A Stadler story: Minden követ megmozgatott stadionja visszaszerzésére

Azonnal szimpatikus lett számomra, mert az összes képet megvette és még nagyított változatokat is rendelt, ami megnövelte az eladásukból származó részesedésemet. Az „üzlet” miatt három-négy alkalommal jártam náluk, és előfordult, hogy közben elbeszélgettünk Jóskával legfőképpen a női nem iránti intenzív érdeklődésünk tárgyában, de aztán hosszú éveken át nem hallottam felőle.

Az ’90-es évek elején két, amerikai utazás közben gyakran olvastam róla különböző híradásokat főleg üzleti sikereinek, vagy saját stadionjának kapcsán, és még azon is gondolkodtam, hogy lemegyek megnézni egy Stadler meccset, de valahogy ez mindig elmaradt. Később pereinek taglalásáról lehetett olvasni az újságokban, aztán a börtönből való szabadulásából, ami igazi népünnepéllyé terebélyesedett az akasztói lakosság jóvoltából. Nem sokáig élvezhette a szabadságot, mert idővel újra rácsok mögé került, és amikor megint szabadult, a médiában az volt a téma, hogy ez a juhászbojtárból lett nagyvállalkozó soha nem adja fel, mert ruházati nagykereskedése virágzásnak indult. Ekkor már jó néhány kötetem megjelent, és úgy döntöttem, felkeresem az „öreget” azzal a céllal, hogy könyvet írjak róla. Szerencsémre emlékezett rám gyermekei fotósaként, és már az első újratalálkozás alkalmával belement, hogy írjak róla nem is egy, hanem mindjárt öt kötet erejéig. A Stadler story című sorozatot 2006-ban fejeztük be, és az interjúk felvétele során mindvégig egy olyan életvidám, jó humorú, dolgos ember profilja rajzolódott ki előttem, akit nem igazán lehet víz alá nyomni, mert mindig felmerül a habok közül. A hatalmas solti ruha-nagykereskedésbe buszokkal szállították a vevőket, akiknek Józsi bácsi mindent el tudott adni a WC olajtól a motoros bőrkabátig, a savanyúságtól a mosóporig. Számomra nagyon őszintének tűntek az életéről elmondott történetei, örömről, bánatról, nőkről, családról, pénzről, munkáról és meghurcoltatásról egyaránt, amiket igyekeztem úgy megírni, hogy az mindenki számára olvasmányos legyen. Igazából nagyon egyszerű életfilozófiával rendelkezett, amelynek lényege, hogy első az üzlet, aminek során olcsón kell venni, és drágán eladni bármit, amit lehet, és amire valahol kereslet mutatkozik.

Megszámlálhatatlan termékkel foglalkozott, és volt olyan év, amikor százhetven kamionnyi árut adott el havonta elsősorban a volt szovjet tagállamokban, de másfelé is egész Európán belül. Az volt az érzésem, hogy egy ilyen üzleti zsenialitással megáldott ember számára nincs lehetetlen a kereskedésben és a hosszú börtönévek után feltornászhatja magát akár a tíz leggazdagabb magyar közé is. Nem így történt, mert újra sűrűn kezdték látogatni az adóhivatal és a vámhatóság emberei, akik nem amiatt keresték fel, hogy megigyanak vele egy italt, hanem hogy újabb szabálytalanságokat tárjanak fel az üzletmenetében. Munkájukat siker koronázta, és Jóska súlyos kilenc évet kapott, aminek letöltését Tökölön kezdte meg. Onnan kezdve megint sokáig nem találkoztunk, mígnem néhány héttel ezelőtt megcsörrent a telefonom, és legnagyobb meglepetésemre Józsi bácsi utánozhatatlan hanghordozásában azt közölte velem, hogy írni köllene még három kötetet. Természetesen elmentem hozzá Akasztóra, ahol egy régi haverja által jutott hajlékhoz egy szocreál irodaépületben, olyan puritán körülmények között, amit nehéz elképzelni. Többszöri látogatásom során eljutottunk legutóbbi tizenegy évének taglalásáig olyan epizódokkal kiegészítve, amelyek az előző kötetekből kimaradtak. Elmondása alapján azzal szembesültem, hogy nem a stadionépítés volt a legnagyobb szálka a hatóságok szemében, mint inkább az, hogy tevékenysége igen csak hátráltatta a rendszerváltás utáni vad privatizáció gyors levezénylését. A hazai gyárakat ugyanis szándékosan amortizálták és taszították csődbe, hogy aztán fillérekért tudják eladni olyan itthoni és külföldi „befektetőknek”, akikkel jó megállapodást tudtak kötni az erre kijelölt bennfentesek. Jóska ezáltal egyfelől sokaknak okozott anyagi veszteséget, ám a másik oldalon még többeknek mentette meg a munkáját és megélhetését. A „szorgalmasan dolgozó kisemberek” ezért a mai napig hálával gondolnak rá országszerte, és a magam részéről senkiről nem tudok, akit átvert vagy megkárosított volna. Az persze nem világos számomra, hogy mit, mikor és hogyan rontott el akár szándékosan, akár szándék nélkül a könyvelésében, de valami nagyon hibádzhatott, ha a börtönben töltött éveinek számát vesszük figyelembe.

A róla szóló hatodik kötet anyagának feljegyzése után már a következő miatt akartam lemenni hozzá, amikor a reggeli készülődés közben a hírekben hallottam, hogy előző este agyvérzés érte könyveinek dedikálása közben. A mentők a dunaújvárosi kórházba szállították és azóta is küzdenek az életéért az orvosok.

A sors különös fintorának tudnám be, ha ugyanott menne el, ahol én a világra jöttem, de remélem, nem így lesz, és koccinthatok még vele, a nevével ellátott Stadler-pálinkával.

Stadler Józsi bácsival a szombati lapban is foglalkoztunk.

Visszatérésre készült

Talán szokatlannak tűnik az, hogy ezen az oldalon mindjárt két történetet is olvashatnak az ismert vállalkozóról. Nyilván nem független a két sztori egymástól, inkább egymást erősíti. Stadler József habitusáról, életfilozófiájáról Méry Péter barátom pontos képet rajzolt. Először tavaly júniusban, az akasztói halászléfőző-versenyen, legutóbb pedig október 6-án találkoztam Dunaújvárosban, Méry Péter könyveinek bemutatóján Stadler Józsi bácsival. Nekem ő már csak az marad.

Eddig, ahogy fentebb is olvashatták, öt kötet szólt a vállalkozóról, amelyek olyan címmel jelentek meg, mint: Kisjuhásztól a nagy felvásárlásig; Beindultak az aranyévek; A nagy sikerektől az emberrablók fogságáig; Cégem bukásának története; Végkifejlet és újrakezdés.

A vállalkozót az újrakezdésről kérdeztem. Egészsége akkor sem volt jó, ez folyamatosan kihatott a napi tevékenységére. Elsősorban az étkezésére kellett vigyáznia, azzal nagyon nagy bajban volt. Elmondása szerint jó, ha egy nap főtt ételből meg tudott enni valamennyit, de a gyümölcsök 95 százalékát fogyaszthatja.

Rákérdeztünk arra a hatalmas keresztre is, ami állandóan nyakában lógott, hogy ehhez milyen kötődése van.

Józsi bácsi nyitott volt minden kérdésünk megválaszolására. A keresztet Elvira barátnőjétől kapta, rá emlékezteti, vele – elmondása szerint – ma is együtt lennének, ha nem jöttek volna közbe a börtönévek. Ám közbejöttek, így ő azt mondta neki, hogy ne várjon rá. Arra a felvetésemre, hogy haragszik-e a világra, vagy megbékélt-e már azzal, ami vele történt, egyértelmű választ adott. Nem lehet megbékülni, mert ő az igazságtalanságot nem szereti. Ő mindig is nyílt embernek tartotta magát, és betekintést engedett mindenkinek az ő életébe, már abba, ami a nyilvánosságra tartozhat.

Megkérdeztem azt is próbálkozik-e újabb vállalkozásokkal? Próbálkozni nem szoktam, mert amibe én belenyúlok, azt mindig végigcsinálom – mondta el.

Készült könyveinek angol nyelvű, ötvenegy országban, közte az USA-ban történő kiadására is. Annak a változatnak is Stadler story lesz a címe, újságolta el lapunknak örömmel.

Az egykori focicsapat és stadion tulajdonosaként megkérdeztük a mai magyar fociról is, amiről finoman szólva sincs jó véleménnyel. Korábbi stadionja visszaszerzésére minden követ megmozgatott, és bízik „erőfeszítései” eredményében.

Az, hogy ezt hogyan sikerül elérnie ezt, sajnos már nem (csak) rajta múlik.

Várkonyi Zsolt