Hétvége

2011.02.06. 03:29

Szakácstehetség - szénné égetett tarhonyával kezdődött

Kollégái és barátai mondják róla, hogy szorgalma, kitartása, na és persze remek ízérzéke emelte a kiváló szakácsok közé. Azt is beszélik, igazi nagylelkű háttérember, aki nem szereti a rivaldafényt. A negyvenöt éve pályán lévő Bogó Lászlót - alias Szityét - hatvanadik születésnapján mi is felköszöntöttük.

Szigeti Sándor

- Hogyne emlékeznék rá! Drága jó édesanyám egyszer rám hagyta, hogy fejezzem be az ebédet. Nem lett volna sok dolgom, tarhonyát kellett volna főzni. Én pirítottam is, ahogyan mondta, csak éppen elfelejtettem vízzel felönteni. Amikor édesapám hazaért, azzal kellett szembesülnie, hogy valamilyen szénné égett, koromfekete tarhonyaszerűségek vannak a fazék alján. Kezdhettem elölről.

- A folytatás azért ennél lényegesen sikeresebb volt...

- Igen, de végig kellett mászni a szamárlétrát. 1965-ben iratkoztam be a Székesfehérvári Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző Iskolába, és amikor 1968-ban felszabadultam, egy konyha zöldség-előkészítőjében, majd a fekete-mosogatóban találtam magam. Amikor a főnökség úgy látta, hogy már nagyon szépen és ügyesen el tudom mosni a hatvan literes lábost, meg a kilencven literes fazekat, előléptetésként átmehettem a fehér-mosogatóba. Itt, ezen a ponton elgondolkoztam: tényleg szakács akarok én lenni, vagy esetleg menjek el órajavítónak? Milyen szép is az! Csak üldögélni egy műhelyben és cserélgetni az elemeket...

- Mégis maradtál. Merrefelé dolgoztál szakácsként?

- Ahogy mondtam, 1968-ban végeztem, és a hetvenes évek közepén már a méltán országos hírű Lidó Étterem konyhafőnöke voltam a Velencei-tó partján, a hetvenes út mellett. Akkoriban naponta budapesti zenekarok léptek fel a Lidóban, de a kiváló dunaújvárosi zenészek közül Torontáli Istvánt is gyakran felkérték vendégszereplésre. A Lidó előtt a székesfehérvári Colorit gyár üzemi étkezdéjében, a Stop!-ban is dolgoztam. Az Ikarus buszgyár konyháján pedig naponta ezerötszáz-kétezer emberre főztünk. Amolyan kitérőként egy évig felszolgáló voltam a fehérvári tiszti klubban.

- Aztán Dunaújváros felé vetted az irányt. Hogyan és mint történt ez?

- A nyolcvanas évek elején Mihovecz Béla hívott, hogy dolgozzunk együtt. Egy ideig csináltuk Mezőfalván a Zöld Fát, Adonyban pedig a Duna Étteremet, amely akkoriban valóban rászolgált az étterem elnevezésre. De dolgoztam én kocsmárosként is Perkátán, sőt Gyurón is egy italmérésben. Hogy hol van Gyuró? Fiatalemberként nekem akkoriban úgy tűnt, hogy onnan, ahol véget ér a térkép, még két-három kilométerre. Persze ott is jól éreztem magam.

- Beszéljünk akkor most már egy kicsit arról a helyről, amelyről a mai napig legendákat mesélnek Dunaújvárosban. Ez volna a megismételhetetlen, a Sirály Étterem!

- Nyolcvannyolc február elsején nyílt meg szerződéses üzletként a Sirály a Béke városrészben, a mai Szabadság utca 1. szám alatt. Közösen vágtunk bele Horváth Gazsival és Csetnegi Mihállyal, aki a dunaújvárosi vendéglátás doyenjeként az adminisztrációs ügyeket vitte. Tényleg rengeteg vendégünk volt. Az összes városi taxis nálunk evett, de a gyárak, üzemek vezetői, rendőrök, és - hadd ne mondjam - újságírók is szép számmal, és meglehetős gyakorisággal jártak hozzánk.

- Azok a szerencsések, akik ott kóstolhatták a főztödet, a sirályos Jókai-bablevest, a csülköt pékné módra, a rántott sertéslábat még ma is párás szemmel emlegetik, nem is beszélve a lángoló pentelei pecsenyéről. Igaz is, hogyan is készült ez utóbbi étel?

- Kellett valami helyi specialitás, amire felkapják a fejüket az emberek, és köze van Dunaújvároshoz. Ezért közösen kitaláltuk a pentelei lángoló pecsenyét. Sütöttünk egy natúr szeletet, majd némi vöröshagymán gombát, zöldborsót, sonkát és kukoricát futtattunk meg. Amikor ezzel megvoltunk, az íze kedvéért az egészet nyakon öntöttük két centiliter, jó minőségű konyakkal, majd a konyakot meggyújtva az ételt flambírozva, lángolva tálaltuk fel.

- És neked mik a személyes kedvenceid, mit főzöl, eszel a legszívesebben?

- A könnyű ételeket szeretem: a csülkös pacalt, de jöhet a töltött káposzta is füstölt oldalassal, előételnek pedig egy bugaci húsgombócleves...

- A beszélgetést talán ezen a ponton kellene más irányba terelnünk, mielőtt még gyomortáji bántalmunk lesz. Hatvanéves múltál nemrégiben, a család és a barátok hatalmas meglepetésbulit szerveztek tiszteletedre. Nem is sejtettél semmit?

- Horváth Gazsi felhívott, hogy volna egy kis elintéznivaló ügye Dunaföldváron, és elvinném-e az autómmal. Persze, hogy igent mondtam. Vagy két órán át kocsikáztatott, bejártuk Tolnát-Baranyát, végül a kisapostagi Duna-parton kötöttünk ki. Ekkor meg azzal állt elő, hogy az egyik ismerőse bulit tart valamelyik Duna-parti szabadidőközpontban. A helyszínre érve közöltem vele, nem megyek be, mert nem ismerem az ünnepeltet, és egyébként sem hívtak meg. De ő egyre csak erősködött. Beléptem az előtérbe, és feltűnően sok ismerős arcot láttam. Aztán a zenész elkezdte játszani a boldog születésnapot, és megláttam a feleségemet. Na, ekkor esett le, hogy miről is van szó.

- Jól láttam, hogy az ajkadba haraptál?

- Meghatódtam, nem tagadom. Befelé ment a könny, nem kifelé. Nagyon jólesett ez a figyelmesség. Otthon korábban megünnepeltük a születésnapomat, nem is számítottam folytatásra. Ráadásul olyan barátokkal is találkoztam, akiket hosszú évek óta nem láttam. Ott volt Trukeszitz István és Nagy János, alias Rommer, és még nagyon sokan mások. Szép este volt, hajnalig tartott a beszélgetés a mulatság és a tánc. Köszönet illeti a szervezőket, a családomat, és kiváló taxis barátomat, a nagy bohém Bulust is.

- Két gyermeked van, a feleségeddel Pentelén élsz, és négy órában még mindig számítanak a munkádra.

- Igen, a Topo Pizzériában Gazsival és Czinger Gyurival együtt dolgozunk. A napi menü elkészítése a feladatom. Negyvenöt éve vagyok a pályán, de még mindig szeretek főzni. Amíg az egészségem engedi, és szükség van a munkámra, szívesen maradok. Nem tervezem még szögre akasztani a szakácskabátot.


Név: Bogó László szakács

Született: 1951. január 10., Székesfehérvár

Pályakép: Édesanyja a perkátai bölcsődében volt szakács, és bátyja is ezt a hivatást választotta. Ő maga 1965-ben iratkozott be a Székesfehérvári Vendéglátóipari Szakmunkásképző Iskolába, ahol 1968-ban szerzett szakács-felszolgáló-képesítést. Negyvenöt éve dolgozik a magyar vendéglátásban. A több mint négy évtized alatt számos neves étterem konyhafőnöke volt. A fent említett helyeken kívül tíz évig dolgozott az Aranyhordó Étteremben és a Stadion Ételbárban.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!