Magdolna a Hírlapban bukkant rá gyermekkorában elveszített édesanyja fotójára

Ilyen, ahogy mondja, szomorú és felemelő találkozásnak volt részese az egykori dunapentelei Berczeli Magdolna. Lapunk egyik októberi számában egy régi fotóról „nem létező édesanyja” tekintett rá. Szívszorító és megdöbbentő találkozás volt ez számára, hiszen kicsik voltak, amikor az édesanya elment. A kilencéves kislány és hatéves öccse még jó ideig várta. Hol ébren, hol álomban. Hiszen azt mondták, majd hazajön. De a huszonkilenc esztendős fiatalasszony végérvényesen elment.

– Fájdalmas, mert úgy döntött, hogy elmegy. Fájdalmas, mert nem tudni, miért. S fájdalmas és megrázó volt most az újságban látni az édesanyát, aki fizikálisan régen nincs az életemben, de a génjeimben és a lelkemben ott van – mondja könnyeivel küszködve a ma Dunaföldváron élő Magdi.

Berczeli Magdolna és Szabó Tamás a szerkesztőségünkben is végiglapozta a Gurics család albumát, amely az értékes fotót is rejti
Fotó: Ady Géza

S hogy mit indított el ez a „találkozás”? Emlékidézést, fájó szembenézést. Hiszen soha nem beszélt erről. Az ötvenöt évvel ezelőtt elvesztett arc valamiért éppen most került elő – folytatja, – a sors talán üzenni akart. Valami dolga van velünk. A gyökereket nem lehet kitörölni. Ez a találkozás segít, hogy egy új szakasz kezdődjön.

Sok mindent megélt eddig: jót is, rosszat is. Kaptak egy másik, csodálatos embert, aki felnevelte őket, amit őszinte szeretettel köszönnek és viszonoznak.

De a veszteségei is nagyok. Az élet minden formáját megtapasztalta, gyermekként és felnőttként is, nevelőszülőnél élve, majd nevelőszülőként is.

Magdi nyitott sok mindenre, tanul, előadásokra jár. Őrzi az emlékeket, s tanul elengedni is. A fényképpel való találkozás hatásának gondolja, hogy hosszú tétovázás után új lakásba költözött, s a rakodás során a tárgyak újra mesélni kezdtek. Mert a történetek tartják meg az embert embernek.

Az utóbbi években sokféle módon keresi a megoldásokat, hiszen vallja, hogy bár az ember magában hordja a terheit és keresi a miérteket, ha figyelünk a jelekre, ha tudunk csendben befelé is hallgatni, előbb–utóbb helyükre kerülnek a dolgok. Néha elég egy szó, néha egy kép, hogy választ kapjunk.

A Dunaújvárosi Hírlapban megjelent régi szüreti fényképen egy tizennyolc-húsz év körüli szép lány ül méltóságteljes tartással egy lovon, mellette áll Gurics György, a későbbi világbajnok birkózó. A fotót Szabó Tamás, a Pentele ezer éve című kötet szerzője hozta be az szerkesztőségbe.

Az elmúlt héten a város múltját kutató helytörténész és az egyéni múltja titkát fejtegető asszony találkozott. Folytatódott a beszélgetés, az emlékidézés. Később, miközben az unokája anyák napi ünnepségére utazott, Magdinak bevillant egy másik kép: az az iskolai anyák napja, amikor egyedül az ő édesanyja nem volt jelen.

Berczeli Magdolna és testvére, Dénes köszöni Szabó Tamásnak a fényképet, Várkonyi Zsoltnak, a Dunaújvárosi Hírlap főszerkesztőjének és Körmendi Erzsébet újságírónak a segítőkészségüket és az értő meghallgatást.

Miközben Magdolna múltjának rejtett, mélyen eltemetett titkaiba pillanthattam, Szabó Magda sorai jutottak eszembe:

„Anyám volt, joga van hozzá, hogy a síron túl is segítsen, ha szükségem van rá.”

Az emlék