Tanóra tízpercben

Köd gomolyog rajtuk. Van köztük néhány nagy formátumú ügy. Ezek krónikus megoldatlansága folyamatosan mérgezi a társadalmat.

Az egyik ilyen a valuta-, illetve frank alapú hitelezés botránya. Sok tízezer ember ma is emelgeti az öklét, dühöng, átkozódik, bár a kormány az úgynevezett forintosítással megpróbálta rendezni a kérdést. Sajnos az érintettek helyzete keveset javult. Ők voltaképpen mohóságuk és naivságuk, pénzügyekben való tájékozatlanságuk áldozatai lettek. Hogy igazán mi történt, ma sem tudják, gondolatok helyett inkább csak érzéseik vannak. Holott az ügy nem is olyan bonyolult, egy kis erőfeszítéssel megérthető.

Akik annak idején elmentek a bankba, hogy hitelt vegyenek fel, kaptak két ajánlatot. Mondták nekik, van forintalapú és devizaalapú, pontosabban szólva svájci frank alapú hitel. Az első esetben nagy a kamat, a második esetben feltűnően kicsi. Ez nagyon tetszett az érdeklődőknek, belevágtak a dologba, vettek fel kölcsönt lakásra, autóra, lapos tévére. Úgy számolták, hogy tudnak majd fizetni. Senki nem mondta meg nekik, hogy a svájci frank úgynevezett menekülő valuta.

Gazdasági problémák esetén azonnal felszökik az árfolyama, s akkor aztán teljesen megváltozik az adós helyzete. Fizethet, mint a katonatiszt. Nyilvánvaló, hogy hosszú-lejáratú kölcsönök esetén ez előbb-utóbb bekövetkezik. Senki sem figyelmeztette az ügyfeleket. Gyanútlanok és boldogok voltak. Még azt is elhitték, hogy ténylegesen svájci frankról van szó, holott dehogyis! A svájci frank csak viszonyítási tényezőként szerepelt a szerződésekben. A hitelfelvevők ugyanis azt írták alá, hogy adósi kötelezettségeiket a svájci frank és a forint mindenkori aránya szerint teljesítik.

Akár azt is aláírhatták volna, hogy a napkitörések intenzitása szerint törlesztenek majd. Hát ráfáztak. Azért lett botrány a dologból, mert amire a bankok számítottak, az túlságosan is jól sikerült. De ugye nem lehetett felfedni, hogy voltaképpen miről is van szó. A bankok sírtak-rítak, hogy milyen sokba kerül nekik a valuta, pedig az égvilágon nem került semmibe. Az ügy ma sincs elintézve. Az igazság nem mondatott ki, ha netán derengene valami, a jótékony ködnek mindig lesz utánpótlása.

Hasonló dolog a vörös iszap katasztrófa ügye is. Hiába volt bírósági tárgyalás, ítélethozatal, felelős az nincsen. A dolog csak úgy megtörtént véletlenszerű, elháríthatatlan szerencsétlenség formájában. Holott a háttérben, itt is, egyszerű, nyilvánvaló lényeg rejlik. Ha a tározót nem dombra rakják, s nem magasítják a falait, hanem a föld mélyébe süllyesztik, akkor sehogy sem következett volna be a kataklizma. Ki tudja, miért nem így csinálták? Kik voltak a szakma elemi szabályaival, veszélyeivel nem törődő felelőtlenek? S miért nincs ez világosan kimondva?

A harmadik ügy negyedszázados. Bős-Nagymarosról van szó. Hisztérikus emberek tömegmozgalmat szerveztek, hogy kellemetlenkedjenek a rogyadozó pártállamnak, s végül elérték, hogy a magyar-szlovák-osztrák szerződés, bár a munkák már előrehaladtak, felbomoljon. Magyarország olyan rosszul jött ki a helyzetből, hogy rosszabbul már nem is lehetett volna. Elvesztette a befektetését, a remélt hasznot, s kártérítést is kellett fizetnie. A szlovákok ráadásul még a határfolyót, a Dunát is elterelték. Hápogtam és kétségbeestem.

Ez lesz a minta? Így fog lezajlani a rendszerváltás? Sajnos nem tévedtem nagyot.