Észrevenni a másikban a jót - Beszélgetés Tomcsányi Évával és Wünsch Lászlóval

– Az ünnepségen is elmondtam, hogy Dunaújváros a mi városunk! – idézi vissza az április 30-i ünnepi közgyűlés élményét a Mesternő, amikor is Cserna Gábor polgármestertől férjével együtt átvették a bőrkötéses oklevelet. – Országhatáron belül és kívül, nem egy alkalommal ajánlatot kaptunk, hogy ott maradjunk, de minket visszavártak a növendékeink és az izgalmasabbnál izgalmasabb teendők. Az itteniek az első pillanattól kezdve szerették a táncot, már az építkezésen tánccsoportok alakultak, az Építők tánccsoportja volt a legerősebb. A fővárosból meghívtunk neves művészeket, például Orosz Adélt, mi pedig Budapestre szerveztünk előadás látogatásokat. – Olyan is volt, amikor háromszázhatvan gyereket tanítottunk balettre, és már hozza is az Állami Zeneiskola Táncművészeti Tanszékének 1978/88. évi órabeosztását a Mester, az MMK balett termét is azért építették, mert már nem fértünk el a balettiskolában.

Tomcsányi Éva és Wünsch László. A házaspár munkássága bekerült a Dunaújvárosi Főiskolán folyó közművelődési szakemberek OKJ-s képzésébe. Úgy is mondhatnánk: tananyag lettek... Fotó: Szente Tünde

Tomcsányi Éva és Wünsch László folyamatosan képezte magát. Utazásaik során sajátították el a modern táncok elemeit. Drezdában brazil tanár tanította őket jazz balettre, Londonban jártak először disco-ban: – Lementünk egy pincébe, ahol disco volt, de nem olyan ám, mint azt mai fejjel gondolnánk! A zenéről, a zenekarról, a hangszerelésről előadást tartottak, a zene és a tánc ismertetésén volt a hangsúly, nem pedig a táncon – meséli Laci bácsi, s mindjárt Éva néni szövi tovább az emlékezés fonalát: – Amikor Amerikából hazajöttünk, a Népművelési Intézet szervezésében Táncpedagógus továbbképzést tartottunk.

A szakmai út legbüszkébb állomásaira kérdezek rá. A mesternő kezdi a válaszadást:

– Mi indítottuk el Magyarországon az alapfokú művészetoktatás gondolatát. Rendkívül sok utánajárással, minisztériumi engedélyeztetéssel, 1978-ban sikerrel jártunk. Megalakult az Állami Alapfokú Táncművészeti Iskola, a következő év szeptemberétől pedig az Állami Zene és Táncművészeti Iskola az Állami Zeneiskola keretein belül. Ennek mintájára indítottuk el Pakson 1983-ban a Táncművészeti tagozatot. A Mester a Fekete Fehér Táncegyüttes helyi és hazai fogadtatását emeli ki: – A cselekményes táncjátékok, táncdrámák sorával, egyedülálló, újszerűnek számító koreográfiákkal, óriási sikereket értünk el, többek között a Fény és árnyék, Tánckoktél, Búcsúzás, Találkozás című előadásokkal.

Az átjárás a különböző táncnemek között nem okozott problémát, főként úgy, hogy mindegyiknek a balett az alapja. Szerencsés párosítás az övék, hiszen egymást tudták inspirálni, egymás munkájára építkezhettek – gondolattal térek rá az együttműködés módszereire. – Nagyon jól tudtuk kritizálni is egymást! – kacag fel a mesternő, majd komolyra fordítva a szót: – Persze, építő jelleggel. A Mester megerősíti ezen állítást, s hozzáfűzi: – Én is tanítottam balettot, de mindig visszatértem a néptánchoz.

Elárulom nekik, hogy a Dunaújvárosi Főiskolán folyó közművelődési szakemberek OKJ-s képzésénél a Wünsch-házaspár munkássága is bekerült a tananyagba, úgy is mondhatjuk, hogy tananyag lettek. Ezt úgy kommentálják: – Bennünk megérett a lelkesedés a művészet iránt, és örülünk, hogy tananyagként felhasználják. Ez ritka dolog, az élettől nem mindenki kapja meg ezt a lehetőséget, és visszacsatolást, hogy volt súlya a munkánknak. Miként az is jól esik, amikor egykori tanítványainkkal találkozunk, és olyankor szeretettel üdvözölnek.

Érdekes ellentmondás, hogy az örökké mosolygó Mesternőtől kimondottan tartottak a növendékek, a szigorú tekintetű mester pedig a vajszívéről ismert. Hogy is van ez? – Lacit nagyon szerették. Mindig tudtam, ha szigorúan fogom a gyerekeket, de szeretem őket, azt megérzik. Csak én másként szerettem őket, mint Laci.

A táncpedagógus mesterpárosnak a város adta a Díszpolgári kitűntetést a város értékeinek gyarapításáért, éppen ezért jókívánságaikat küldik lapunk hasábjain keresztül az itt élőknek, és a város vezetőinek, köztük megkülönböztetett figyelemmel dr. Galambos Dénes országgyűlési képviselőnek és Gombos István alpolgármesternek, utóbbiaknak azért is, mert a díjra méltónak találták őket: – Szívből köszönjük a város legrangosabb kitűntetését! Miként az életben az emberek, a balettben sem egyformán tehetségesek a gyerekek, mégis mindegyikben találni valami jót, ami mentén fejleszteni és szeretni lehet őket. Tehát, észre kell venni a másikban a jót! Kívánjuk, hogy az emberek gond nélkül tudjanak élni, ehhez legyenek olyan körülmények, amelyek biztosítják ennek feltételeit. A tánc szeretetre, önfegyelemre és fegyelemre tanít, s bízunk benne, hogy sok növendékünknek, táncosunknak útravalóul adtuk ezeket a képességeket.

Tomcsányi Éva

1950-ben felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskola Tánc Főtanszakára. Nyári gyakorlatainak Sztálinváros volt az egyik helyszíne. A diploma után érkezett városunkba azért, hogy megalapítsa a Városi Balettiskolát és a színházban balettmester legyen. 1954-ben házasságot kötött Wünsch László koreográfussal. 1955-től társastánc tanfolyamokat vezetett, majd jazz balett, és aerobic tanfolyamokat is tartott. Megszerezte a néptánc pedagógusi, művészi torna, modern gimnasztika edzői képesítést. Kezdeményezésére, az országban elsőként indulhatott el az Állami Alapfokú Táncművészeti Iskola.

Wünsch László

1951-ben, mint a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója, a Népművelési Minisztérium nyári gyakorlatra küldte Dunapentelére a tánccsoportok támogatására. A diploma megszerzése után 1954-ben érkezett Sztálinvárosba, mint a Sztálin Vasmű Művészegyüttes koreográfusa. Társastánc pedagógusi képesítést szerzett és feleségével együtt tánciskolát indítottak. A város alapításának 10. évfordulóján mutatták be a „Város született” című táncjátékát. 1963-ban megalapította a Fekete Fehér Táncegyüttest. Feleségével közösen 1966-ban létrehozták az ország első Balettkedvelők klubját. Sokoldalú felkészültségét Dunaújváros és környékén is hasznosította.