Negyven év szolgálati idő után nyugdíjba mehetne?

- Ez még csak tervezet, majd ha a parlament is rábólint , akkor lesz igazán igaz - próbálom lehűteni a kedélyeket, mert ők már lelkesen számolnak. Mindketten üzletvezető-helyettesek egy forgalmas ABC-áruházban, Évike már megcsináltatta a szolgálati idő elismertetését, most szeptemberben meglesz a negyven éve. Marika osztálytársa volt a kereskedelmiben, így ő is eléri a negyvenet.

- Nagyon jó lenne, ha így lenne - sóhajt Éva -, mennyivel egyszerűbb lenne az életem. Az a helyzet, hogy a családban súlyos beteget kell ápolni, s ezt most bizony nagyon nehéz megszervezni, munka mellett - mondja halkan. S nem is kétséges, ő azonnal megy nyugdíjba, mihelyt lehet.

- Végre unokázhatnék kedvemre. Két kicsi unokám van, sokat tudnék segíteni a családjuknak - csatlakozik Marika, s számol másként is, hiszen van még szempont:

- Ha az ember nyugdíjas, egészen mások az igényei. Nem kell annyit költeni ruhára, cipőre. Másként főzhet az ember, itt, munka közben például az élelemre is több megy el, hiszen esetleg drágábban eszünk, pontosabban csak bekapunk valamit, aztán rohanás tovább.

No meg legyünk őszinték, a kereskedelem roppant nehéz fizikai munka. Az üzletekben általában csak annyi a létszám, amennyi még éppen elegendő. A pénztáros, a pultos egyben rakodó, árufeltöltő - naponta mázsákat mozgatnak meg... És főként nők dolgoznak a kereskedelemben.

Kálmán János és Kálmán Jánosné, Etelka már nem érintett közvetlenül, hiszen ők jó ideje nyugdíjasok. Időnként megengedik maguknak azt a luxust, hogy kimozduljanak Fehérvárról, s elmenjenek például az agárdi termálfürdőbe. Hétfőn délelőtt ott találkoztunk velük:

- Én hetvenhárom vagyok, Etelka hetvenegy - viszi a szót a férj. Kilencvennégyben mentem nyugdíjba, 7747 forintot kaptam, úgyhogy rögtön portási állást is vállaltam, így dolgoztam még plusz tíz évet. Most is csak hatvanháromezer forint a nyugdíjam - számol János.

- Ezek szerint nem elégedett a nyugdíjával? - firtatom.

- Ha azt állítanám, elégedett vagyok, az kérem szemenszedett hazugság volna.

Etelkának ötezerkétszázat állapítottak meg 1992-ben, s bár folyamatosan kapott emelést ő is, a hatvanezret most sem éri el nyugellátásának összege. Rádolgozott még ő is nyolc évet - a megspórolt pénzből futja egy kis kikapcsolódásra.

- Idén második alkalommal jöttünk el a termálba, szóval nem vagyunk itt napi vendégek - meséli.

A padon mellettük elemózsiás doboz:

- Gondolom, akkor úgy kezdődik egy kirándulós nap, hogy Etelka kora reggel beáll a konyhába, elkészíti egész napra az ennivalót...

- Nem, nem - mosolyog János, - én állok be a konyhába, nálunk ugyanis én vagyok a főszakács - büszkélkedik.

- Hogy lehet ez?

- Tudja, a feleségem sajnálja a fűszereket... de nem komoly ám - nevet jóízűen. - Mi mindent megbeszélünk, együtt végzünk, a főzést is.

- Egyébként hogyan telnek a napjaik? Mondják, a nyugdíjasok mindenre ráérnek.

- Ez azért nincs így. Nagyon, nagyon gyorsan múlnak el a napok, tényleg szalad az idő - ez a feleség véleménye, s férje egyetértőn bólint.

A fürdőbe egyre többen jönnek - ahogy körülnézünk, látjuk, szinte azonos arányban vannak a fiatalok, gyermekes családok - hiszen a környezet nagyon kellemes, a kicsiket a víz mellett a parti játszótér is szórakoztatja. Mégis, mintha többen lennének az idősebb korosztályok képviselői. Nemcsak felüdülést, gyógyulást is keresnek, s találnak ebben az intézményben.

Visszakanyarodva az eredeti hírhez: a Fidesz szakpolitikusának bejelentése sok tíz- vagy százezer nőben élesztette a reményt: negyven év munka után jöhet a pihenés.

Próbálom lehűteni a kedélyeket, mert ők már lelkesen számolnak, mikor jön ki a negyven