Az ember vagy inkább a műsorvezető határozza meg, hogy merre gurul

Klausmann Viktorral, Magyarország legmagasabb pontján, a Kékestetőn találkoztunk, két síoktatás szünetében. Egy forró leves közben beszélgettünk vele. Arra voltam kíváncsi, miként alakult az élete az egykoron oly közkedvelt műsor vezetőjének.

– Némi nosztalgiával gondolok vissza arra az időszakra, amikor a Szerencsekerék című műsort vezettem. Kedveltem, mert szimpatikus volt az embereknek egy olyan produkció, ami mentes minden olyan véleménytől, intrikától, ami megosztaná a nézőket. A képernyő előtt ülők gyakran azonosítják a műsor vezetőjét, de akár egy színészt is azzal, amilyen szerepkörben éppen látják. A visszajelzésekből azt szűrtem le, hogy kedveltek, hisz én tulajdonképpen a szerencsét képviseltem a számukra. Valljuk be őszintén, nem egy hálátlan feladat, mindenki szereti, ha szerencse éri. Ha nem, akkor sem bánkódik, mert előre nem volt betervezve, így veszteség nem ért senkit, a szerencse fia viszont bárki lehetett. A tv-nél végigjártam szinte mindent, amit csak lehetett, és bevallhatom, nagyon élveztem. A népszerűség sem hátrány – ha tud vele élni az ember –, főleg akkor, ha egy pozitív dologgal azonosítanak.

Most pedig mi ez a hegyvidéki „szerelem”?

– Nagy ugrás, az tény. Pilisvörösmartra költöztem a főváros után, és azóta itt élek. Megalakítottam, vagy inkább úgy helyes, hogy megalakítottunk egy egyesületet, amelynek célja a hegyi mentés. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a katasztrófavédelemmel együttműködve olyan tagjaink vannak, akik úgy ismerik a Mátrát, mint a tenyerüket. Majdnem szó szerint érthetjük, hogy minden követ, minden fát ismernek, tudják, hogy hol van. Amennyiben valaki bajba kerül a hegyekben, elég hívnia a segélyvonalat, megmondja, honnan hova szeretett volna eljutni, és éppen mit lát maga körül. Mi nagy valószínűséggel kitaláljuk, hol tartózkodik éppen. Szakképzett személyzettel, quadokkal indulunk a keresésére, hogy minél előbb rátaláljunk. Az idő nem elhanyagolandó tényező, ha számításba vesszük azt, hogy az eltévedt ember hidegben van egy kietlen tájon, minden ismeretlen számára, és még rá is sötétedhet az erdőben. A gyorsaság a legfontosabb szempont, no meg a szakszerű ellátás, ugyanis a kéz- és lábtöréseket a hegyekben nem zárhatjuk ki. Ha már imádom a hegyeket, azonnal adta magát, hogy síiskolát üzemeltessek, mert ha valahol van hó, hát itt akad bőven. A két tevékenység ráadásul össze is függ, hiszen oktatóink hegyi emberek, és a hóban a quadokon kívül sível lehet a legpraktikusabban, és persze a leggyorsabban mozogni. Az sem mellékes, hogy nagyon szeretek emberekkel foglalkozni, itt pedig van erre módom.

Miként állunk ennek tükrében Domonyvölggyel, hiszen az pont az ellentéte ennek?

– Természetesen nyáron nem lehet síelni, és Domonyvölgy előbb is volt az életemben, mint a hegyek. Ott üzemeltetek egy strandot, hogy a szórakozni vágyók nyáron a víz élvezetének hódolhassanak. Gyönyörű környezetben, szakképzett személyzet szolgálja ki az oda érkezőket. Úgy is mondhatnám, télen a hegy, nyáron a völgy, avagy télen a sí, nyáron a strand. Jó párosítás, nem?

Végleg felhagyott a televíziózással?

– Azért nem, mert a szerelem megmaradt. Ma is dolgozom az egyik országos adónál mint műsorvezető, és még mielőtt tovább kérdezné, különböző rendezvényeket is vezetek, vagy éppen házigazdája vagyok. Az ember nehezen tud elszakadni a gyökereitől. De miért is kellene, ha szereti csinálni és élvezetet nyújt? Az élet épp erről szól, nem? Az ember lehetőleg azzal foglalkozzon, amiben örömét leli. Akkor tud valamilyen munkát magas fokon végezni, ha szereti azt csinálni. Arról nem is beszélve, hogy ha ez egyben a hobbija, akkor nem is érzi azt igazán munkának. Én így vagyok vele. A szabadidőmet meg, mert azért akad az is bőven, a családommal töltöm. Imádom a gyermekeimet, akik – bár nem gondolom, hogy az apjuk nyomdokait fogják követni, de még ez sem kizárt – nagyon szeretik azt, amit csinálok, és ahol élek, ezért rengeteg időt töltünk együtt. Így boldogan és játékosan tanítom őket az életre.