Tanóra a tízpercben

Nem figyelek mindig. De azért olykor megüti a szemem, fülem valami rendellenesség, fonákság. Most nem a látvány furcsaságaira, hibáira gondolok, hanem arra, ami a beszédben jelenik meg.

Egyre több a nyelvhelyességi vétség, és a hivatásos szereplők szellemi magatartásával sincs minden rendben. A betelefonáló műsorokban sok az aluliskolázott, nyelvünket kezdetlegesen használó, ám a nyilvánosság előtt tetszelegni szerető ember. Az ő okoskodásuk önmagában is nevetséges. No de melyek is a bosszantó nyelvhasználati hibák? Gyakorta hallom az én adnék helyett azt a formulát, hogy én adnák. A -nák rag fönn van tartva az ők adnák típus számára. Az illetők ezzel nem törődnek, hanem az illeszkedés törvényét alkalmazzák ott, ahol az nem érvényes. A fő baj nem az, hogy így beszélnek, s ráadásul a nyilvánosság előtt, hanem az, hogy a vétség javítatlan marad, s a rossz példa igen ragadós. Annak idején Kádár elvtárs betűejtéssel beszélt, az összeolvadó mássalhangzókat külön-külön hangoztatta. Például a szabadság útján haladunk a szabaccság úttyán haladunk helyett. Ez a helytelenség aztán egyre inkább elterjedt a környezetében. Az elvtársak önkéntelenül vagy szolgalelkűen átvették a főtitkári formulát. Általában ki beszél betűejtéssel? Aki nem járt iskolába, az nem. Aki rendesen járt iskolába, az sem. Hát ki? Az, aki kimaradt a szótagoló olvasáskor, s így nem gyakorolta az egybeolvasást. (Az ilyen ember az általános iskola első osztályát sem fejezte be.) Vagy az, akire ráragadt. Mert minden ilyesmi ragadós, sajnos!

Mit lehetne s mit kellene tenni? A médiamunkásnak, a profinak meg kéne ismételnie a rossz beszédrészt helyesen. Így jelezni a helytelenkedőnek és a hallgatóságnak a hibát. Ezt kellene tenni akkor is, amikor a helység és a helyiség szavakat összecserélik. Ez igen sűrűn fordul elő, még a "hivatásosak" beszédében is. Már csak legyintek! A helység település, község, város; a helyiség pedig az épület része, szobája, terme. Meg lehetne jegyezni? Meg. És mégse. Az illetékes sose él az általam javasolt helyesbítési móddal. Együtt rombolja nyelvünket iskolázatlan "páciensével." A végett és a miatt névutó összecserélése esetén, amely egyre gyakoribb, sem történik meg a tapintatos javítás. A nyilatkozó nyugodtan mondhatja akár háromszor is, hogy a gyerek betegség végett nem ment iskolába. A végett célt, a miatt okot fejez ki. A riporter visszakérdezhetne: Szóval betegség miatt hiányzott a gyerek? De nem, az Istennek sem. Anyanyelvünk meg egyre jobban elcsúful. Szegény!

A másik hibatípus tartalmi jellegű. Többször hallottam tévedést, ostobaságot a betelefonálók beszédében, s az javítatlan marad. Szinte mindig. Az egyik rádióban egy roppant öntudatos hölgy helyreigazította az előző szereplőt, hogy igenis két nemzeti fohászunk van, a Himnusz és a Szózat. Hát ez szörnyű tudatlanság és nevetséges ostobaság. Hogy lehetne Vörösmarty verse fohász, amikor úgy kezdődik: "Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar" A költő nem fohászkodik, hanem szónokol. A "művelt" újságíró mégsem szólt egy szót sem!

Az egyik tévébe betelefonáló, ugyancsak nagyon magabiztos, rátarti hölgy, Móricz Zsigmondot dicsérte, mert a Nép barátja című lapban nagyszerű cikkeket írt. Itt is elmaradt a korrekció, hiszen az említett újságot 1849-49-ben Arany János szerkesztette Vass Gereben társaságában.

Ez a tény és az előbbi is, minden középiskolai könyvben szerepel és szerepelt. Teljesen hiába! Vajon a többi iskolai ismeretnek is ez a sorsa? Akkor meg minek kínozni az iskolába járással a tanulókat?