Bibliai történettel is felérne Helter István cecei plébános életútja

Jézus „kiment és látott egy Lévi nevű vámost a vámnál ülni. Azt mondta neki: ’Kövess engem!’ Erre az otthagyott mindent, fölkelt és követte őt.”

Menyhárt Ferenc, Zsiros Mária

Helter Istvánnak kacskaringós életút után teljesedett be a sorsa

Fotó: Zsedrovits Enikő

Ugyanígy történt Péterrel és Andrással is, akik halászok lévén éppen hálót vetettek. Milyen egyszerűnek tűnnek ezek, az elhívatásról szóló evangéliumi sorok!

Ma egyre kevesebben vállalják, hogy mindent otthagyva, papi elhivatottsággal a közösséget szolgálják. Hiába van a nagy szükség, egyre több település marad lelkipásztor nélkül. Egyszer-egyszer 4-5 helység van egy papnak gondjaira bízva. A mai közlekedési, kommunikációs lehetőségek mellett ez nem lenne áthidalhatatlan nehézség akkor, ha a hívek is szerepet vállalnának a megoldásokban, vagy legalább hajlandók lennének a szokásaikon változtatni. Vasárnap 9 órakor egy pap csak egy helyen tud misézni, ám a híveknek nem lehetetlen átmenni abba, az egyébként pár kilométerre lévő faluba, ahol éppen a számukra legkedvezőbb időpontban van a mise. „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába.”

Így válik reménytelivé az a nem mindennapi életpálya, amit Helter István cecei plébános sorsában megismertünk. A regénybe illő történet azzal kezdődött, hogy a hétgyerekes sümegi családban második gyermekként kapta az István nevet, mert István névre keresztelt bátyja ötévesen, egy gránátrobbanás következtében meghalt. Apjuk nagyon szeretett volna papot nevelni valamelyikből a négy fia közül. Levélben megkereste a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumot, ahová Istvánt átvették volna, de ő akkor még nem érezte magát alkalmasnak erre a hivatásra.

Az érettségi után először műszerésznek tanult. Különböző munkahelyeken dolgozott, majd főiskolát végzett, és a vendéglátóiparban, Budapest legelegánsabb szállodájában kapott állást. Végig járta a ranglétrát, és teremfőnök lett.

Húsz év után úgy érezte, már nem tud mosolyogni a vendégekre, márpedig lélektelenül nem lehet semmilyen szakmát űzni, így feleségével vállalkozásba kezdtek. Több irányú próbálkozás után, egy tragédia fordított úgy a sorsán, hogy beteljesült édesapja akarata.

Közel harminc évi házasság után megözvegyülve elindult a katolikus egyház felé. A Rózsák terén lévő, Árpád-házi Szent Erzsébet plébánia képviselő-testületében kezdte az egyházi szolgálatot. Mindenben részt vett, amire alkalmasnak találták. Segédkezett a templomban, foglalkozott a gyerekekkel, ám amikor megkérdezték tőle, nem akar-e pap lenni, azt hitte, viccel vele a lelkész atya. Mégis bogarat tett a fülébe, és ettől kezdve a dolog nem hagyta nyugodni. Először zarándoklatra ment. Próbára akarta tenni magát, hogy meghallja az elhívást, csakhogy az ő esetében ez nem az evangéliumi egyszerűséggel történt. Ekkor elhatározta, hogy audienciát kér a püspöktől. Nem kis zavarodottsággal kezdett bele a mondókájába, ám rövid magyarázkodás után a püspök félbeszakította, mondván „erre a kérdésre számítottam”... Sokat nem kellett mesélnie, az apostolok utódja tudta, mit kell tennie, és István hamarosan a papi szeminárium hallgatója lett, 58 évesen!

Korengedményes nyugdíjazását kérte, és bentlakásos tanulóként nekilátott a feladatnak. Nehéz négy év következett! Szorgalmasan és rendszeresen tanult, mert ebben a korban már nem könnyen fog az ember feje! Ráadásul hiányoztak az alapok is. Pótolnia kellett mindazt, amit a középiskolás koruktól papnak készülő fiatalok előzetes tanulmányaikból tudtak. Különösen sokat küzdött a dogmatikával. Az órai előadások anyagát magnóra vette, a tankönyvet ezzel kiegészítve igyekezett elsajátítani a hittételeket, a keresztény egyháznak az egyes hitbeli kérdésekben képviselt hivatalos tanításait. Büszkén mondja, hogy a négy év alatt egyetlen utóvizsgája sem volt!

Elmúlt 62 éves, amikor felszentelték. Azóta már sok misén, keresztelőn és temetésen van túl. Lelkészi munkája mellett ő lett az alsószentiváni újonnan kialakított katolikus iskola püspöki biztosa, aki felügyelte a létesítmény fejlesztését, és felelős az intézmény egyházi arculatáért is. Mindig tanul, mindig alaposan felkészül, mert azt tartja, hogy ezt a „mesterséget” nem lehet másképp csinálni! Szerény, csendes, életvidám egyéniség.

Pál, akit szintén meglett korában ért az elhívatás azt írja második levelében Timóteushoz: „az úr mellettem állott, és megerősített engem.”