Szigeti Ferenc zenésznek készült, mint kiderült, jól döntött

Kilestem

És örömmel láttam, hogy „öreg motorosként” egy a fiatal generációs zenekar koncertjébe is belehallgatott!

– Mi ebben az érdekes? Persze hogy megnézem és hallgatom őket, mert zenész vagyok. Mellette a fél életemet, huszonhat évet egy hanglemezkiadó vezetőjeként töltöttem el, ahol nagyon sok fiatal zenekart indítottunk el a pályájukon. Ahhoz a munkához az is kellett, hogy a maihoz hasonlóan sok zenekart megfigyeljek. Ma már nem ­foglalkozom hivatásszerűen ilyesmivel, de érdekelnek a fiatalok is.

Ez a zenekar olyan húsz év körüliekből áll. Ennyi idősen hol tartott a zenei pályán?

– Én kőbányai gyerek vagyok, és először zongorázni tanultam Lujza néninél. Hetente háromszor kellett mennem a zeneiskolába. Mindent játszottam, amit akkoriban egy zongoristának kellett. Vivaldi, Bach és a menüettek is a feladatok közé tartoztak. Ezt szolfézs és zeneelmélet egészítette ki, ami akkor egyáltalán nem ízlett, de később már sok hasznát vettem.

Nyolcadikban vettem meg az első gitáromat, és teljesen egyedül tanultam meg rajta játszani. Ekkor már volt iskolai zenekarom, majd Esztergomban, a kollégiumban is. Az első kislemezem tizenhét évesen, 1966-ban jelent meg. Amikor visszakerültem Budapestre, egymás után alakítottam meg a zenekarokat. Jelentős állomás volt, amikor a Soltész testvérek meghívtak a Corvinába, ahol 1970–1978 között muzsikáltam. Gyönyörű szép nyolc év volt. 1979-ben alapítottam a Karthagót, amely azóta is, ugyanabban fölállásban dübörög.

Carlos Santana világa

A corvinás korszakában Magyarországon a legjobban játszotta Santana muzsikáját!

– Nagyon szerettem, és a mai napig az egyik etalon gitárosom. Nagyon sokszor láttam élőben, de volt úgy, hogy egy kicsit csalódtam benne, mert koncerteken gyakran nagyon improvizatív a játéka. A Samba Pa Tit a mai napig én is egy az egyben játszom, úgy, ahogy ő eredetileg fölrakta a lemezre. Körülbelül ötven éve tanultam meg, és ha más zenekarok meghívnak, akkor velük újból előveszem. Ő soha nem adja elő ugyanúgy, amin mindig fölbosszantom magamat [mondja huncut mosollyal]. A most készülő lemezünkön is lesz egy ilyen santanás dal, amelyet én szívesen vállalok, mert kedvelem azt a hangzást.

A Szigeti Feri gitáriskolája

Ugyanúgy adja elő a dalokat, mint anno?

– Igyekszem. Sokat járok más bandák koncertjére, hogy megnézzem őket, és ha nem úgy szólal meg az ének vagy a hangszeres betét, az engem zavar. Itt van például a Deep ­Purple. Amiket a Jon Lord és Ritchie Blackmore annak idején megírt, máig azokra alapulnak a rockzenék. Szegények már elmentek, a helyüket más zenészek töltik be. Ma Steve Morse tart velük, aki egy zseniális gitáros, és csupán egy „kicsi, apró” hibája van, hogy nem azt játssza, mint a Blackmore. Valószínűleg szándékosan nem csinálja ugyanúgy. A jó öreg olyannak írta meg ezeket a betéteket, hogy azok tökéletesen illeszkedjenek a dalokhoz. Az egy meghatározó stílus volt. Gondolom, másokkal együtt, amikor elmegyünk a koncertjükre, alig várjuk, hogy jöjjön már „az” a szóló, de helyette egy másik fergeteges gitározás következik.

Az ön gitárjátéka alaposan kimunkált, tanár uras. Nem tekeri és gitározza szét a számokat. Nehéz visszafognia magát?

– Azt gondolom, hogy én annyit játszok, amennyit tudok [mondja mosolyogva]. Nem vagyok egy nagyon virtuóz gitáros, és nem is törekedtem arra. Amikor jönnek hozzám fiatal zenészek tanácsokért, mindig meghallgatom őket. Zseniális technikával, olyan gyorsan játszanak, mint a villám. Egészen más hangszeres technikák vannak már, mint a hatvanas-hetvenes években.

Megkérdezik, hogy mit kéne még csinálnom. A válaszom az, hogy természetesen mindent meg kell tanulni a gitáron, amit csak lehet, aztán felejtsétek el, mert utána el kell kezdeni muzsikálni. Annál is számít a technika, de azt érzésből, szívből-vérből kell csinálni. Szépnek kell lennie. Nem az egy másodperc alatt lejátszott hangok mennyisége számít. Lehet, hogy elég lesz egy hang is, de az „ott” legyen!

Az összetartozás

A Karthago zenekar szuper­gruppnak készült?!

– Nem. Én ezt soha sem mondanám. Ez egy nagyon jó zenekar. Baromi boldog vagyok, hogy együtt maradtunk, és jövőre ünnepeljük a negyvenedik évünket. Ezt hihetetlen értéknek tartom, és talán a közönség is. Itthon és külföldön is vannak olyan bandák, amelyekben tizenöt-húsz zenész is megfordult hasonló időszak alatt.

A miénk azért egyedi, mert ezt a barátság, egymás tisztelete és a szeretete, a zenei alázat összetartotta. Nekünk is volt egy pár éves szünetünk a nyolcvanas években, ami szerintem ahhoz kellett, hogy közülünk mindenki rájöjjön arra, hogy ez a fontos.

A magánéletből is több példát szoktak az ilyesmire mondani. Amikor azt mondjuk, hogy tartsunk egy kis szünetet, hogy lássuk, hogy kibírjuk-e egymás nélkül?! Azt is mondják, hogy nem azt kell feleségül vennünk, akit a legjobban szeretünk, hanem aki nélkül nem tudjuk leélni az életünket. Nekünk ilyen ez a zenekar.

Új lemez?!

– Hát nem vagyunk túl szorgalmas lemezkészítő zenekar… Tíz év után éppen ideje kijönni egy újjal. Régebben sem voltunk egy évente újjal jelentkező banda. Akkor jelentkeztünk friss dalokkal, amikor volt mondanivalónk, és megérett hozzá az anyag.

Az elmúlt időszakban rengeteget koncerteztünk. Felléptünk itthon és a környező országokban is. Nem maradt energia a lemezkészítésre, ami manapság már úgyis inkább viszi, mint hozza a pénzt. Ez már csak promóció és rengeteg munka. Most, hogy mégis belevágtunk, hetente hétfőtől csütörtökig reggel tíztől este hétig ülünk a stúdióban, és nincs időnk semmi másra.

Nagy munka, de nagyon jó érzés alkotni. Nem görcsölünk, lazára vesszük. Megcsináljuk a felvételt, amelyet mindenki hazavisz és félretesz. Egy hét múlva megint meghallgatjuk. Lehet, hogy végül, mert nem tetszett, a kukába kerül. Esetleg hangszerenként végigvesszük, és egy új dal születik belőle. A negyvenedikre kell készen lennie. Mellette egy nagyon jó akusztikus anyagunk is talonban van.

A turnén

Ma is korán, felkészülten érkezett a zenekar

– Mindig legalább két órával a kezdés előtt érkezünk. Egyrészt a technikai előkészületek nagyon időigényesek, másrészt mi is akklimatizálódunk a helyhez. Úgy gondolom, hogy egy profi muzsikusnak ezt kell tennie. Nem szeretem, ha az utolsó pillanatban esik be valaki a színpadra.

Játszanak a közönségnek, vagy dolgoznak a színpadon?

– Mi csak játszunk. Ez egy ilyen zenekar. Nagyon szeretünk együtt zenélni. Amikor felhívnak egy koncert ügyében, kikerülhetetlenül meg kell kérdezniük: „és mennyi a zenekar gázsija?”. Mindig elmondom: ez nem olyan sok, mert a koncertet mi ingyen játsszuk. Boldogok vagyunk, hogy ilyen hatvan év fölötti emberek fölmehetnek a színpadra, és együtt muzsikálhatnak. Sokba az kerül, hogy ennyien elindulunk délután kettőkor, és éjjel háromkor érünk haza.