Puskalövések nélkül

Az biztos, hogy ez nem egyszerű történet!

Szabó Jánost például a vasmű meleghengerműjében fertőzte meg a vadvilág és a természet szeretetével egy kollégája (ugyancsak régi riportalanyunk: Kovács Pál). Az igaz, hogy nem kellett különösebben erőlködni ezzel. De az mégiscsak szokatlan, hogy az izzó vasak és az olajos gépek között - ahol Szabó úr 1958-tól dolgozott a nyugdíjig, esztergályos karbantartóként, hengerköszörűsként, művezetőként, végül kenéstechnikusként - az őzek etetéséről és a nyulak szaporodásáról beszélgessenek a munkaszünetekben.

Vagy éppen ez a természetes?!

Elég az hozzá, hogy a vadásztársaság elnöke már vagy harminc éve jár ki a határba, ködös hajnalokon és csikorgó napokon, esős estéken, valamint szúnyogcsípős délelőttökön egyaránt. Puskát csak néha visz. Most például egyáltalán nem, mivel a szokásos engedélyhosszabbítás kissé hosszabbra sikeredett a korábbiaknál. De hát nem vadász az, aki nem tud felhőtlenül örülni a bokrok alatt játszadozó rókakölyköknek, puska nélkül is! Nem vadász az, csak úgy hívják...

- Régen nagyon zárt közösség volt a vadászoké: s megvolt ennek a jó oldala! - jegyzi meg Szabó úr. - Jó társaság, fegyelmezett csapat alakult ki, mindenki ismert mindenkit, a munkából is egyformán kivették a részüket a tagok!

Ez, mondja a helyi vadásztársasági elnök, mára alaposan megváltozott. Nyitottabb, de felelőtlenebb is lett a vadásztársadalom - nem is beszélve a (jobb szó híján) úri vadászokról, akik a vadetetésből és -gondozásból nem, csak a pufogtatásból veszik ki a részüket.

A Kohász vadásztársaság negyvennégy tagja a fővárosból, a mi városunkból és Baracsról, Mezőfalváról, Kisapostagról, Dunaföldvárról, Dánszentmiklósról jött össze. A társaság színvonalát pedig jól jellemzi, hogy míg elnökük munkáját Nimród-éremmel köszönték meg a vasárnapi Fejér megyei vadásznapon, a nádasdladányi Nádasdy-kastélyban, addig az idén hatvanéves társaságot ugyanakkor és ugyanott Nádasdy Ferenc emlékplakettel tüntették ki.

Szabó úr nem a trófeavadászok népes táborába tartozik. Szerény otthonában szerény emlékgyűjtemény árulkodik hobbijáról: nyolc őzagancs, két vaddisznó-agyarpár s egy szarvasagancs. Utóbbi a legszebb élmény: a Daruszentmiklós melletti Sudár-erdőből származik.

Ezeknél is büszkébb a négyből az egyik puskájára: az 1911-ből származó, 6,5x55 milliméteres svéd, Carl Gustav típusú hosszúcsövűre.

De legbüszkébb kétségkívül a családjára: vadászszenvedélyét hosszú ideje tűrő feleségére, tizenkét éves unokájára, és fiára, aki ugyancsak a vadásztársaság tagja.

Nem tagadja, hogy a vadászélethez sok szerencse is kell - és nem a család, a barátok, hanem a vadak megszerzése-megtartása miatt is. A negyvennégy vadászhoz ugyanis egy kissé kicsiny a terület, a vadállomány. Ráadásul egyre több a gond a környék országútjaival, a sok vadelütéssel, a vadkárral, a szaporodó dúvadakkal.

De egy szép reggel az erdőn még ezekért is kárpótolja az igazi vadászt...