Hétlövet - Rothadthal Akadémia

* Tűzszerészeket hívott egy erjesztetthering-konzervhez a megriadt tulajdonos.

Inge Haugen norvég kisnyugdíjas kerek negyedszázada hagyott magára egy sötét sutban egy veszélyesen felpuffadt konzervet, ráadásul egy Surströmminget, ami az egyik legszigorúbb vegyi fegyver, amit Svédország nyilván önvédelmi célokra kifejlesztett. Erjesztett heringről beszélünk. ha kicsit célratörőbben akarunk fogalmazni, nem kenyerünk a szépelgés, a dobozkákban nyúlósra rothasztott halfoszlányok úszkálnak hozzájuk minden tekintetben illő lében az ínyencek , méghozzá azon a vidéken nem kevesen, különleges csemegének tartják. A Surströmming természetéről talán elegendő annyit megjegyezni, hogy a gyártó maga is ajánlja, hogy tapasztalatlanabb fogyasztók inkább víz alatt (!) tartva nyissák ki a dobozt, abban ugyanis már normál körülmények között is olyan nyomásviszonyok uralkodnak, amik (no és a nem hétköznapi illat ) miatt nem árt az elővigyázatosság. Nos, ezek után elképzelhető (már ha igen...), mit tudhat egy negyedszázada bomló halkonzerv: Inge Haugen mindenesetre óvatosan elvitte a telek végébe a Surströmminget, és értesítette a norvég tűzszerészeket, továbbá, kapaszkodj erősen, a Svéd Surströmming Akadémia egyik lelkes képviselőjét, Ruben Madsent, aki sietett leszögezni, ha a dobozban még van hal, illetőleg bármi, ő a maga részéről nem fél majd használni. A konzervnyitásról (melyet egyébként állítólag hatalmas skandináv médiafigyelem övezett) és következményeiről egyelőre nem találtam beszámolót higgyétek el, nekem, akit halászlével is messzire lehet kergetni, vannak teóriáim, vajh miért...

* Leköszönt a Színház- és Filmművészeti Egyetem éléről Ascher Tamás.

Ascher Tamás egyszer ajánlott nekem egy szerepet: 1981-ben, ha jól emlékszem, de lehet, hogy ´82-ben Dunaföldváron amatőr színházi tábort szervezett a Bartók, s amikor Ascherrel kezdtünk, ő tüstént azt javasolta, mondjon el minden színjátszó egy verset, hogy lássa kissé, ki miben tudós, az ifjú rendezők meg értékeljék a produkciókat. Kimondhatatlanul utáltam verset mondani, mi több, nem is nagyon tudtam egyet se de nem volt mit tenni: húztam ugyan az időt, ahogy csak lehetett, de egyik remek versmondás jött a másik után, a végén mindenki felém fordult, én meg kétszázas pulzussal, alaposan előtépázott idegekkel felcaplattam a földvári művház deszkáira, elfehéredő ujjakkal szorítottam egy szék támláját, elhadartam valami tizennégy soros remeket, és közben rendkívül csúnyákat gondoltam. Jött az értékelés: a rendezőtanoncok alig várták, hogy széttéphessenek jegyzeteiket lobogtatva hosszasan, nem is titkolt kéjjel fejtegették, miért volt értékelhetetlen a versmondásom... porrá aláztak, amúgy teljes joggal. Az autodafét követően Ascher megdicsérte az elmés észrevételeket, majd megkérdezte, tudna-e valaki egy pozitívumot mondani velem kapcsolatban. Eltelt két hosszú perc, rá lehetett volna könyökölni a csendre, na. A rendezőpalántáknak semmi nem jutott eszébe. És akkor Ascher Tamás ezt mondta, kábé szó szerint: Kérem... felment egy fiatalember a színpadra... megfogta azt a széket... rám nézett... nem nagyon tudnám visszaidézni, mit mondott, és azt sem, hogyan... de amikor a szemébe néztem, azt láttam, legszívesebben megfojtana... néha komolyan attól tartottam, hozzám vágja a széket... és akkor hirtelen azt gondoltam: na, ennek az embernek adnék egy szerepet. Köszönöm. Szünet. Khm. A porból, ami pár perce én voltam, kavarogva, betöltve a termet, öt másodperc alatt klassz kis sztár-betonbandi lett: más néven Az Ember, Akinek Ascher Adna. Egy. Szerepet. Na most mi a fet van, dirikéim? Nem kellett két perc, hogy a sustorgásból világosan kihalljam: Én is adtam volna ám neki... jaja... szerepet, persze... neki... azért ahogy azt a széket, nem?... hát igen... kurva jól fogta ám... meg a nézése... Na: aznap délután is tanultam pár fontosat. Színházról: ami az egész világ, köztudott.

* Új barátaim: Zac és Oliv, világpolgárok egy oldalkocsis Ural nyergében.

Zac, azaz Zacchary tíz, Oliv, azaz Olivier negyvenhét éves igen, apa és fia, igen, franciák és igen, életük (egyik) nagy kalandját/álmát élik immár fél éve: egy oldalkocsis Ural motorral járják be egész Európát, egy év alatt harmincpárezer kilométert teljesítenek, kényelmesen, ismerkedve, nagyszerű hangulatban improvizálva, ember léptékű költségvetéssel. Oliv-ék egy remek motoros honlap segítségével írtak rám, vagy két hetet levelezgettünk, mígnem hétfőn délután megkaptam az smst, melyik újvárosi teraszon üldögélve várnak. Rövid ismerkedés után elkísérem őket a szállásukra, este közös vacsora, majd másnap reggel még egyszer összefutunk, mielőtt Pest felé vennék az irányt, még gyorsan lemegyünk a Duna-partra, s persze, ha még nem mondtam volna, végig beszélgetünk, pár hónapra való kérdésem lenne, azt érzem... Boldogan eljönnek még az esti hokimeccsre, a fővárosi Jégpalotába is - aztán, a végén, mindhiába próbálom nyugtatni magam, amikor röpke búcsúzkodás után kifordulnak a jégcsarnok parkolójából, s távolodni látom parázsló hátsó lámpáikat, ismét ugyanaz az érzés tör rám, mint negyven éve, amikor a sárgásra letaposott füvön, a sátor körében téblábolva a továbbálló vándorcirkusz kamionjai után bámultam, s már a poruk is rég elült, amikor én még mindig úgy éreztem, beleszakad a szívem, hogy maradnom kell...