Közösséget kellene építeni

– Miért nem sikerült teljes egészében megvalósítani egy év alatt a Családi Együttműködési Közösségi Központ, azaz a CSEKK szívességcsere bankját?

– Ennek legfőbb oka az egymás iránti bizalmatlanság fala volt, amit a program egy éve alatt, bár értünk el sikereket, nem sikerült áttörnünk.

Kántor Károlyné, a Dunamenti Regionális Népfőiskola igazgatója szerint nem volt teljesen hiábavaló a CSEKK program, de társadalmi szintű közösségépítésre lenne szükség (Fotó: Vohlmann György)

– Mit tapasztaltak: mi ennek az oka?

– Az, hogy nagyot változott a világ! Az a kollektív szellem, ami ezt a várost megalapítása óta jellemezte, s amit tovább erősített a korszak uralkodó közösségi gondolata, egyszerűen elhalt. Annak idején a lépcsőházak lakói, többnyire fiatal emberek és családok, akiknek hozzátartozói valahol az ország másik részén laktak, kényszerűen is segítették egymást. Nem volt nagymama, aki segített volna. Ez sok barátságot szült. Mára ez megszűnt. Felnőtt már a városban több generáció, vannak teljes családok, nincs szükség a szomszédra, munkatársra.

– Ez az egyetlen ok?

– Természetesen az ügy sokkal árnyaltabb! A rendszerváltással megkezdődött a harc az állásokért, s ezzel együtt az információ valóságos kinccsé vált. Már nem osztjuk meg másokkal azt, amit tudunk, nem adunk tovább értesüléseket, hanem magunk használjuk fel azokat. Minden marad családi körben. Az én generációmnál ez még nem így volt: szinte mindenben az ismerősöktől, barátoktól, kollégáktól függtünk. Viszont ha már legalább két generáció él egy városban egy családból, akkor az ügyek szigorúan családi ügyekké válnak. Nem kérünk szívességet, mert azért az íratlan szabályok szerint szívességet kellene adni! És éppen ez lett volna a programunk lényege.

– Voltak-e más, külső, társadalmi hatások is ezekben a változásokban?

– Igen: mindenképpen ezek közé számítom a közbiztonság romlását, a drogok terjedését. Miért kérjek bármit a szomszédtól, amikor szinte nem tudok róla semmit, fogalmam sincs, hogy megbízhatok-e benne, viszonozza-e majd a szívességemet, vagy sem, hasonló felfogásban él, mint én? Ez a probléma mára tömegessé vált Magyarországon. Szerintem ez a bezárkózás egyik legfontosabb oka.

A népfőiskola egyik családi napja (Fotó: Vohlmann György)

– Ez csak feltételezések, vagy konkrét rossz tapasztalatok alapján terjed?

– Mindkettő alapján. Hiszen hány és hány embert értek rossz tapasztalatok például a lakásvásárlásoknál, amikor a szükséges hitel felvételéhez kezesre volt szükség – és a kezesek többnyire rosszul jártak ezekben az ügyekben, sokukkal csúnyán elbántak, igen sok pénzt kellett kifizetniük mások helyett. De felhozhatnám azt a társadalom szerkezetében bekövetkezett változást is, hogy egyre többen vannak a gyereküket egyedül nevelők, akik, ha lehet, még bizalmatlanabbak másoknál. Ez újabb ok az elmagányosodásra, s a munkahelyi közösség sem javítja.

– De hiszen a munkahelyi közösségeknek éppen ebben a városban igen nagy hagyományai vannak!

– Vagy inkább voltak... Azok a szakmunkások, akik Dunaújvárosban mintaadó réteget alkottak, ahogyan azt Szirmai Viktória szociológus A csinált városok című könyvében leírta, mivel jól képzett, jól fizetett emberek voltak, konszolidált otthonnal, szép családdal, olyan gyerekekkel, akiket egyetemre juttathattak, a rendszerváltásban tönkrementek. Szakmájuk sokszor használhatatlanná vált, ők munkanélküliek lettek, többségük nem tudott megkapaszkodni, hanem elszegényedett. Különösen, ha a házastársat is munkanélküliség sújtotta. Ez többnyire a családokat is tönkretette. 1996-ban Dunaújváros magasan vezette az országos válási statisztikákat. Polgárság viszont nincs nálunk. Nincs mintaadó réteg! A vállalkozók, vállalkozások egymás iránti bizalma is nálunk a legkisebb a felmérések szerint.

– Tehát: teljes a kudarc?

– Azért tíz-húsz család egymásra talált itt, gyermekmegőrzésben, egyéb, kisebb szívességekben segítik egymást. Ez sem rossz. De a mérhető javuláshoz igen erőteljes közösségépítésre lenne szükség a társadalom minden területén!

Szerintem
Az újságíró véleménye

Ismét az a kép tárul elénk, hogy valami mifelénk, ami régen működött, mostanra felbomlott, helyette pedig nem jött létre használható dolog. Ez a kép szükségképpen leegyszerűsítő, tehát hamis. Még akkor is, ha könnyen kezelhető és sokféle politikai, illetve magánindulat kifejezésére alkalmas. Úgy sejtem, hogy a régi rendszerrel elmúlt közösségi formák helyébe ma, egy teljesen más gazdasági, társadalmi környezetben, más körülmények között is kényszeresen olyat szeretnénk létrehozni, amilyenre régről emlékezünk. Pedig ez aligha megy...