versenyzők, de például az ős-kávépörkölő, a fából készült krumplinyomó vagy az őskori szerkezetnek tűnő meggymagozó már nagyobb fejtörést okozott. A továbbiakban hagyományos ételek fotóiról kellett beazonosítaniuk a csapatoknak a magyar konyha remekeit, úgy mint a flódnit, a szalontüdőt, vagy a slambucot. Nagy harc volt, de végül a győztes csapattal együtt mindenki elégedetten állt föl az asztalától, mivel rengeteg olyan információval lett gazdagabb, ami a retróvetélkedőnek köszönhető. Például a ma ismert ételek ősi elnevezése, vagy a rég elfeledett magyaros fogások – ez mind újabb ismereteket adott a résztvevők számára.

Mondhatjuk csúcspontja volt a péntek estének, amikor a csapatokból egy-egy tag az otthon előre „beugró” feladatként elkészített retró szendvicskrémével megkente a zsűri számára a falatkákat. És hogy a versenyzők se maradjanak éhen, egymás számára is készítettek a gusztusosan feldíszített szendvicsekből.

És hogy a csapatok nem vették komolytalanul a feladatukat, ahhoz írásunk befejezéseképpen álljon itt néhány sor, amelyben a kolbászkrémről emlékeztek meg, sőt, a vetélkedőre el is készítették.

„A nyolcvanas években osztálykirándulás elképzelhetetlen volt a tubusos kolbász­krém nélkül. A kolbászkrémnek egyébként nemcsak az íze és színe volt borzalmas, hanem nagy kihívás volt már a tubusról a kupak lecsavarása, majd a krém kinyomása is. Hazai környezetben egyszerűbb volt a helyzet, mint egy kiránduláson, mert egy satu jó szolgálatot tett az említett műveletek elvégzésében.

A nyolcvanas évek kolbász­krémjét nehéz utánozni, de nem lehetetlen. Először is egy magára nem sokat adó boltban keresni kell egy, a puhához közelítő lángolt kolbászt, majd megtekinteni az összetevőit. Ha minimális a sertéshús tartalma, viszont bőven van benne sertésbőrke, ipari szalonna, sertés csontokról lefejtett hús, akkor már jó úton járunk. Miután ezt beszereztük, egy éles trancsírozó késsel apróra vágjuk a kolbászt, egy kicsit sózzuk, borsozzuk, teszünk hozzá – a krémesség miatt – egy kevés tejfölt, mustárt, vajat, olajat, szigorúan ügyelve arra, hogy mindenből a lehető legrosszabb minőséget szerezzük be. Ezután egy zöldségaprító géppel pépesre keverjük az anyagot, és máris elkészült a őseink egyik remekének a reinkarnációja.”

A fából készül krumplinyomó, az őskori szerkezetnek tűnő meggymagozó komoly fejtörést okozott