Amiről nem lehet leszokni: Terítéken a blues- és jazzrock

Elsőként a Deep Purple-ről olvashattak, majd következett a Led Zeppelin, később a Uriah Heep volt soron. A nagy „bumm” nagy négyesének negyedik tagja a Black Sabbath volt. A hardrock nagy négyese után legutóbb a progresszív rockkal foglalkoztunk mint műfajjal, különös tekintettel a King Crimson, a Genesis, a Yes, az Emerson, Lake and Palmer zenekarokkal, mint a műfaj formálóival. Most a blues- és a jazzrock kerül terítékre.

Írásainkkal az a célunk, hogy a nagy öregeknek, a hatvanas, hetvenes évek fiataljainak nosztalgiázásra lehetőséget nyújtsunk, illetve az újabb korosztályoknak ízelítőt adjunk a nagy „bummból”.

A bluesrockot nagyon nehéz körülírni. Az ötvenes-hatvanas években, de még előbb is (Muddy Waters, Willie Dixon, Bo Diddley, Sonni Boy Williamson, John Lee Hooker, Robert Leroy Johnson) a klasszikus értelemben vett blues szólt már a harmincas években Chicagóban és a Mississippi deltájánál is. A hatvanas években azután egyre közeledett egymáshoz a blues és a rock. A rockzenekarok is egyre több blues-elemet vittek be a játékukba. Ilyen volt például a Led Zeppelin. De a hatvanas években Jimi Hendrix és a mai napig működő Rolling Stones már bluesrock zenésznek, illetve zenekarnak számított. De ugyanezt mondhatjuk el az Eric Burdon fémjelezte Animelsről, Eric Clapton bandáiról és a John Mayall, illetve Johnny Winter vezette formációkról is.

Nem feledkezhetünk meg a Creamről, a Free-ről, Jeff Beckről, a ZZ Topról sem. A sort végtelenségig folytathatnánk, de mint a felvezetőnkben említettük, a teljesség igénye nélkül kezdtünk munkához. Ami leginkább megkülönbözteti a hardrocktól a bluesrockot, hogy nagyon hangsúlyos az elektromos gitár, sokszor trióban zenélnek az együttesek, a gitár mellett dobbal és basszusgitárral. Ennek tudható be, hogy a blues és bluesrock zenekaroknál is frontembernek a szólógitáros számít (Eric Clapton, Johny Winter, John Mayall stb.) Persze nem ritka a bluesrockban a zongora vagy a Hammond orgona sem.

A bluesrock érdekessége, hogy sosem volt divatműfaj, nem volt annyira csúcson, mint a hardrock vagy a progresszív rock, de sosem volt mélyponton, a legnevesebb előadói évtizedek óta tartják helyüket az élvonalban, és számíthatnak a közönség érdeklődésére. Elég csak a Rolling Stones vagy éppen Eric Clapton nevét említeni. És az is tény: a bluesfesztiválok a világ minden pontján nagyon népszerűek.

A jazzrock vagy fúziós jazz egészen más téma, de ha megemlítjük a legjelentősebb képviselőit, egyből tudhatjuk, miről is beszélünk. Miles Davis, Chick Corea, Herbie Hancock, Weather Report, Billy Cobham, Return to Forever, John McLaughin, Stanley Clarke, Blood, Sweat & Tears, Chicago mind-mind a műfaj koronázatlan királyai vagy sajnos már csak volt királyai. Zenekaraik mindegyik tagja hihetetlen zenei tudásról adnak, adtak tanúbizonyságot.

Többük koncertjén is ott lehettem, de Stanley Clarke-é a legemlékezetesebb számomra, ami 1985-ben a Budapest Sportcsarnokban volt. Az előadás utolsó félórájában olyat produkált Clarke a zenekarával, amit se előtte, se utána nem láttam. A zenészek elkezdték egymás között cserélgetni a hangszereket, és láss csodát: a dobos remekül szaxofonozott, a basszusgitáros otthon volt a dobok mellett, a zongorista ugyanúgy szólógitározott, mint ahogy zongorázott, és még sorolhatnám. Aki látta, biztos nem felejti el.

Miként ha egy bluesrock vagy jazzrock lemezt meghallgatunk, az is örök élmény marad.

Az idősebbek még biztos emlékeznek a magyar üdítő, a Sztár Tonik reklámjára: „Sztár Tonic, ez az amiről nem lehet leszokni.” No, véleményem szerint ez érvényes a blues- és a jazzrockra egyaránt.