Várjáték az emlékezetekben

Az emlékezés nemcsak az idősek privilégiuma. Sokan sok mindenre emlékeznek a maguk mögött hagyott évekből, a fiatalok is. A legelevenebben az élmények maradnak meg, és az emberi kapcsolatok kiváltotta érzések. Ez jellemző arra a két fiatalra is, akik már külföldön élve idézik fel a diákkoruk egy szeletét.

Az első, már akkor nagy sikert aratott Várjátékra a dunaújvárosi Lorántffy Zsuzsanna Szakközépiskola egyik tanárának ötlete adott alkalmat, amikor egy napra Mátyás reneszánsz udvarává változott a várudvar. Azt követően pedig hosszú éveken át egy-egy aktuális történelmi évforduló szolgáltatta az ürügyet a témaválasztásra. Így a diákok és a nézők, látogatók közelebbről megismerhették Szent István, Mátyás király, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos életét, vagy időutazást tehettek a török megszállás korába, az 1848-as év dicsőséges napjaiba.

A 2002-es előadáson Berta Viktóra mellett Lajkó Ferenc élete legszebb emlékei közé tartozik

Testközelből megélni valamit, benne lenni az eseményekben mindig több és mélyebb élmény, mint a történelemkönyvek lapjait olvasni. Ezért emlékszik minderre szívesen a ma tengeren túl élő egykori gimnazista, a dunaújvárosi Berta Viktória.

- Életem egyik legszebb emlékeként őrzöm azt az időszakot! A várjátékok segítettek bemutatni nekem hazánk történetét. A mi csapatunk csinálta az István királyt, s én Gizellát alakítottam. Ha lehetne egy időutazó gépem, biztosan azokba az évekbe mennék vissza. Jó volt tartozni valakikhez, akikkel együtt dolgoztunk ugyanazért a célért. Ezért a szereplésért jutalmul kilátogathattunk Dunaföldvár német testvérvárosába. Ott is rengeteg élménnyel gazdagodtam. Ez nem adatott volna meg a várjátékok nélkül! Mint ahogy a legnagyobb kincs sem: a barátságok, amelyek ezen időszak alatt kötődtek diákokkal és tanárokkal. Mert ott akkor igenis barátaink lettek a pedagógusok is.

Az Angliában élő egykori gimnazista, a dunaföldvári Szabó Róbert a lelkesedést, a Várjátékok közösséggé alakító szerepét emeli ki. Ő több alkalommal főszerepet játszott, mégis emlékeiben a háttérben dolgozók tevékenységét is felidézi.

- A paravánt valakik tartották, a ruhák, a kardok, a dobok mind-mind valakitől érkeztek a színpadra. Egy nagy családdá alakultunk, ahol mindenki figyelt a másikra. Ott valahogy mindenki otthon érezte magát, különböző osztályokból jött össze a csapat, akik az előadás nélkül nem találkoztak volna.

Majd így folytatta: - De a mindennapi próbákon szerelmek is szövődtek és örök barátságok kötődtek, átsegítettük egymást a nehézségeken. Bár még a főpróbákon is megannyi hiba, elfelejtett szöveg volt, aztán csodák csodájára az előadáson minden összeállt: az amatőr diákokból profi módon jött elő mindaz, amit gyakoroltunk. Büszkék voltunk magunkra, büszkék voltak ránk!

Szabó Róbert utolsó szerepeként az emlékiratait író Rákóczit alakította. S lám, alig telt el egy évtized, már ő is emlékezett gimnáziumi éveinek felejthetetlen élményeire.