Hírek

2017.09.07. 16:50

Az óra után mérlegeltek - 50 éves a Momert

DUNAÚJVÁROS Alapításának ötvenedik évfordulóját ünnepli a Momert, amely 2016-ben ismét elnyerte a MagyarBrands címet, azaz méltó képviselőjévé vált a szakmájának hazánkban és határainkon kívül is. A cég története és reputációja Urbán László vezérigazgató, Dunaújváros díszpolgára nevével fémjelzett.

Körmendi Erzsébet

Ötven év – két emberöltő. Az üzleti világban pedig kuriózum az a vállalat, amely képes volt alkalmazkodni az elmúlt öt évtized radikális változásaihoz. A Momert Zrt. egyike az ilyen kiválóknak: nem szimplán fennmaradt, hanem a technika és az elektronika fejlődésével lépést tartva időről időre megújult, profilváltásokkal válaszolt a kihívásokra. Urbán László vezérigazgatónak, Dunaújváros díszpolgárának az élete összefonódott az óragyáréval. Őt faggattuk a régmúltról, nehéz döntésekről és még sok másról – mert talán kevesen tudják a vállalathoz kötődőkön kívül, miért és hogyan honosodott meg az óragyártás Dunaújvárosban 1967-ben, és mennyire erős gyökerekből táplálkozik a jelenlegi cég.

A hatvanas évek közepén, amikor a nők foglalkoztatása volt a cél Dunaújvárosban, a Magyar Optikai Művek (MOM) is óragyártásra alkalmas telephelyet keresett, mert a fővárosi telephelyen kellett a hely a számítástechnikának. A két igény találkozásának köszönheti a Momert a hőskorát, dunaújvárosi létét: mostani főépület akkoriban a vasmű munkásszállója volt, amit a 26-os Építőipari Vállalat átalakított óraszerelésre alkalmas épületté. Az átalakítás 1967. január elsején kezdődött, de áprilisban már felvették az első húsz-harminc hölgyet, akiket betanítottak a pesti szakemberek, és elkezdődött az órák összeszerelése Dunaújvárosban. Két évig csak hozott anyagból dolgoztak, szereltek, a végtermék, a vekker valójában a fővárosban készült el. A szerelés után az alkatrészgyártás, majd a galvánüzem kialakítása volt a feladat - emlékezik vissza Urbán László vezérigazgató a ma már hőskornak tekinthető időszakra.

Urbán László, a Momert Zrt. vezérigazgatója Fotó: Ady Géza

- Én 1973-ban kapcsolódtam be a folyamatba. Egy nagy Ikarusz busszal, negyven-ötven fővel feljártunk a központba, és tanultuk az alkatrészgyártást hónapokig. Mígnem hetvenöt körül már minden alkatrész itt nálunk készült, folyamatosan kellett képezni a sok szakembert, mire a létszám felfutott 6-700-ra. Így indult a gyár, a cél pedig az volt, hogy az óragyártás teljes egészében meghonosodjon Dunaújvárosban, és a terv szerint évi egymillió darabot gyártásunk, aminek nagy részét exportra szállítottuk már akkoriban is.

Ön hogyan került kapcsolatba az óragyárral? Mi vonzotta ide?

- Egerbe jártam középiskolába, és Miskolcon végeztem az egyetemen. Utána az első néhány évet a Mátra-vidéki Fémműveknél töltöttem el, ahol összebarátkoztunk egy dunaújvárosi házaspárral. Ők sokat meséltek Dunaújvárosról, és az óragyár indulásáról is, illetve ők említették, hogy keresnek jól képzett szakembereket. A MOM ugyanúgy hadiüzemnek számított, mint a Mátra-vidéki Fémművek. Gondolkodtunk sokat, hiszen addigra Egerben már berendezkedtünk, lakásunk volt, a feleségem is szerette az ottani pedagógusi állását. De eljöttünk körülnézni, és gondolhatja, milyen furcsa volt Eger után ez a város, ez a környék. Végül úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk. Fiatalok voltunk, vonzottak a kihívások. És szeptembertől már én lettem a gyár műszaki vezetője, ami huszonhét évesen óriási feladat volt, rengeteg technológiát kellett az óragyártáshoz alkalmazni, a szerelés mellett meg kellett teremteni például a forgácsolás, a sajtolás, a festés, a galvanizálás feltételeit. Ezek újdonságnak számítottak az országban akkoriban, nem volt kitől megtanulni, nekünk kellett mindent kialakítani magunknak. Eközben nagyon megszerettem a gyárat. A városban is egyre inkább gyökeret vertünk. A háztömbünkben, a víztoronnyal szemben, a Martinovics utcában szinte csak fiatal párok laktak kis gyerekkel. Remek társaság alakult ki, szerettünk ott lakni, és pillanatok alatt elmentek az évek.

Volt olyan időszaka az életének, amikor visszavágyott Egerbe?

- Ez érdekes dolog, hiszen húsz év elteltével is még azt mondtuk mindig, hogy megyünk haza. Itt éltünk, itt dolgoztunk, de a szülőföld Eger maradt. De sajnos korán elveszítettem a szüleimet, ezzel a kötődés is elveszítette az erősségét, az évek során elkoptak a rokoni szálak, amelyek oda kötnek bennünket, illetve erősödtek azok, amelyek pedig ide. A gyerekeink nőttek, a feleségem is nagyon jól érezte magát az iskolában, ahol tanított. A fiaink a Széchenyi gimnáziumban végeztek, aztán egyetemre kerültek Budapestre. Az idősebb, Attila építészmérnök lett, akit szerencsére sikerült megfertőznöm. Mindig is csábítottam ide a gyárba, aztán az építőipar mélypontja az én malmomra hajtotta a vizet, engedett a rábeszélésemnek, és megszerette a gépészmérnöki szakmát is. Ma már ő a jobb kezem, a gyár stratégiai igazgatója. A fiatalabb fiam jogász Budapesten, de besegít nekünk is, főleg az idegen nyelvű szerződésekben, mert három nyelvvizsgája van. Mindkét fiam Budapesten él, ott alapított családot. Attila már három unokával is megörvendeztetett, és megszerette a gyárat is, számos sikerélménye van, az építészmérnöki és gépészmérnöki tudását egyaránt kamatoztatja. Ő már a jövő generációja, otthonosan és kiválóan mozog a bonyolult számítástechnikai tervezés világában, könnyen megtanulja és átadja a fiatal és tehetséges kollégáknak a legkorszerűbb gépek programozásának, használatának ismereteit, valamint gépet, szerszámot tervez. Mondanom sem kell, építész szemmel is néz mindent, amint idejött, azzal kezdte, hogy ez vagy az nem maradhat így, át kell építeni, megcsinálni... Igyekszik a legkorszerűbb anyagok alkalmazásával a leggazdaságosabban átalakítani a régi csarnokokat. Attila időközben elvégezte a közgazdasági egyetemet is, tehát a gazdasági, gazdálkodási kérdésekben is jártas. A humán és banki ügyekkel foglalkozom én, a kereskedelmi, műszaki, fejlesztési ügyeket viszont Attila viszi. A tervem, vágyam nyilvánvalóan az, hogy egyszer ő vegye át tőlem a vállalat vezetését. Azon vagyok, hogy a generációváltás a lehető leggyorsabban és zökkenőmentesen menjen végbe. Nagy örömömre sok tehetséges fiatalt, jó szakembert sikerült találnunk, akik, megtalálták nálunk a helyüket. Az pedig külön boldogság számomra, hogy a két fiam egymást segítve dolgozik a Momertért.

Nincs a városban még egy olyan vállalat, amely annyi félét gyártott volna, és annyiszor megújult volna, mint a Momert...

- Ha megkérdezné, hogyan lehet ennyi időt eltölteni egy munkahelyen, akkor arra azt válaszolnám: csak a helyszín volt ugyanaz, egyébként folyton más és más volt minden. A gazdasági környezet úgy alakult, hogy folyamatosan törni kellett a fejünket, új utakat keresni, ha talpon akartunk maradni. A mechanikus óra nem volt hosszú életű, a számítástechnika előretört, a mechanikát az elektronika váltotta fel, a fémmegmunkálást a műanyag szorította háttérbe, újra és újra más termékekben kellett gondolkodni. A jó kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetően azonban mindig sikerült váltanunk, átvészelni a legnehezebb időszakokat is. Hogy csak egyet említsek, az óra mellé 1976-tól a Triumph mechanikus, majd táskaírógépek gyártását kellett megszervezni, 120-150 embert Németországba kivinni betanulni, letelepíteni a gépeket, és teljesen átalakítani a gyárat. Ám olyan jól sikerült, hogy végül a német rendőrséget is mi láttuk el táskaírógépekkel. Elsők voltunk az országban akkor, akik vállalkoztunk német bérmunkára, később, a mechanikus írógépek korának leáldozásával a háztartási mérlegek gyártását szintén mi vezettük be elsőként a nyolcvanas évek elején. Alkalmazkodnunk kellett a technikai fejlődés újabb és újabb kihívásaihoz. 1989-ben alakultunk részvénytársasággá, és 1990-ben megpályáztam a nyugdíjazás miatt megüresedett vezérigazgatói állást, azóta vagyok vezetője a vállalatnak.

Folyamatosan bővíteni kellett a termékskálát. Soroljam? Órával kezdtük, aztán a mérleg, floppy, villanymotor alkatrészek, most a sokféle háztartási cikk, a kávéfőzőtől az infralámpáig, kenyérpirítóig, de megtartottuk a csecsemőmérleget is, továbbá ma már multiknak gyártunk alkatrészeket, ami a termelésünk felét teszi ki. Minden váltásnak megvan a maga története, némelyik már történelem. Mint például a keleti piacok, a KGST összeomlása, az egykor újdonságnak számító floppy meghajtók korának leáldozása. A rendszerváltás után teljesen új alapokra kellett helyezni a kereskedelmet, hiszen addig minden központi volt, a KGST-n belül a határon kapott igazolás alapján a nemzeti bank fizetett nekünk az áruért, aztán az országok elintézték egymás között az elszámolást. Na, ennek vége volt a közös piaccal együtt. Utazhattam ki minden partnerhez, garanciát kértem a vevőinktől, hogy ha kiszállítjuk hozzájuk a terméket, akkor annak megkapjuk az ellenértékét. Garanciát persze sehol sem kaptam... Volt néhány ilyen kételyekkel terhelt év, ám szerencsére a nyugati piac működött, életben tartott minket. A MOM feladata volt a vidéki telephelyek értékesítése külföldieknek, ám a próbálkozások az esetünkben sikertelenek voltak. Nem kellettünk senkinek. Aztán 1994-ben végelszámolással megszűnt az anyacégünk, a közel 120 éves múlttal rendelkező budapesti MOM, és mi a többi leányvállalattal együtt az ÁVÜ-höz, azaz az Állami Vagyonügynökséghez kerültünk. Ekkor vált lehetővé, hogy a dolgozók és vezetők pályázzanak a cég megvételére, így maradt magyar tulajdonban a Momert. Borzalmasan nehéz időszak volt, tele voltunk adósságokkal, a kamatok az eget verték, a dolgozói létszámot közel felére kellett csökkenteni. Sikerült a csőd széléről visszatornázni a gyárat, és egy amerikai üzletnek köszönhetően ledolgozni, eltüntetni a tartozásállományt. Hozzájárult ehhez az is, hogy felkerestem minden vezetőt, akiről úgy gondoltam, segíthet, elértem, hogy a kamatokat elengedjék, az adósságokat pedig részletekben fizethessük.

Rengeteget utaztam. Tárgyaltam Kínában, Amerikában és Európa összes országában, amíg sikerült stabil külföldi piacokat szerezni, és nyereségessé tenni a vállalatot. A megtermelt nyereséget fejlesztésre fordítjuk, valamint több pályázatunk is nyertes volt, sok és jelentős támogatás segítette nálunk a technológia korszerűsítését. Úgy vélem, hogy órát, főleg színtiszta magyar terméket gyártani nagy büszkeség - és ilyen volt a mérleg is -, ahogyan az is jó érzés, hogy 2000-ben a Momert adta a világ mérlegeinek 3,5 százalékát. Nem tudom, van-e olyan magyar vállalat, amely nem hármat, de akár egyetlen egész százalékot is fel tud mutatni világviszonylatban. És büszke vagyok a saját fejlesztésű termékeinkre, mert most például nagyon sok kis szériájú alkatrészt gyárt a fiatal és jó szakemberekből álló csapat.

Számos nehéz döntést kellett meghoznia az elmúlt évtizedek alatt. Előfordult, hogy voltak kétségei?

- Kétségeim persze minden alkalommal voltak, de ez azt hiszem érthető. Szerencsére sikerült olyan hosszú távú kapcsolatokat kiépíteni kereskedőkkel, vezetőkkel, cégekkel, amelyek előre vittek bennünket. A bizalmat nem könnyű megszerezni, de a megtartására is nagy gondot kell fordítani.

Mi volt a legnehezebb döntése?

- A legnehezebb az, amikor munkahelyek szűnnek meg, amikor emberek életét meghatározó döntést kell meghozni. De igyekeztem mindig figyelni a dolgozókra, figyelembe venni az érdekeiket, segíteni őket mindenben. Talán ezért nem volt visszhangja a létszámleépítésünknek sem. Akad nem is egy olyan szakember, aki még az órával kezdett, negyven éve itt dolgozik velünk. Továbbá az is jó érzés, hogy nagyon sok fiatal és jó szakemberünk is van. Idősek és fiatalok együtt - generációk dolgoznak nálunk.

A cégvezetőnek jut-e ideje magánéletre, hobbira a munka mellett?

- Az életem teljes egészében összefonódott a gyárral. Viszont ezen kívül nagyon jó baráti társaságokba járok, és természetesen azok a legszebb napok, amikor eljönnek a gyerekek, az unokák és együtt van a család. Idén vadászni sem tudtam még elmenni, pedig nagyon szép tájakat ismertem meg ennek köszönhetően. Engem inkább a természet szépsége érdekel, a lövöldözés annyira nem. Beléphettem például a Pilis turistáktól elzárt területére, amit tengerként borít az árvalányhaj, gyönyörű, viszont látogatókat nem engednek be, nehogy letapossák. Olyan szögből láthattam onnan a visegrádi várat, amilyenből csak kevesen, muflont viszont nem láttam, pedig elvileg arra vadásztam. Évtizedek alatt azért sikerült néhány érdekes trófeát is begyűjtenem.

A Momert társadalmi szerepvállalása is számottevő. Ön alapító tagja a Dunaújvárosi Kereskedelmi és Iparkamarának, rendkívül jó kapcsolatot ápol a helyi és a térségi nagyvállalatokkal. Életművének helyi elismeréseként vehette át idén a Dunaújváros díszpolgára kitüntető címet. Mit érzett a díj átvételekor?

- Óriási meglepetés volt, és nagyon becses elismerés számomra. Nem is tudom, megérdemlem-e? Ez a kérdés még most is eszembe jut időnként, mert talán vannak, akik nálamnál többet tesznek. Ebben az évben nagyon elkényeztetett bennünket a sors. Januárban átvehettem az elnökség díszoklevelét a dunaújvárosi kamara részéről, utána a megyei kamarától életműdíjat kaptam, majd a díszpolgári címre érdemesített az önkormányzat, aztán mindezek után jött még a miniszteri elismerés... Ugyanis a Gazdasági Minisztérium egy sikeres kezdő vállalkozást, beruházó céget és kis- és középvállalkozást kitüntet minden hónapban. Júliusban személyesen Varga Mihály miniszter úr adta át a Momert Zrt.-nek, mint az abban a hónapban legeredményesebb kkv-nak megítélt oklevelet és díjat. Mindegyik kitüntetés nagy örömet jelentett a gyár alapításának jubileumi évében: munkájuk elismeréséül szolgál a most itt dolgozóknak, vezetőknek, és mindannak a több mint hat és félezer embernek, aki az elmúlt ötven évben munkavállalóként megfordult nálunk, az óragyárban.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!