Színtár nyílt az Ispánházban

A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház nyugalmazott igazgatója most ismét itt van Dunaföldváron, de másik arcát mutatja: a vár Ispánházában ugyanis megnyílt a Szín-tár elnevezésű kiállítása, amely a szezon végéig, október 31-ig látható.

Smuk Imre sok településen bemutatkozott már festményeivel, Dunaújvároson kívül Kecskeméttől Tatabányáig, Pakstól Csornáig. Ez a hely érzelmileg többet jelent mondja. Egyrészt mert csodaszép a várudvar, remek a kiállítótér, de ami a legfontosabb, hogy ez a környezet nagyon ismerős, sok szabadtéri előadást létrehoztak itt.

Smuk Imre (b) tárlatát egykori színjátszója, Pataki Dezső ajánlotta

A színházi rendező látványban gondolkozik. Smuk Imre a Bartókban minden produkciójához maga tervezte a díszleteket, készítette a maketteket, s a Dunaföldvári Játékszín amatőr színpad vezetőjeként is nagyon jól jött ez a képzőművészi véna. A kiállítást megnyitó Pataki Dezső, a Művelődési Központ igazgatója, a Játékszín egykori színjátszója is megemlíti: az olvasópróbán mindig rácsodálkoztak a tündéri makettekre.

Akik színházi rendezőként ismerik Smuk Imrét, azoknak talán meglepő, hogy előbb festegetett, minthogy a színház közelébe került. 18-20 éves volt, amikor különféle technikákat próbálgatott, de aztán a színházi feladatok kerültek az első helyre. A munka és a három gyerek mellett ritkán nyúlt ecsethez. Ahogy nagyobbak lettek a gyerekek, 1992-től újra gyakran festett, s az első kiállítását is megrendezhette 1994-ben. Akár 20 éves kiállítási jubileumát ünnepelheti a mostanival. Smuk Imre az a fajta alkotó, akit inspirál a kiállítás, nem ugyanazt az anyagot viszi a különböző helyekre. Amióta nyugdíjas, azóta különösen intenzíven fest.

A kiállításon körbenézve tájak, erdők, virágos domboldalak és mediterrán vidékek néznek vissza ránk. Témában a természetelvű festészet hívének vallja magát Smuk Imre, aki maga is közel áll a természethez, sokat kirándul, utazik, ihletet gyűjt, élményekkel töltekezik. A tapasztalatokat csak alapötletként használja, majd átformálja, s a belső képet festi meg.

A 90-es években szeretett bele az akvarellbe, sokáig ez volt a leggyakoribb anyag, mostanában az akrilt is élvezettel használja. Az utóbbi években változás tapasztalható képein: impressziókat, hangulatokat érzékeltet, s némi figurális elem is kerül a papírra, vászonra. Korábban sötétebb tónusúak voltak a képei, vagy inkább pasztellesek, ma élénkebbek a színek. Nagyon eltér például a többitől a Pravoszlávia című montázsszerű festmény, amelynek ihletője egy csíkszeredai ortodox templomban végighallgatott liturgia. Amikor a kedvenc képéről érdeklődünk, tétován néz körül a gyermekei között. Mindig az, amelyiken éppen dolgozik. Végül megnevezi a Mezőföldi táj című festményt, amelyen a táj áttetsző látványa szinte átmenet a valóság és az álomkép között. A toszkán táj szerelmese vagyok mondja az újabb képekre mutatva.

Mindig érdekelték a festészeti technikák, kísérletezgetett, autodidakta módon fejlesztgette magát. De az alkotói tevékenységekhez mégis több kell: készség, fantázia és mesterségbeli tudás. Honnan ez a képzőművészeti vonzalom? Nagyanyja gyönyörű hímzésű oltárterítőit említi családi előzményként, s büszkén beszél arról is, hogy Anita lánya örökölte és viszi tovább a festés belső szükségletét, boldog kényszerét.

A tárlatot nézegetve a látogatónak is kedve támad el-utazni a Smuk-festmények vidékére.