Búcsúzik a maratoni metáltalálka

A négy színpadon, szimultán zajló brutális zúzda minden napra tartogatott egy-egy világ-, de legalábbis európai hírű sztárzenekart, akik a profik kiszámíthatóságával nyújtották azt, amit lelkes és hű közönségük elvárt tőlük, látványt, hangzást, közösségi élményt. Mert bár egy másik fesztivál már kisajátította szlogent, de a zenei élet jól körülírható, jólmegtermett szeletének is kell egy hét együttlét. A különféle hajkoronákat viselő befogadóknak kell a zenekar, a kedvenc, akiktől megkapja ugyanazt, mint bármikor a hangfalakból, a zenekaroknak pedig szüksége van a hullámzó tömegre, amelyik velük együtt énekli a szövegeket, vagy karmesteri mozdulatra eltáncolja a négyféle pogó koreográfia valamelyikét.

A hat nap alatt nemcsak a zenekarok bizonyítottak. Éppúgy bizonyságot tett a - leírni is hihetetlen - harmincötezernyi közönség, mint profizmusból a szervezőgárda. Mert valljuk be, a rockerek érkezésének hírére sokakban a bódult rombolás, a káosz, a szeméttenger kényszerképzete ébredt! Ehhez képest nyugalomban, erőszak nélkül, és viszonylagos tisztasággal, és renddel övezve zajlott le a fesztivál. Egy ilyen volumenű rendezvényhez képest az olyanok említést sem érdemelnek, hogy a szervezők nem számítottak például arra, hogy az Arcona rajongóknak kardokra és pajzsokra van szükségük a koncerten, és ha nincs, kiváló helyettesítő a vécéülőke, vagy hogy még a Helloween nagyságú zenekar busza is le tud robbanni, és bizony akad olyan őrült, aki nyitott palackot dob a keverőpultra.

Biztosan nem vagyok egyedül ezzel, de számomra ez a fesztivál a felfedezések hat napja volt. Hiába a nagyszínpados sztárok, akik csak mérsékelten tették bele magukat a produkciókba, az igazi élményre sokadmagammal a kisebb színpadok előtt állva leltem. Hogy csak néhány példát említsek, amíg a nagyszínpadon a Lord, a Helloween, a Pokolgép ezreket vonzott, addig a Watch My Dying, a Slipchaos, a Kataklyzm kergette őrületbe több százas, vagy néhány tízes létszámú közönségét. Az első nap odaadásban a Jolly Jackers győzött, de szép emlékek maradnak a Cadaveres, vagy a Black Dahlia Murder koncertjéről is. Ha nincs a fesztivál, valószínűleg nem is hallok az Anchorless Bodies-ról, vagy a Zordról, és egészen biztosan nem fedezem fel a kivételes odaadással és energiákkal a színpadon meghalni készülő vajdasági Sequence zenekart.

Jó volt kicsit azok között sétálni, akik nem csak a szürke öltönyben és a kiskosztümben képzelik el, és látják a világot. Mondom ezt, noha tudom, hogy jónéhányan erre a pár napra vették le a talárt, hagyták ott a katedrát, vagy a kutatólabort. Bízom benne, hogy jövőre is találkozunk.

Képgalériáink: itt!