Ez sem volt hiábavaló

A lap utcárakerülése utáni első két órában nyolcan jelentkeztek, hogy van nekik nélkülözhető ágyuk (konyhabútoruk, takarójuk, ruhaneműjük), azt odaadnák a nagyanyának és az unokának. Délután is egyfolytában csörgött a telefonunk, egyebek mellett élelmiszert kínáltak. Csak a szállításban kéne segítség. De tán azt is sikerül elrendezni, a kedvezményezettek szomszédságában akad kisteherautó, azt kölcsön lehet kérni. Ha nem lehet, hát megoldjuk, ha segítő szándék van, akkor minden van.

Most minden van.

Részletezhetnénk, hogy kik, honnan, miért jelentkeztek segíteni. Neveket nem írunk, mert ők sem akarnák, és nem szeretnénk, ha a segítőket kihasználnák olyanok, akik... De ezt nem is folytatom tovább.

Ellenben tanulságos (bár nem eredeti felfedezés, hanem ősrégi tapasztalat), hogy olyanok jelentkeztek most is, az elsők között, akik talán maguk is rászorulnának a támogatásra, de nem ezt nézik. Hanem azt, hogy nekik van valamijük, ami pillanatnyilag nélkülözhető, de talán másnak szüksége lenne rá. Hát akkor miért ne?

Vagy: olyanok jelentkeztek, akik korábban maguk is átéltek nehéz időszakokat, kuporgattak fillért fillérre, s bár ma valamivel könnyebben élnek, de az az érzés soha ki nem űzhető a sejtekből. Az, amikor fogalmad sincs, hogy holnap is a víz fölött lesz-e még a fejed?

Érdeklődött olyan ember, aki pénzt, bútort most nem tud felajánlani - de a munkáját szívesen adja: bizonyosan szükség van rakodóra vagy segédmunkásra.

Telefonált asszony, aki pár hete ment nyugdíjba, következésképpen (lásd fentebb) maga sem él valami fényesen, de már volt család, akiknek kolléganőivel tudtak segíteni pár éve, hát miért ne próbálná meg most is, amikor az nem kerül semmibe?

Mi a magunk részéről örömmel vállaljuk a közvetítést. Megteremtjük a kapcsolatot riportunk szereplői, valamint a segíteni szándékozók között. Azután telefonáljanak ők, egymásnak. Onnan kezdve közbeeső láncszemre nincs szükség, mert az csak bonyolítaná a dolgot: a rászorulók tudják a legjobban, hogy mire, hogyan van a leginkább szükségük.

S bár lehetséges, hogy a sűrű telefoncsengés nem a legmegnyugtatóbb hang - de az talán nem mindegy, hogy ezúttal a világgal való kapcsolatot jelezte a nagymama és unokája számára. Azt, hogy nem volt hiába szó az a néhány, nagyon elkeseredett mondat.

Újabb tanulság, hogy mindegyik telefonáló nagyon rövid búcsú után igen gyorsan tette le a telefont.

Nem vártak köszönetet.