Nem a hamu őrzése

Pestről járt le, busszal, kocsija természetesen nincs. Ki gondolná, hogy vannak manapság olyan fiatalok, akiket szakmai hivatás szintjén érdekel a néprajz? Beülni egy múzeumban? Ócska ruhákat, poros, büdi tárgyakat rakosgatni, leltározni, amikről azt sem tudjuk, mire, mikor használták - már önmagában sem túl vonzó pálya! Ráadásul ma mindenki pénzes foglalkozást szeretne, nem olyan jövedelemmel járó állást, mint amire egy muzeológus számíthat! Gabit mindenekelőtt a szakma szeretete, a hivatás fortélyainak elsajátítása vonzza. Ezért küzd, és ezért dolgozik kitartóan. Családja nem különösebben jómódú. Bár szülei sokat segítettek neki, de a tanuláshoz szükséges anyagiak előteremtéséből ő is kivette a részét. A szülői támogatást alapvetően a bizalom, a kitartásra nevelés, a szigorú elvárások támasztásában kapta. Arra nevelték, hogy helyt álljon magáért, legyen igényes és kötelességtudó. Még főzni is tud, de ha úgy hozza a sors, különmunkával tartja fenn magát.

Vámos Gabriella fiatal kora ellenére rendkívül racionálisan és bölcsen gondolkodik szakmájáról Fotó: Ady Géza

Kiválóan beszél angolul, de soha nem gondolt még arra, hogy külföldre menjen pénzt keresni. Az anyagiak hajszolását a tudás eltékozlásának tekinti. Nem ítéli el, aki így gondolkozik, neki másban jelenik meg az érték, nem a pénzben. Már az egyetemi évek alatt sem a nyugati ösztöndíj lehetőséget választotta, hanem a kolozsvári Babes-Bólyai Egyetemen töltött egy félévet, ahol kiváló szakemberektől tanulta a néprajzi gyűjtőmunka gyakorlati fogásait. Fiatal korát meghazudtolóan komoly tárgyismeretre tett szert. Megtanult csapatban dolgozni, alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz, a mássághoz, túltenni magát a kényelmetlenségeken. Múzeumpedagógiai tanfolyamokat végzett, óvodásoknak, iskolásoknak akarja átadni a múltunk ismeretét, tiszteletét. Egy kicsi múzeumban mindezekre nagy szüksége van az embernek, hiszen nincs mindenre külön személyzet, egyszemélyben kell érteni mindenhez: a segédmunkától a tudományos szintű feladatokig. A kiállításrendezés, oktatás, leltározás mellett komoly kérdések foglalkoztatják, olyanok, amik a mai kor szakemberétől új válaszokat igényelnek: mi a nép fogalma napjainkban, mi a néprajzi tárgy, mi a néprajzi értelemben vett folklór?

Lejárt a korábban egyértelmű és általánosan elfogadott nagy elméletek kora. Olyan mértékű változásokat élünk meg, annyi a keveredés, az átfedés az egyes társadalmi rétegek szokása, életvitele között, olyan sok új elemet, annyi egymásra hatást produkál a globalizáció, ami miatt sem térben, sem időben nem lehet a dolgokat, jelenségeket a korábbi módon, egy csoportban láttatni. A madarak nem pusztulnak el, ha nem etetik őket, csak tovább mennek olyan helyre, ahol megtalálják az élelmet. És az emberek nem ugyanígy vannak? Kell a múlt a jelennek, csak másképpen.

A néprajz, ez a viszonylag kicsi tudományterület, sok-sok kiváló tudóssal gazdagította a tudománytörténetet, olyanokéval, akiknek, sajnos még a nevét sem ismeri a magyar átlagember. Olyan nagyságokról van szó, mint Dégh Linda, Dömötör Tekla, Voigt Vilmos vagy Kallós Zoltán, akinek mezőségi gyűjtőmunkájából nemrég szintén Gabi rendezett kiállítást az Intercisa Múzeumban. Ezek a tudósok miközben kutattak, tanítottak is, új tudós nemzedéket neveltek, iskolát teremtettek. Ők a példaképei, az ő nyomdokukban akar haladni. Két éve doktori képzésre jár, ezt szeretné befejezni, ezért nem tud már rendszeresen Dunaújvárosba lejárni. Az 1950-es évek munkásfolklórját gyűjti és dolgozza fel. A néprajz ma már európai keretekben tanít gondolkodni, mondja.

Dunaújvárosi utolsó munkája, a múzeum állandó kiállítása részét képező, megújult néprajzi szoba elkészítése volt, ami október elején nyílt meg. Kár, hogy már nincs ott Gabi, akinek minden cselekedetéből, egész habitusából sugárzik Morus Tamás szellemisége: a hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása.