Ocskay Gábor: A kitüntetés kötelez

- Egy életmű díja a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje?

- Hosszabb időszaknak volt ez az elismerése. Bár az én nevem látható a kitüntetésen, és nem akarok túlzottan szerénynek mutatkozni, de komolyan gondolom: ez a sportágnak, azon belül több embernek szól. Azt is mondtam, hogy a Lovagkereszt fele kijár a fiamnak, a három éve elhunyt Gábornak, mert az ő majd három évtizedes tevékenysége is benne van. A sok probléma közepette az elismerés újabb inspirációt ad, nem szabad megállni, menni kell tovább. Sok gyereknek, családnak, szurkolónak jelenthet örömet ez a játék, azaz a munkánk, az életünk.

- Míg várt a kitüntetésre, alighanem végigpörgött az "élete filmje". Mit látott...?

- Amíg a sok híres személyiség között rám is sor került, először azon töprengtem: hogy kerülök én ide? Valóban végig néztem abban a 45 percben az életemet. Attól kezdve, amikor a Városligetben a jégpályán 6-7 éves koromban korcsolyázni tanultam. Amikor 11 évesen Jakabházy László kiválasztottja lettem, és jégkorongozni kezdtem. Gondoltam a családomra, a szüleimre, 1977-re, ekkor kerültem ugyanis Székesfehérvárra. Itt az alapoknál kezdtünk mindent: nyitott jégpályával, három soros földlelátóval. Felötlöttek a 30 év sikerei, a Kóger, Pesti, Hegyi-féle válogatott ifjú korosztály, a junior bajnoki cím, az első felnőtt bajnoki arany. És napjaink, az EBEL-sikerek, a válogatott menetelésében vállalt szerepünk. Örömteli filmkockák voltak, amiket beárnyékolt szeretett első szülött fiam, Gábor halála.

- Múlnak az évek, a fájdalom már emlékké vált? Amiben tündérvarázs veszi körül a közös múltat a gyerekkel?

- Még nincs olyan nap, hogy valamilyen formában ne lenne mellettem. Tudom, hogy fizikailag ez már nem lehetséges, de mégis itt van velem. Erre emlékeztet a környezetem, a róla elnevezett jégpálya, az akadémia. A jelen méltó módon hordozza azt a botot, amelyet ő elejtett, s amelyet annyira szeretett. Ezt az érzést csak az tudja megérteni, aki átélt már ilyet. Az érzést szavakkal nem lehet leírni. Fokozott felelősséget ró ránk az emléke, teszem, amit kell, amíg tudom, utána folytatják emléke őrzését a fiatalok, Palkovics Krisztián, Fekti Isti, Elekes Blanka, a fiatal edzők, Kóger Pisti és a többiek.

- A film forogjon tovább. A földlelátós pályából jégpalota lett. Volt elegendő tégla, malter, vagy úgy kellett azokat megszerezni, kirobbantani valójában a semmiből?

- Sok, sok építkezés volt itt az évek során. Kezdetben edzőként dolgoztam, aztán jöttek újabb társak. A Volán vezetőitől kezdve a sportág iránt elkötelezettek sokaságán át a játékosokig mindenki tette a dolgát. Mérföldkő volt '92-93-ban a pálya befedése, '99-ben aztán végre bajnokok lettünk! A nemzetközi életben sikerült megtalálni a helyünket, és fejlődött a fehérvári hoki. Nyitottak voltunk, vagyunk az új dolgokra a város vezetésével együtt. Bár, ha azt mondják a '90-es évek elején, hogy ide jutunk, mosolyogtunk volna...

- Mostoha gyerekből szeretett gyerekké lett a jégkorong. Ez nagy munka lehetett!

- Igen! Sokáig a fővárosban volt csak jégkorong, utána jött Dunaújváros, Jászberény, Székesfehérvár. Ma? A világ megy előre, és ha nem tartunk lépést, lemaradunk, és nehéz lesz visszakapaszkodni.

- Ennek az életfilmnek melyek voltak a szép és katartikus élményei?

- Sok ilyen volt. A 2009. március 24-én bekövetkezett tragédia, Gábor halála a csodás élményeket is beárnyékolja. Így a 2002-es hazai vb-t, a 2008-as sapporói felnőtt A-csoportos vb-t, a három fehérvári Kontinentál Kupa finálét, a 2003-tól minden évben elnyert magyar bajnoki aranyat. Szeretnénk még megfelelni a társadalmi elvárásoknak, felnevelni több száz egészséges ifjút, akik közül kikerülhet az első NHL-es magyar játékos. Van még dolgunk e világon, a sportban, a közéletben. Kárpótol az, amikor megállítanak az utcán, és kérdeznek a csapatról, rólunk. Ez a kitüntetés kötelez, hogy amíg jártányi erőm van, tegyem meg, amit tehetek.
Nem titok, Gábor új kapcsolatából született kisfia, István Benedek alig látszott ki a jégből, korcsolyával a lábán, ütővel a kezében próbálta megcsípni a pakkot a meccsek után. Az Ocskay-történet folytatódik hát...

Pályakép

Ocskay Gábor 1952-ben született Budapesten. Gyermekei Gábor, Zsuzsanna és István Benedek. Az általános- és a középiskolát Budapesten végezte. A Testnevelési Egyetem szakedzői és sportmenedzseri szakán  diplomázott. Játékosként 1962-től 1970-ig a KSI, 1970-75 között a Volán SC Budapest játékosa. Sérülése miatt ekkor véget ért játékos pályafutása. Utána edzőként, vezetőként tevékenykedett, 1977-től Székesfehérváron. Itt vezetőként 13-szoros magyar bajnok lett.