Fuss, Zsófi, fuss!

Majdnem minden nap találtam valami kedvemre valót, azonban múlt szombaton Budapestre húzott a szívem. Barátaim, a Magashegyi Underground lépett fel és nem is volt kérdés, hogy ott a helyem.

Azt előre tudtam, hogy nem lesz sétagalopp a hazaút, hiszen több átszállással kellett számolnom, és ahogy a mondás tartja, várakozó busz nincs, ezt is szem előtt kellett tartanom, hogy elérjem az utolsó járatot vissza Dunaújvárosba. A projekt első részét – az utazást hévvel – időveszteség nélkül abszolváltam, majd egy könnyed kocogást követően az Örs vezér terén a metróban folytattam utamat.

Itt azonban nem várt események következtek. Egy apróbb meghibásodás miatt a metrókocsiban rekedtünk és a várakozás hosszú percei alatt tudatosult bennem, hogy kénytelen leszek taxit hívni. A Puskás Ferenc Stadionnál a megbeszélt helyre érkezett az autó, egy idősebb úr vezette. Akkor már csak 10 percem volt, hogy elérjem a Népligetből induló buszomat. Én már szinte feladtam, de taxisofőröm megnyugtató szavaival és profi vezetési stílusával csaknem teljesen eloszlatta a kételyemet.

Amikor megérkeztünk a buszállomásra, láttam hogy még benn áll a busz és éppen indulni készül. Ekkor hangzott el az a mondat, amit sokáig emlegetni fogok, hiszen megmentette az estét: „Fusson, addig én keresztbe megállok az úton, és feltartóztatom a buszt!” Így történt az, hogy egy rögtönzött akciófilmben éreztem magam és pár pillanat múlva már a buszon ültem. Felhívtam a taxitársaságot és megköszöntem a sofőrnek, hogy segített nekem, mindezt megtette értem. Majd elégedetten és kissé fáradtan autóbusszal folytattam az utamat, a Spotifyon hallgattam a Magashegyit és szedegettem ki a buli emlékét, a konfettit a hajamból.