944: tömör, drámai emlékezés

Minden túlzás nélkül, egyszerű ténymegállapításként írhatjuk le, hogy a Magyarországi Holokauszt Emléknapon, április 16-án, szerdán délután öt órakor, az adonyi polgármesteri hivatal nagytermében levetített emlékező táncfilm páratlan vállalkozás volt.

És páratlan siker!

Az emléknapi filmvetítésre összegyűlt közönség az adonyi városházán (Fotó: Ónodi Zoltán)

A „944” című alkotás Füsi Gyöngyi tanárnő, koreográfus, táncpedagógus, Lantos Andrea rendező, Filótás Mihály operatőr s az Adonyi Szent István Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola tánc és színészet tagozatos diákjainak munkája.

Ahogyan Füsi Gyöngyi film előtti bevezetőjéből kiderült, a tanárnő már tíz évvel ezelőtt gondolkodott egy, a holokausztról szóló színpadi előadás tervén. A dolog bonyolultsága azonban meghaladta a színpadot. Így került előtérbe a film.

A mozdulatok, koreográfiák már megvoltak – a filmes alkotóknak annyit kellett hozzátenniük, hogy a végletekig leegyszerűsített táncok, inkább csak mozdulatsorok, menetek, jelképek, hangulatok egy sorba rendeződjenek.

Aki olyan hitetlen volt, mint például én, s kételkedett abban, hogy a mozdulatok, a tánc nyelvén lehet hozzátenni még valamit a történethez, az később ugyanolyan lelkesen tapsolt, mint a többiek. Ahogyan én is...

A történetnek a történelemből ismerős magvát remekül: röviden, pontosan, alaposan összefoglalta Mihály István bevezető szövege, amelyet az egyik szereplő diák, Áldott István olvasott fel élőben. Onnan kezdve, hogy mi a holokauszt (égőáldozat), hogy Auschwitz-Birkenau, a legnagyobb megsemmisítő tábor minden harmadik áldozata magyar volt, hogy már az 1920-as évektől kezdve törvényekkel sújtották a magyar zsidóságot, addig, hogy 1944. április 16-án megkezdődött a zsidók gettóba zárása. 437 ezer zsidó, 170 gettó és gyűjtőtábor. A németekkel szövetséges magyar hatóságok közreműködésével.

Jelenet a 944 című táncfilmből: menet a Duna-partra

A film a lehető legegyszerűbb. Gyerekcsoport táncol egy teremben. Néhányan lesik őket. Majd megjelenik egy komor alak, és mindenkit megjelöl hatágú sárga csillaggal. Még egymás között folytatódik a normálisnak látszó élet. Ami a Duna-partra vezető menettel zárul. Korábbi társaik ellentmondást nem tűrő kíséretében. A parton végül csak cipők maradnak.

A film a lehető legegyszerűbb. S éppen ezért a lehető leghatásosabb.

Nem csoda, hogy szülője, Füsi Gyöngyi, a vetítés előtt a tízéves alkotói folyamatra visszaemlékezve úgy elérzékenyült, hogy be sem tudta fejezni beszédét, megilletődött tanítványaira hagyta a folytatást. És Ronyecz Péter polgármesterre, aki látatlanban vállalta az alkotás védnökségét – s szívből gratulált az alkotóknak, a diákoknak.

Akik talán a sok buktatót rejtő vállalkozás legnagyobb felfedezettjeinek bizonyultak! Buktató lehetett volna a túlmagyarázás, a részletekbe bonyolódás, a szereplők kívülállása. Egyiket sem követték el. A diákok oly tiszta arccal, sima mozdulatokkal, teljes átéléssel fejezték ki a majdnem kifejezhetetlent, hogy mindenki megnyugodhat: a történtek nem csak nem feledhetők, de nem is feledik azokat!

Szembe kell néznünk

Régi igazság: amíg nem tudunk szembenézni a saját történelmünkkel, addig nem is haladtuk meg a történelmi eseményeket. Addig bennük élünk, folyton magunkkal hurcolva a megmagyarázatlant és a megmagyarázhatatlant.

Ami bármikor kitörhet belőlünk – s újra a történelmet alakító: deformáló erővé válhat. Felsorolhatatlan, hány és hány történelmi konfliktust hurcolunk magunkban. Az egyik a holokauszt.