A befelé élő ember

Pályatársai és baráti által csak KisGabiként becézett alkotó az utóbbi évtizedekben úgy lett a helyi képzőművészeti élet egyik meghatározó alakja némi sporthasonlattal élve ,hogy végig a nyolcas pályán úszott. Távol a hangos-zajos alkotói helyfoglalásoktól, kilincselésektől.

Kiss Ervin Gábor 1952-ben született Sztálinvárosban és már fiatalon munkált benne az az akkor még kibontásra váró érzés, hogy valami mást, valami többet kellene csinálnia. Hogy megtudja, merre is induljon, ahhoz előbb betanított esztergályosként el kellett szegődnie három évre az akkor NDK-beli Drezdába. A három évből egy lett, ottléte alatt azonban hősünk szorgosan látogatta a már akkor is csodás nagyváros színházait és képtárait. A tárlatlátogatások olyan jól sikerültek, hogy az alig 19 esztendős fiatalember felbontotta gyári szerződését, hazatért. Elhatározta, képzőművészettel szeretne foglalkozni. Meglelte tehát, amiért útnak indult. Kiss Ervin Gábor azt is tudta, hogy nem lesz ez olyan egyszerű. Először is tanulni kell. Nem csak a rajzolás technikáját, de művészet- és kultúrtörténetet is. Plusz még ott volt a katonaság és az esti tagozaton elvégzendő érettségi is.

Kiss Ervin Gábor  január 22-én, a Magyar Kultúra napján vehette át Dunaújváros legmagasabb kulturális elismerését a Pro Cultura Intercisae díjat

Az önképzés és önfejlesztés kötelező epizódjaként előbb az ifj. Koffán Károly, később a Birkás István vezette alkotóműhelyben találta magát. Innen pedig már nem volt visszaút. Az alkotóműhelyben máig ható barátságok születtek, egymást érték a művészeti akciók és az alkotótáborok, ahogy hősünk összefoglalta: ettünk, ittunk, alkottunk, csajoztunk. Mindennek a finanszírozási oldalát is meg kellett teremteni, legalább minimális szinten.

Ennek az volt az ára, hogy Kiss Ervin Gábor munkakönyvébe egyre szaporodtak a bejegyzések. Egy éven át volt állandó éjszakai alkalmazásban a hetvenes évek végén fénykorát élő Arany Csillagban, fényes zsakettben kellett ügyelnie az önfeledett vendégek egyre önfeledtebb mulatozásaira. Rendezett kirakatott, dolgozott dekoratőrként a helyi nagyvállalatoknál és a fővárosban is. Természetesen a pesti regnálás is az önfejlesztést segítette. A Magyar Képzőművészeti Akadémia kurzusain Vecsei Csaba előadásait látogatta sűrűn. A képzőt később a Színház- és Filmművészeti Főiskola, Felsőfokú Színházi Műszaki Tanfolyam ára cserélte, ám ekkor a Bartók Kamaraszínház munkatársa volt, egészen a rendszerváltás hajnaláig. Az elsők között lettem munkanélküli említi, és ekkor kezdetét vette egy jelenleg is tartó, nem éppen megalapozott egzisztenciát biztosító korszak, amelyet szabadúszó képzőművészként szokás jellemezni.

Ő és Takács Zoltán végezte a dunaújvárosi római katolikus templom szentélyének újrafestését a 90-es évek elején és hosszabb időn át dolgozott a Kortárs Művészeti Intézet kötelelékében is. Első egyéni kiállításával pedig 1993-ben az MMK folyósógalériájában jelentkezett. Azóta számos egyéni kiállításon mutatta be alkotásait és a helyi és a megyei kollektív tárlatok résztvevője.

Kiss Ervin Gábor a befelé élő ember, aki általában szelíd mosollyal szemléli a jelen kifelé tülekedő világát.

- Számomra akkor jó egy kép, egy művészeti alkotás, ha nem tudom konkrétan elmondani, mit is üzen, hanem csak érzem, hogy a tudatalattimban megmozgat valamit - avat be privát értékítéletébe. Az alkotás során is a dolgok, a történetek miértjét, mögöttes okai kutatja.

KisGabi 1988 óta Kisapostagon él, a családi ház nyári konyhájában rendezte át műteremmé, a 18 évesen meghirdetett önfejlesztési programja pedig jelenleg is zajlik. A nemzetközi képzőművészeti kitekintés hagyományos helyszíne a kétévente jelentkező Velencei Biennálé, ahol elmaradhatatlan vendég a Pro Cultura Intercisae-díjas alkotó.

A beszélgetés végén némi fejszámolással kiderítjük: már negyvennégy éve nem járt Drezdában. Ideje lenne hát újra felfedezni pályaválasztásának talán legfontosabb helyszíneit...