Interjú

2017.09.10. 07:00

Méhes Dóra, a belevaló rendőrnő: „A falu jelképes kapuja továbbra is tárva-nyitva előttem”

Munkája ugyan már Somogy megyéhez köti, mégis a Fejér megyei település minden lényeges eseményén jelen van. Méhes Dórával alapi kötődéseiről, választott hivatásáról és vadásszá avatásáról beszélgettünk.

Szente Tünde

A rendes évi szabadságát töltő hölgy utólag mondta el, hogy engedélyt kért főnökétől az interjú adásához. Hogy miért is? Az hamarosan kiderül.

Figyelek a pontos fogalmazásra, amikor alapi kötődésről, nem pedig alapi születésről faggatom. Nagyanyáink még odahaza szültek, bár ismét terjed az otthonszülés gyakorlata, mégis inkább azt feltételezem, hogy a környező városok kórházainak valamelyikében látta meg a napvilágot. Csak nem Dunaújvárosban született?

- Szüleim még Sárbogárdon, én már Székesfehérváron születtem. A kórházból Alapra hoztak haza, itt nőttem fel, ide kötnek a mai napig a családtagjaim, a barátaim, az ismerőseim. Szemben laktak velünk apa szülei, akik kicsi korunktól kezdve részt vettek a nevelésünkben. Rengeteg szeretetet kaptunk a nagyszülőktől, hasonlítottunk is rájuk: a jellemükből, a vonásaikból a testvéremmel mind a ketten örököltünk. Ha a családom nincs mögöttem, és ha nem támogattak volna, akkor nem jutottam volna el idáig. Persze, az is kellett hozzá, hogy ambiciózus ember legyek, aki szeret harcolni, tanulni és dolgozni. A szüleim számomra a példa, szülőként és felelős beosztásban lévő emberként egyaránt. Nélkülük nem tartanánk ott, ahol tartunk a húgommal, Andival, akit a munkája – falugazdászként – már ideköt.

Méhes Dóra: – Ez egy olyan, építő jellegű közösség, amelynek a történéseiben ezután is részt kívánok venni Fotó: Szente Tünde

Örök dilemma, hogy az a személy érdekesebb-e, aki elszármazik, avagy az, aki helyben erősíti települését. Gondolkodott már a hovatartozásán?

- Úgy gondolom, hogy „elszármazottként” szülőfalum jó hírét vihetem és öregbíthetem ott is, ahol most élek. Azonban, az, hogy szinte minden jeles alapi eseményen jelen vagyok, azt is mutatja, hogy idetartozom. Nekem kötelességem, ha másért nem, csupán a jelenlétemmel erősíteni az itteni életet. Ez egy olyan építő jellegű közösség, amelynek a történéseiben részt kell és ezután is részt kívánok venni. Ha majd egyszer a szüleim elfáradnak, akkor legyenek olyanok, akik tovább viszik a munkájukat. Ezt segítenünk kell a húgommal együtt. A falu jelképes kapuja továbbra is tárva-nyitva áll előttem.

A televízió képernyőjén láthatják a nézők, no, nem celebként, hanem munkája végzése közben. Árulja el, miért is?

- A Somogy Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője vagyok, immáron kétezer-tizenkettő nyara óta.

Hol voltak olyan elágazások, illetve válaszutak, amikor teljesen másként alakulhatott volna az élete, a pályája?

- Mielőtt egy más megyében, más beosztásban kezdhettem volna „új” életet, akkor mondhattam volna, hogy itthon maradok: Sárbogárdon, kétezer-hét őszétől kétezer-tizenegy tavaszáig a bűnügyi osztályon vizsgálóként, bűnmegelőzési – D.A.D.A. és Ellen-Szer – előadóként tevékenykedtem, és a sajtóval is állandó, helyi kapcsolattartó voltam. Időközben a civil diplomám mellé – amelyet Szegeden szereztem orosz nyelv és irodalom szakos tanár és tanító szakon – lehetőségem nyílt megszerezni az akkor még Rendőrtiszti Főiskola rendőrszervező szakképesítését. A kétezer-tizenegyben kínálkozó lehetőségről azonban úgy gondoltam, hogy saját lábra állok: elköltözöm a szüleimtől, önálló életet kezdek. Kaposváron csak „én” voltam, annyit tudtak rólam, hogy rendőrként Fejér megyéből érkeztem. A múltamat nem ismerték, saját magamat adtam, az értékeimet képviseltem. Persze, azért továbbra is ott voltak mögöttem a szüleim. Kaposváron kétezer-tizenegyben bűnmegelőzési előadóként tevékenykedtem, azonban ezen időszakban is együtt dolgoztam az akkor szóvivői beosztásban lévő kollégákkal. Rövid időn belül – kétezer-tizenkettő nyarán – lehetőséget kaptam én is arra, hogy „profil-tisztán” végezzem ezt a tevékenységemet. Időközben rendészeti szakvizsgát tettem. Azóta is szóvivőként dolgozom, amely szakirány megerősítéseként azon szerencsések közé tartozhattam, akikkel együtt idén tavasszal elvégezhettem a Nemzetközi Közszolgálati Egyetemen a közel egy éven át tartó rendvédelmi szóvivő képzést.

A rendőri pálya a társadalom tagjainak többsége szemében még mindig a férfiak foglalkozása. Fiúsítania kellett magát ahhoz, hogy elfogadják?

- Amikor a sárbogárdi Bűnügyi Osztályra kerültem, a titkárnőn kívül egyedüli nő voltam, ami természetesen megkívánta, hogy beálljak a sorba. Ettől függetlenül ők nőként kezeltek, vigyáztak rám és féltettek, a helyszíneken nem hagytak magamra. A mostani beosztásomhoz megőrizhetem a nőiességemet. Bár azt mondják, hogy a mi szakmánk is valamilyen szinten nőiesedik, azért a társadalom főként a férfiakat fogadja el. Szóvivőként többségben vagyunk nők. Kaposváron hárman látjuk el ezt a feladatot, két nő és egy férfi. Hármunk között történik a folyamatos munkamegosztás, mind a napi tevékenységben, mind a készenlétben. Az események sem időben, sem hely szempontjából „nem válogatnak” és nem tervezettek, ezért mindig van közülünk egy – munkaidő után is és hétvégenként is -, aki készenlétes és „bevonul” a szolgálati helyére vagy éppen helyszínre, ha azt a helyzet úgy kívánja. Ezért is fontos a rugalmasság, naprakészség, türelem és alázat a munkánk iránt.

Ez a munka hivatásává vált. Amikor nem dolgozik, akkor is dolgozik: például a díjugrató lovas versenyen, a vadásznapon, vagy egy átadó ünnepségen, segíti a rendezőket és a sajtósokat, nem okoz nehézséget felállnia a színpadra.

- Szakmai ártalom. Ennek elsajátításához sok idő, odafigyelés és egy pici ambíció is kellett. Szüleim ebben is nagyon jó példát mutattak. Főiskolás korom óta besegítek az alapi programokba: falubéliként vagy családtagként.

Nem szeretnék belemélyedni szakmai témákba, de azért érdekelne, hogy mik voltak azok a helyzetek, amikor a torkában dobogott a szíve az izgalomtól?

- Az első az volt, amikor megkérdezte az akkori főkapitányom, hogy elvállalnám-e ezt a szóvivői munkát. Kettő percet adott ennek eldöntésére. Az első kérdésem az volt, hogy felhívhatom-e édesanyámat, aki mindig jó tanácsadóm volt és a mai napig az. Beszéltem vele, és mivel jól ismer, gyorsan meg is született a döntés. Az első nagyobb ügyet is ide sorolnám. Kettőezer-tizenkettőben ilyen volt a Szita Bence-ügy, amelynek a kommunikációja kihívást jelentet számomra, hiszen a létező összes helyi és országos sajtóorgánum ezzel az üggyel foglalkozott. Mi voltunk ezen ügy során és most is mi vagyunk az a bizonyos „kapocs” az állampolgárok, a sajtósok és a rendőrség között. Miközben a kollégáinkat nem akadályozhatjuk a munkájuk végzése során, folyamatosan informálódni szükséges és a végén mindig korrekt és szakmailag tökéletes információt kell közölni a sajtón keresztül az állampolgárok felé.

Az imént sok mindent elárult édesanyjához fűződő viszonyáról. Édesapjával sem lehet mindennapi kapcsolatuk.

- Nagyban érdekelt a véleménye például az elköltözésről történő döntésemben. Két év után merült föl, hogy továbbra is albérletben maradok-e Kaposváron, vagy letelepedek, mert lehet, hogy ott szeretnék élni. Mindenben támogatott és a mai napig támogat. Egyébként is szoros a kapcsolatunk, talán a hobbim miatt is, hiszen általa ismertem meg a vadászat élményét és az összetartó közösség erejét.

A Sárréti Egyetértés Vadásztársaság tagja. Már az a tény, hogy egyedüli nő tag, önmagában alkalmat kínál egy érdekesnek ígérkező beszélgetésre.

- Hét-nyolc éves lehettem, amikor először mentem ki vadászni Papával és Apuval. Hosszú ideig csak hajtó voltam, egyáltalán nem okozott gondot a korai kelés. A főiskola alatt nem ritkán, hajnalban keltem, és még azon a napon vadásztunk, amikor vissza kellett utaznom a nem is olyan közeli Szegedre. Abban biztos voltam, ha az őszi pirkadatban, vagy ha a téli térdig érő hóban kint vagyok velük, az úgy feltölt energiákkal, hogy utána eliramlik a fáradtság belőlem. A társaság tagjai férfiak, közöttük nőttem fel, annyira tisztelem és becsülöm őket, annyi emberséget tanultam tőlük, hogy ők is mintául szolgálnak az életemben. Ők még igazán tisztelik a vadásztársat és a vadat. Jó egy ilyen összetartó közösségbe tartozni! Kicsi gyermekként is szerettem köztük lenni, s amikor lehetőség kínálkozott, a titkos vágyam valóra vált: Apu mellett, a Papa helyén a vadásztársaság tagja lettem. Az első közgyűlésükön már nem „Dórikaként”, hanem „Vadásztársként” köszöntöttek. Az avatáson pedig nem kíméltek, ugyanúgy csattan a fenekemen a bot, mint másokén.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!