Tulajdonképpen mindegy, hogy kelet vagy nyugat felé jön haza

Dunaújváros Somfai Schreiber Gyula 1977. március 15-én hagyta el Magyarországot. Budapesten született 1952-ben, egyéves kora óta Dunaújvárosban élt, és itt szerzett szerszámkészítő szakmát.

De nem a forgácsolók világa érdekelte – hanem a zene!

Édesapja, aki vezető volt az újvárosi kikötőben, kitűnően játszott pengetős hangszereken. Két fia közül a nagyobbik azt remélte, hogy belőle genetikai úton lesz kiváló gitáros.

Tévedett.

Gyula viszont hihetetlenül gyorsan tanult pengetni, ám hiába zenélt igazán tehetséges emberekkel együtt, ő nem akármilyen zenét akart játszani. Csakis: dzsesszt!

Eredeti dzsesszt akart tanulni, eredeti dzsesszzenészektől. Mert mindenből csak a legjobbat szabad választani...

Annyira, hogy az első, szerény kis gitárt hamarosan a gitárok klasszikusára, egy igazi Gibsonra cserélte, noha évekig kellett koplalnia érte. De még az is kevés volt, úgyhogy lyukas cipőben járt, ne kelljen talpaltatásra költenie. Amikor bátyja meglátta az igencsak nyápiccá fogyott testvért, amint az esős járdán furcsa talpnyomokat hagyott maga után, elhűlt: te, Gyula, miért nem csináltatod meg a cipődet? A válasz: nem lehet, mert kell a Gibson!

Meglett.

Akkoriban mifelénk a dzsessz nem volt a legszívesebben hallott műfaj a hivatalnokoknak. Hamar rájött Gyula, hogy itthon sosem lesz belőle az, ami lehetne, úgyhogy Nyugat felé kezdett kacsingatni.

Illetve...

A dobbantás, azaz a disszidálás (ma születettek kedvéért: az ország akkor érvényes törvényeit sértő, illegális külföldre távozás, menekülés) akkoriban nagy népi sport volt, a nyugati jólét és szabadság tömegeket vonzott.

Gyula higgadtan elemezte a lehetőségeket, és levonta a megfelelő következtetést: „ezek” nagyon figyelnek Nyugat felé!

De hát a testvéri Szovjetunió, „a népek hazája” csak nem idegesíti őket?

Ezért nyugati: kék borítójú útlevelért folyamodott. Miután Finnország vízummentes és az útlevél a Szovjetunióba is érvényes volt, elhatározta, hogy Helsinkit Leningrádon keresztül éri el.

Kiváltotta az engedélyezett valutamennyiségeket, aztán fogta a legfontosabbakat: a farmert, a bőrdzsekit, a Gibsont, és felült a leningrádi repülőre.

Megérkezve körülnézett kicsit a városban, betért az Ermitázsba is, majd elfoglalta jéghideg szobáját az Inturiszt egyik szállodájában, ahol teleengedte a fürdőkádat forró vízzel, és abban aludt, nehogy megfagyjon. Másnap szerényen megreggelizett a szálló kihalt éttermében, ahol rajta kívül csak egy hangsúlyozottan amerikai külsejű és nagyon zajos fiatalokból álló csoport tartózkodott. Egyikük oda is ült Gyulához, és angol–orosz keverék nyelven faggatta, hogy mennyire tetszik neki a Szovjetunió? Ó, nagyon lelkesedett emberünk. Hát Amerika? Az is tetszik, felelte. És hogy tetszett az Ermitázs? Fantasztikus, válaszolta Gyula, s csak akkor gondolkodott el, hogy milyen furcsa ez az amerikai turista, aki pontosan tudja, hogy ő az előző délután járt a világhírű képtárban...

De nem maradt sok idő töprengeni azon, hogy vajon egy végzős KGB-osztály gyakorlati oktatásának lett-e alanya, mert indult a vonat Helsinkibe. Úri módon utazott, háborítatlanul, bár a szovjet határőrök menet közben megszabadították a nála lévő rubeltől, mondván, hogy ha majd visszafelé jön, akkor megkapja.

Valamit sejthettek...

És egyszer csak: lába szabad földön, kezében a Gibson – de pénze alig, és nem beszél idegen nyelveket! Helsinkiből felhívta egy Olaszországba férjhez ment korábbi kolléganőjét, aki biztatta: kérjen olasz vízumot, majd ő gondoskodik a többiről. De hát a vízumot angolul, franciául vagy németül lehetett igényelni, és nagyon sok pénzbe került. Gyula sokadik próbálkozásra sem boldogult, úgyhogy már könnyek között indult volna kifelé az olasz követségről, amikor a konzul megsajnálta és adott neki vízumot ingyen, kérés nélkül.

Egy csodás hónap következett a Firenze melletti Monte Catiniben, a volt kolléganő családjánál – de aztán be kellett vonulnia a trieszti menekülttáborba. Az már kevésbé volt csodás, tele albánokkal, szerbekkel. Esténként vaságyastul repültek ki az emeleti ablakokon azok, akik szembeszálltak velük.

Gyula ezt is kihúzta.

Irány Kanada!

Három évet töltött Windsor városában, amivel szemben az Erie-tó túlpartján Detroit áll. Egy magyar születésű (...) vállalkozó műhelyében dolgozott forgácsoló szakmunkásként, és közben gitározni tanult. Egyik este meghallották gyakorlását a nyitott ablakon keresztül: másnap már a Destiny nevezetű amatőr együttes gitárosa volt. Sokat turnézott velük, de amikor profikat akartak faragni belőlük és táncolni, énekelni is kellett volna, jelmezben, akkor Gyula eladta mindenét, és egy rozzant Buickban elindult az USA-ba.

Kicsit aggódott, vízum nélkül – de hát ez mégsem a Szovjetunió, gondolta. Kivárta a szombat éjjelt, és odagurult a határhoz. Hová mész? – kérdezte a nagydarab, színes bőrű határőr. Hollywoodba, sztár akarok lenni, felelte magától értetődően, mire a határőr sóhajtott, és továbbot intett.

Három napig tartott az út, közben koplalt, a kocsiban aludt, és amikor megérkezett, senkit sem ismert. De hát csak Los Angelesben volt, nem a világ vége az! Talált is egy kinn élő dunaújvárosit (!), aki forgácsolóműhelyt üzemeltetett. Nála megkereste a tandíjra valót, és (sokat játszva alkalmi együttesekben, eredeti dzsesszzenészekkel!), elvégezte a világ ma már talán leghíresebb zeneművészeti egyetemét, a GIT-t, gitár szakon, természetesen.

Közben megnősült, egy New York-i lányt vett el. Két év következett a keleti parton, New York Cityben, úgyhogy az egyetemi diplomát túlélésből is megkaphatná, mondja. Pincérkedett, kuporgatott, most már másodmagával, de ez is kevésnek bizonyult. Költözzünk anyámékhoz, javasolta a feleség, és a tél már egy New Yorktól északra fekvő kisvárosban találta őket. Nagyon hideg volt. Hova költözzünk, ahol meleg van? – tette fel a kérdést Gyula. Hawaii megfelel? – kérdezett vissza a feleség, és Gyulát megragadta a szó hangzása.

Hawaii.

Az jó lesz.

Ma is Hawaii-n él, Honoluluban. Ez nagyjából minden magyar álma.

Igaz, első feleségétől elvált, de talált egy hozzá illő polinéz lányt, született két, ma már felnőtt, diplomás fiuk, és innen kezdve alig van mit írni.

Mit lehet írni a boldogságról?

Zenét szerzett, lemezfelvételeken játszott, eljutott a szakma csúcsáig: harminc másodperces reklámfilmekhez rögtönöz zenét. Nagyon nehéz, de jól fizetik. 2005-ben kiadott egy önálló CD-t is, tizenkét saját szerzeményű és előadású számmal: Headway, by Gyula Schreiber. Már készen van a következő CD anyaga is.

Egyszer csak úgy érezte, hogy valami hiányzik az életéből. Ötvenhét évesen elkezdte tanulni a tőrvívást.

Ki más taníthatná egy Honoluluban élő magyarnak a vívást, mint egy japán mester, második generációs chicagói amerikai?

Gyula mostani hazalátogatására elhozta vívózsákját is a világ másik feléről: indul egy pesti, nemzetközi szenior vívóversenyen, egyszerre képviselve régi és új hazáját.

Hamarosan nyugdíjba megy. Igen ám, de hol töltse? Hawaii az Hawaii, utolérhetetlen. Ám akármilyen magasra nő egy fa, a levelei mégis csak a gyökerei­hez hullanak vissza, mondják a kínaiak.

Úgyhogy fél évet itt, fél évet ott tölt majd.

Ha nyugdíjba megy.

Ha.