Hírek

2007.06.15. 02:26

Alvófalu vagy üdülőközpont?

Kisapostag - Szomszédoló sorozatunkban most a lehető legközvetlenebb szomszédunkat: Kisapostagot kerestük fel. Sokaknak talán nem is kell bemutatni ezt a mostanáig csendes települést, hiszen ismerhetik jól.

Szabó Szabolcs

Ha van alvóváros, akkor van alvófalu is - olyan település, amelybe jobbára csak aludni járnak az emberek, napközben másutt dolgoznak, élnek, szórakoznak. S ha van alvófalu, akkor Kisapostag közéjük tartozik, bár éppen mostanában próbál kitörni ebből a szerepből.

Ezt a csendes, bűbájos falut három évvel ezelőttig valószínűleg csak a környékbeliek vagy az innen elszármazottak ismerték.

Három éve azonban a falu határában elkezdték építeni az ország egyik legfontosabb autósztráda-hídját, és ettől Kisapostag felkerült a térképre . Az ezernégyszázegynéhány lelket számláló mezőgazdasági település (érdekes, hogy bár szinte a kertek alatt folyik el a Duna, halászt évszázadokra visszamenően alig-alig találni itt) most már, ha akarná, sem tudná elkerülni a drámai mértékű fejlődést. Csak a nagy vonalakban már megfogalmazódott terveket említem: a híd építése után konténerkikötő épülne a Schalbert-szigeten, a repülőtérből regionális légikikötőt szeretnének majd, ha lejárt a dunaújvárosi repülőklubbal kötött, tizenöt évre szóló szerződés, bekapcsolódnának a vízi turizmusba is. A híd és a falu határa közötti szántóból pedig nagy valószínűséggel ipari terület lesz, idős tulajdonosa már árulja az interneten.

Az utóbbi húsz évben a régi házak helyén többnyire új, de legalábbis felújított házak épültek, az elöregedő helybeliek helyett sok városi költözött ide, kihasználva a patakmedrek, vízmosások szabdalta löszfennsík festői szépségét. Fura, hogy miközben a régi, nagy, háztáji művelésre is alkalmas falusi udvarokból osztódással szaporodó villatelkek lettek, a lakosság száma alig változott: megmaradt az ezerkétszáz-ezernégyszáz ember között. Mintha a hely maga szabályozná, hogy hány embert fogad be...

A város közelsége egyszerre jó és rossz Kisapostagnak. Jó, mert egy sor korszerű, magas szintű szolgáltatást biztosít az addig Pentele és Dunaföldvár között hányódó falunak. Munkahelyet is ad sokat: a munkabírók majd kilencven százaléka a városban keresi meg a betevőt, a munkanélküliség errefelé jórészt ismeretlen fogalom, talán ha a másfél százalékot eléri. Ám az alvófalu-jelleggel olyasmi is együtt jár, hogy általános iskolából csak alsó tagozat működik a településen, mivel sok gyereket a városi iskolákba visznek a szüleik, s a községházával egy fedél alatt működő kultúrház is csak vergődik, ritka a nagy rendezvény. Helyi közintézmény csak az óvoda, iskola, községháza, bolt is csak néhány, vendéglő egy (egyelőre), mert mindenből van több, jobb nagyon közel, a városban, ahová óránként jár autóbusz. A térkép szerint négy kilométeres távolságot sétálva is meg lehetne tenni kényelmesen egy órácska alatt ha érdemes lenne. Csakhogy éppen a gyárnegyeddel határos a falu: ki az, aki átballag a füstokádó, poros, zajos üzemek között, a mindig zsúfolt utakon? No, talán majd a híd elkészülte után, a Duna-parton megnyílik egy sétaút a város felé.

Amúgy nem elveszett emberek az itt élők, őslakosok, betelepültek, egyre megy. Tavaly az árvíz sunyi módon, délről támadta meg a falu üdülősorát: mást nem is igen támadhat, lévén magas parton a település legnagyobb része. Itt azonban nem volt gát, tizennégy ház kertjét-földszintjét árasztotta el a víz, hiába jöttek még a falu biztonságban lévő részeiről is segíteni emberek, hordani a homokzsákot. Hát most már van gát itt is: összefogtak, összeadták a pénzt az érintettek, megterveztették, megépítették a hétszáz méteres gátat, véget vetettek veszélynek remélhetően végleg.

Ebben szép része volt az összefogást szervező polgármesternek, Schreiner Bélának is, aki markáns jelensége a falunak. Szentgotthárdról vetődött ide a ma ötvenöt éves útépítő és földmérő, aki 1992 szeptembere óta állandó kisapostagi lakos: előtte Dunaújvárosban élt éveket, csak hétvégi háza volt, azt építette át családi lakká. Harmadik polgármesteri ciklusát kezdte tavaly ősszel. Schreiner nem titkolja jobboldali szimpátiáit, ám kőbevésett alapelve, hogy első a falu, minden más csak azután következhet. S büszke arra, hogy (városkörnyéki, vagy inkább XXI. századi községhez illően) az utcák kilencvennyolc százaléka aszfaltos, a most épülő csatornarészekkel együtt teljes lesz a közművesítés, új hidat építettek a falut átszelő Farkas-éren (amit a helybeliek többsége is csak névtelenként ismer...), és virágos, parkosított a község, játszótereket is építenek a kicsiknek. Pályázati pénzből ezt is, persze, mivel éppen hogy csak nem önhikis , azaz önhibáján kívül forráshiányos a falu az idén a csatorna-beruházás nélkül 129 millió forintos költségvetés majd felét elviszi az iskola és az óvoda fenntartása, fejlesztésre alig jut a pénzből.

A polgármester egyik terve a turizmus fellendítése mellett az, ami már részben a megvalósulás útján van: új házakat, sőt utcákat kell építeni, vállalkozók bevonásával, a régi, nagy telkek megvásárlásával, s helyükön sok házhely kialakításával. Amolyan lakópark-szerűen építenék ki a falut, mivel igény van rá a rendezési tervükben szerepel is ez a megoldás, például a Ságvári utcában, ahol harminchat telken kilencvenhét háznak jut hely. Kérdés persze, hogy az alvófalu nyugalmát hogyan lehet majd összeegyeztetni a híd átadása után törvényszerűen megnövekvő forgalommal, amelynek egy része minden bizonnyal a község belterületét is érintené majd. Egyszerre félnek ettől és reménykednek benne választ és megoldást majd a gyakorlat hoz rá.

Kocsis Lászlóné, a falu legnagyobb élelmiszerüzletének vezetője viszont helyzetéből következően egyértelműen a forgalom fellendülését reméli a megépülő hídtól: talán sokan meg is állnak itt azok közül, akik a Dunántúlról az Alföldre, vagy az ellenkező irányba igyekeznek, mondja. Az biztos, hogy az üzletnek csak használna ez bár az is igaz, hogy a nyugodt, csendes pihenőfalu imázsának már nem annyira. Valamit valamiért, mondja Kocsisné, aki nagyon várja már a hídavatást, sok falubelijével együtt.

Az biztos, hogy Kisapostag nem csak felkerült a térképre, hanem történni is fog vele sok minden az elkövetkező években. Aligha csak rossz dolgok.

Ezt a csendes, bűbájos falut három évvel ezelőttig valószínűleg csak a környékbeliek vagy az innen elszármazottak ismerték.

Három éve azonban a falu határában elkezdték építeni az ország egyik legfontosabb autósztráda-hídját, és ettől Kisapostag felkerült a térképre . Az ezernégyszázegynéhány lelket számláló mezőgazdasági település (érdekes, hogy bár szinte a kertek alatt folyik el a Duna, halászt évszázadokra visszamenően alig-alig találni itt) most már, ha akarná, sem tudná elkerülni a drámai mértékű fejlődést. Csak a nagy vonalakban már megfogalmazódott terveket említem: a híd építése után konténerkikötő épülne a Schalbert-szigeten, a repülőtérből regionális légikikötőt szeretnének majd, ha lejárt a dunaújvárosi repülőklubbal kötött, tizenöt évre szóló szerződés, bekapcsolódnának a vízi turizmusba is. A híd és a falu határa közötti szántóból pedig nagy valószínűséggel ipari terület lesz, idős tulajdonosa már árulja az interneten.

Az utóbbi húsz évben a régi házak helyén többnyire új, de legalábbis felújított házak épültek, az elöregedő helybeliek helyett sok városi költözött ide, kihasználva a patakmedrek, vízmosások szabdalta löszfennsík festői szépségét. Fura, hogy miközben a régi, nagy, háztáji művelésre is alkalmas falusi udvarokból osztódással szaporodó villatelkek lettek, a lakosság száma alig változott: megmaradt az ezerkétszáz-ezernégyszáz ember között. Mintha a hely maga szabályozná, hogy hány embert fogad be...

A város közelsége egyszerre jó és rossz Kisapostagnak. Jó, mert egy sor korszerű, magas szintű szolgáltatást biztosít az addig Pentele és Dunaföldvár között hányódó falunak. Munkahelyet is ad sokat: a munkabírók majd kilencven százaléka a városban keresi meg a betevőt, a munkanélküliség errefelé jórészt ismeretlen fogalom, talán ha a másfél százalékot eléri. Ám az alvófalu-jelleggel olyasmi is együtt jár, hogy általános iskolából csak alsó tagozat működik a településen, mivel sok gyereket a városi iskolákba visznek a szüleik, s a községházával egy fedél alatt működő kultúrház is csak vergődik, ritka a nagy rendezvény. Helyi közintézmény csak az óvoda, iskola, községháza, bolt is csak néhány, vendéglő egy (egyelőre), mert mindenből van több, jobb nagyon közel, a városban, ahová óránként jár autóbusz. A térkép szerint négy kilométeres távolságot sétálva is meg lehetne tenni kényelmesen egy órácska alatt ha érdemes lenne. Csakhogy éppen a gyárnegyeddel határos a falu: ki az, aki átballag a füstokádó, poros, zajos üzemek között, a mindig zsúfolt utakon? No, talán majd a híd elkészülte után, a Duna-parton megnyílik egy sétaút a város felé.

Amúgy nem elveszett emberek az itt élők, őslakosok, betelepültek, egyre megy. Tavaly az árvíz sunyi módon, délről támadta meg a falu üdülősorát: mást nem is igen támadhat, lévén magas parton a település legnagyobb része. Itt azonban nem volt gát, tizennégy ház kertjét-földszintjét árasztotta el a víz, hiába jöttek még a falu biztonságban lévő részeiről is segíteni emberek, hordani a homokzsákot. Hát most már van gát itt is: összefogtak, összeadták a pénzt az érintettek, megterveztették, megépítették a hétszáz méteres gátat, véget vetettek veszélynek remélhetően végleg.

Ebben szép része volt az összefogást szervező polgármesternek, Schreiner Bélának is, aki markáns jelensége a falunak. Szentgotthárdról vetődött ide a ma ötvenöt éves útépítő és földmérő, aki 1992 szeptembere óta állandó kisapostagi lakos: előtte Dunaújvárosban élt éveket, csak hétvégi háza volt, azt építette át családi lakká. Harmadik polgármesteri ciklusát kezdte tavaly ősszel. Schreiner nem titkolja jobboldali szimpátiáit, ám kőbevésett alapelve, hogy első a falu, minden más csak azután következhet. S büszke arra, hogy (városkörnyéki, vagy inkább XXI. századi községhez illően) az utcák kilencvennyolc százaléka aszfaltos, a most épülő csatornarészekkel együtt teljes lesz a közművesítés, új hidat építettek a falut átszelő Farkas-éren (amit a helybeliek többsége is csak névtelenként ismer...), és virágos, parkosított a község, játszótereket is építenek a kicsiknek. Pályázati pénzből ezt is, persze, mivel éppen hogy csak nem önhikis , azaz önhibáján kívül forráshiányos a falu az idén a csatorna-beruházás nélkül 129 millió forintos költségvetés majd felét elviszi az iskola és az óvoda fenntartása, fejlesztésre alig jut a pénzből.

A polgármester egyik terve a turizmus fellendítése mellett az, ami már részben a megvalósulás útján van: új házakat, sőt utcákat kell építeni, vállalkozók bevonásával, a régi, nagy telkek megvásárlásával, s helyükön sok házhely kialakításával. Amolyan lakópark-szerűen építenék ki a falut, mivel igény van rá a rendezési tervükben szerepel is ez a megoldás, például a Ságvári utcában, ahol harminchat telken kilencvenhét háznak jut hely. Kérdés persze, hogy az alvófalu nyugalmát hogyan lehet majd összeegyeztetni a híd átadása után törvényszerűen megnövekvő forgalommal, amelynek egy része minden bizonnyal a község belterületét is érintené majd. Egyszerre félnek ettől és reménykednek benne választ és megoldást majd a gyakorlat hoz rá.

Kocsis Lászlóné, a falu legnagyobb élelmiszerüzletének vezetője viszont helyzetéből következően egyértelműen a forgalom fellendülését reméli a megépülő hídtól: talán sokan meg is állnak itt azok közül, akik a Dunántúlról az Alföldre, vagy az ellenkező irányba igyekeznek, mondja. Az biztos, hogy az üzletnek csak használna ez bár az is igaz, hogy a nyugodt, csendes pihenőfalu imázsának már nem annyira. Valamit valamiért, mondja Kocsisné, aki nagyon várja már a hídavatást, sok falubelijével együtt.

Az biztos, hogy Kisapostag nem csak felkerült a térképre, hanem történni is fog vele sok minden az elkövetkező években. Aligha csak rossz dolgok.

Ezt a csendes, bűbájos falut három évvel ezelőttig valószínűleg csak a környékbeliek vagy az innen elszármazottak ismerték.

Három éve azonban a falu határában elkezdték építeni az ország egyik legfontosabb autósztráda-hídját, és ettől Kisapostag felkerült a térképre . Az ezernégyszázegynéhány lelket számláló mezőgazdasági település (érdekes, hogy bár szinte a kertek alatt folyik el a Duna, halászt évszázadokra visszamenően alig-alig találni itt) most már, ha akarná, sem tudná elkerülni a drámai mértékű fejlődést. Csak a nagy vonalakban már megfogalmazódott terveket említem: a híd építése után konténerkikötő épülne a Schalbert-szigeten, a repülőtérből regionális légikikötőt szeretnének majd, ha lejárt a dunaújvárosi repülőklubbal kötött, tizenöt évre szóló szerződés, bekapcsolódnának a vízi turizmusba is. A híd és a falu határa közötti szántóból pedig nagy valószínűséggel ipari terület lesz, idős tulajdonosa már árulja az interneten.

Az utóbbi húsz évben a régi házak helyén többnyire új, de legalábbis felújított házak épültek, az elöregedő helybeliek helyett sok városi költözött ide, kihasználva a patakmedrek, vízmosások szabdalta löszfennsík festői szépségét. Fura, hogy miközben a régi, nagy, háztáji művelésre is alkalmas falusi udvarokból osztódással szaporodó villatelkek lettek, a lakosság száma alig változott: megmaradt az ezerkétszáz-ezernégyszáz ember között. Mintha a hely maga szabályozná, hogy hány embert fogad be...

A város közelsége egyszerre jó és rossz Kisapostagnak. Jó, mert egy sor korszerű, magas szintű szolgáltatást biztosít az addig Pentele és Dunaföldvár között hányódó falunak. Munkahelyet is ad sokat: a munkabírók majd kilencven százaléka a városban keresi meg a betevőt, a munkanélküliség errefelé jórészt ismeretlen fogalom, talán ha a másfél százalékot eléri. Ám az alvófalu-jelleggel olyasmi is együtt jár, hogy általános iskolából csak alsó tagozat működik a településen, mivel sok gyereket a városi iskolákba visznek a szüleik, s a községházával egy fedél alatt működő kultúrház is csak vergődik, ritka a nagy rendezvény. Helyi közintézmény csak az óvoda, iskola, községháza, bolt is csak néhány, vendéglő egy (egyelőre), mert mindenből van több, jobb nagyon közel, a városban, ahová óránként jár autóbusz. A térkép szerint négy kilométeres távolságot sétálva is meg lehetne tenni kényelmesen egy órácska alatt ha érdemes lenne. Csakhogy éppen a gyárnegyeddel határos a falu: ki az, aki átballag a füstokádó, poros, zajos üzemek között, a mindig zsúfolt utakon? No, talán majd a híd elkészülte után, a Duna-parton megnyílik egy sétaút a város felé.

Amúgy nem elveszett emberek az itt élők, őslakosok, betelepültek, egyre megy. Tavaly az árvíz sunyi módon, délről támadta meg a falu üdülősorát: mást nem is igen támadhat, lévén magas parton a település legnagyobb része. Itt azonban nem volt gát, tizennégy ház kertjét-földszintjét árasztotta el a víz, hiába jöttek még a falu biztonságban lévő részeiről is segíteni emberek, hordani a homokzsákot. Hát most már van gát itt is: összefogtak, összeadták a pénzt az érintettek, megterveztették, megépítették a hétszáz méteres gátat, véget vetettek veszélynek remélhetően végleg.

Ebben szép része volt az összefogást szervező polgármesternek, Schreiner Bélának is, aki markáns jelensége a falunak. Szentgotthárdról vetődött ide a ma ötvenöt éves útépítő és földmérő, aki 1992 szeptembere óta állandó kisapostagi lakos: előtte Dunaújvárosban élt éveket, csak hétvégi háza volt, azt építette át családi lakká. Harmadik polgármesteri ciklusát kezdte tavaly ősszel. Schreiner nem titkolja jobboldali szimpátiáit, ám kőbevésett alapelve, hogy első a falu, minden más csak azután következhet. S büszke arra, hogy (városkörnyéki, vagy inkább XXI. századi községhez illően) az utcák kilencvennyolc százaléka aszfaltos, a most épülő csatornarészekkel együtt teljes lesz a közművesítés, új hidat építettek a falut átszelő Farkas-éren (amit a helybeliek többsége is csak névtelenként ismer...), és virágos, parkosított a község, játszótereket is építenek a kicsiknek. Pályázati pénzből ezt is, persze, mivel éppen hogy csak nem önhikis , azaz önhibáján kívül forráshiányos a falu az idén a csatorna-beruházás nélkül 129 millió forintos költségvetés majd felét elviszi az iskola és az óvoda fenntartása, fejlesztésre alig jut a pénzből.

A polgármester egyik terve a turizmus fellendítése mellett az, ami már részben a megvalósulás útján van: új házakat, sőt utcákat kell építeni, vállalkozók bevonásával, a régi, nagy telkek megvásárlásával, s helyükön sok házhely kialakításával. Amolyan lakópark-szerűen építenék ki a falut, mivel igény van rá a rendezési tervükben szerepel is ez a megoldás, például a Ságvári utcában, ahol harminchat telken kilencvenhét háznak jut hely. Kérdés persze, hogy az alvófalu nyugalmát hogyan lehet majd összeegyeztetni a híd átadása után törvényszerűen megnövekvő forgalommal, amelynek egy része minden bizonnyal a község belterületét is érintené majd. Egyszerre félnek ettől és reménykednek benne választ és megoldást majd a gyakorlat hoz rá.

Kocsis Lászlóné, a falu legnagyobb élelmiszerüzletének vezetője viszont helyzetéből következően egyértelműen a forgalom fellendülését reméli a megépülő hídtól: talán sokan meg is állnak itt azok közül, akik a Dunántúlról az Alföldre, vagy az ellenkező irányba igyekeznek, mondja. Az biztos, hogy az üzletnek csak használna ez bár az is igaz, hogy a nyugodt, csendes pihenőfalu imázsának már nem annyira. Valamit valamiért, mondja Kocsisné, aki nagyon várja már a hídavatást, sok falubelijével együtt.

Az biztos, hogy Kisapostag nem csak felkerült a térképre, hanem történni is fog vele sok minden az elkövetkező években. Aligha csak rossz dolgok.

Három éve azonban a falu határában elkezdték építeni az ország egyik legfontosabb autósztráda-hídját, és ettől Kisapostag felkerült a térképre . Az ezernégyszázegynéhány lelket számláló mezőgazdasági település (érdekes, hogy bár szinte a kertek alatt folyik el a Duna, halászt évszázadokra visszamenően alig-alig találni itt) most már, ha akarná, sem tudná elkerülni a drámai mértékű fejlődést. Csak a nagy vonalakban már megfogalmazódott terveket említem: a híd építése után konténerkikötő épülne a Schalbert-szigeten, a repülőtérből regionális légikikötőt szeretnének majd, ha lejárt a dunaújvárosi repülőklubbal kötött, tizenöt évre szóló szerződés, bekapcsolódnának a vízi turizmusba is. A híd és a falu határa közötti szántóból pedig nagy valószínűséggel ipari terület lesz, idős tulajdonosa már árulja az interneten.

Az utóbbi húsz évben a régi házak helyén többnyire új, de legalábbis felújított házak épültek, az elöregedő helybeliek helyett sok városi költözött ide, kihasználva a patakmedrek, vízmosások szabdalta löszfennsík festői szépségét. Fura, hogy miközben a régi, nagy, háztáji művelésre is alkalmas falusi udvarokból osztódással szaporodó villatelkek lettek, a lakosság száma alig változott: megmaradt az ezerkétszáz-ezernégyszáz ember között. Mintha a hely maga szabályozná, hogy hány embert fogad be...

A város közelsége egyszerre jó és rossz Kisapostagnak. Jó, mert egy sor korszerű, magas szintű szolgáltatást biztosít az addig Pentele és Dunaföldvár között hányódó falunak. Munkahelyet is ad sokat: a munkabírók majd kilencven százaléka a városban keresi meg a betevőt, a munkanélküliség errefelé jórészt ismeretlen fogalom, talán ha a másfél százalékot eléri. Ám az alvófalu-jelleggel olyasmi is együtt jár, hogy általános iskolából csak alsó tagozat működik a településen, mivel sok gyereket a városi iskolákba visznek a szüleik, s a községházával egy fedél alatt működő kultúrház is csak vergődik, ritka a nagy rendezvény. Helyi közintézmény csak az óvoda, iskola, községháza, bolt is csak néhány, vendéglő egy (egyelőre), mert mindenből van több, jobb nagyon közel, a városban, ahová óránként jár autóbusz. A térkép szerint négy kilométeres távolságot sétálva is meg lehetne tenni kényelmesen egy órácska alatt ha érdemes lenne. Csakhogy éppen a gyárnegyeddel határos a falu: ki az, aki átballag a füs

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!