Népfőiskolai állatgazdakereső

- Egy garnitúra ilyen macskát már felneveltünk, mert sajnáltuk őket, de hát ilyen korú állatoknak még az anyjuk mellett lenne a helyük! - háborog teljes joggal Kántor Károlyné, az újtelepi népfőiskola igazgatója. - Az első macskánkat azért tartottuk meg, mert megtudtuk, hogy gondozója egyedülálló, beteg ember, aki akkor éppen kórházban volt. A szaporulatot, ha hiszi, ha nem, pedagógiai célra használjuk fel: növendékeinket jutalmazzuk a macskakölykökkel! S vissza is kaptuk ezt a pedagógiai segítséget, hiszen az igen nehezen nevelhető, felnőtt hallgatóink sokat fejlődnek a kismacskák által. Azok a tizennyolc-tizenkilenc éves fiatalemberek, akiket a képzés ideje alatt foglalkoztatunk is a tranzit programban, először még azt mondják a kölyök állatra, hogy milyen jó lesz pörköltnek! - egy-két hét múlva viszont már aggódva keresik az udvarban, ha nem jelentkezik azonnal: hol lehet a Bögre?

Tavaly ősszel négy kismacskát emelt át a kerítésen valaki: két szürkét, egy feketét és egy vöröset. Alig egy-kéthetesek voltak: a népfőiskola tanárai, alkalmazottai a közelben rendelő fogorvostól kértek (és kaptak ingyen) injekciós fecskendőket, hogy valahogyan etetni tudják a magatehetetlen jószágokat. A saját pénzükön vitték őket állatorvoshoz a vitaminokat beadatni, és ugyancsak a saját pénzükön vásárolták nekik a konzerveket, mivel a népfőiskolán nem keletkezik házi hulladék, amivel etethetnék a kismacskákat, a száraz kosztot viszont e menekültek nem fogadják el.

- Mára mind a négyen gazdát találtak - mondja Kiss Ágnes informatikus mérnöktanár. - Egyet az a villanyszerelő vitt el, aki a kazánt jött javítani: meglátta a kismacskát és meglágyult a szíve, elszaladt kuckót, almot, tápot venni, elkönyörögte tőlünk a macskát. És itt van újra két kismacska, háromhetesek, elférnek az ember markában! A kiskutyát már a szüleim fogadták örökbe: az sem volt nagyobb a macskakölyköknél...

- Nem adunk nevet a kölyköknek, nehogy túlságosan kötődjünk hozzájuk, mert akkor végleg ittragadnak, és igazán nem tudunk mit kezdeni ezekkel az állatokkal! - jegyzi meg Szabó Henrietta közgazdász. - Nincs nekünk időnk arra, hogy a munkánk mellett még ezekre a csöppségekre is figyeljünk! Miattuk már hétvégi ügyeletet kellett szerveznünk, hogy legyen, aki szombat-vasárnap bejön, és megeteti a kismacskákat...

- Megértem, ha valaki nem tudja eltartani az állatkölyköket, de nem ez a dolog elintézési módja! - fakad ki Kántorné. - Miért nem jön át, és kér segítséget ahhoz, hogy gazdát találjon a kölyköknek?! Miért nem kérdezi meg legalább, hogy áthozhatná-e őket? Mi van akkor, ha nem vesszük észre időben a kicsiket? De legalább várná meg, amíg önállóan enni tudnak a kicsik, mert addig létérdekük, hogy az anyjuk mellett maradhassanak! Arra végképp nem vagyunk berendezkedve, hogy a környékünkön valaki úgy tart állatokat, hogy az utódaikról nem tud gondoskodni, és tömegével ide hordja őket!

A népfőiskola a tanárok és a diákok rokonságában, állateledel-kereskedésekben kifüggesztett hirdetésekben, plakátokon keres gazdát a kölyköknek. De már most látszik, az egyik kismacska (a kék szemű...) ott ragad majd a tanáriban: szinte le sem száll Kiss Ágnes öléből.

- Itt, ebben a földszintes világban, Újtelepen, vannak jó emberek, akik megtehetik, hogy befogadnak állatokat. Például a két sarokra lakó fogtechnikus. De vannak lelkiismeretlenek is, akik a véletlenre bízzák őket - mondja Kántorné. - Sajnos, hogy így van!