Húsz éve temették újra Nagy Imre 1956-os miniszterelnököt és mártírtársait

Hát, ennyi volt. Talán nem is egészen ennyi. Pontosan meghatározhatatlan, hogy mikor ment el a kedvünk ettől a rendszerváltásnak nevezett cirkusztól, de hogy elment, az biztos.

Meghatározhatatlan, mert nyilván mindenkinek máskor. Akadt, aki már a rendszerváltás utáni első években, 1990-91-ben azt emlegette, hogy nem történt meg a rendszerváltás - de ez akkor, bármilyen divatos jelszó volt is, többnyire csak a politikai haszonlesés fokát jelezte: ki amit kapott akkor, az kevés volt neki. Sokan nem kaptunk semmit, még többen csak veszítettek az ügyön. Többnyire, persze, a legártatlanabbak. Akiknek soha, semmi közük nem volt a politika díszpintyes világához, a harsogó jelszavakhoz, a pózokhoz, a magamutogatáshoz. Hogyan is lehetett volna közük hozzá, amikor még írni-olvasni is alig tudtak (folyamatosan növekszik a funkcionális analfabéták száma a XXI. század Magyarországán...), s a politika általában a (ha nem is művelt, de legalább) rafinált törtetők világa volt. Aki veszített, az a legfontosabbat: a munkáját, megélhetését, biztonságérzetét veszítette el.

Tetszettek volna forradalmat csinálni - mondotta volt a rendszerváltás legendás és mindenképpen legtisztességesebb alakja, Antall József, az első szabad választás után hatalomra került miniszterelnök. Amivel arra utalt, hogy egy csomó megunt, megutált arcot legfeljebb egy forradalom után lehetett volna kitiltani a politikából. Most már ez is mindegy, mivel az újonnan jöttek legalább olyan gyorsan megunt és megutált figurákká váltak. A besúgóból lett pártvezér... A magának-privatizáló... A mindenben legokosabbként pózoló...

Húsz éve távolodunk ettől a tértől. A Hősök terétől. Ahol hat koporsót ravataloztak fel: öt mártírét, és egyet, amiben a mi reményeink voltak - csak akkor még ezt nem tudtuk.

Sokan voltunk ott, a hősök terén akkor. Névtelenek mind. Kinek megjegyezték később a nevét, kinek nem, ki akart stallumot, ki nem. Aki akart: kapott... Egy fiatalember például gyújtó beszédet mondott aznap: gyújtó beszédet a függetlenségről, amellyel éppen a függetlenséget veszélyeztette az akkori cseppfolyós helyzetben - de fontosabbnak ítélte a feltűnést, mint a bölcsességet. Azóta ő is messze távolodott attól a beszédtől. Nem feltétlenül a bölcsesség irányába.

Beszélni persze sokan beszéltek akkor. Ott is. A lényeget azóta sem mondta ki senki, aki benne volt, benne van a politikában. Azt, hogy a korábbi rendszer megdőlt, nem megdöntötték.

Mindegy. Most fordul az év, huszadszorra éppen. Most maradjunk annál a pillanatnál, amit a megkopott fénykép rögzít. Annál, hogy A Népköztársaság útja lezárva . S valóban: az az út már nem vezetett tovább. Lehetne vitatkozni, hogy ez a mostani út, a Köztársaságé, hová vezet, vezet-e valahova egyáltalán, viszont pontosan az mutatja a rendszerváltásnak nevezett folyamat eddigi csődjét, hogy húsz év múltán sem tudunk nem, hogy egyformát, de hasonlót sem gondolni róla.

Ám most ott állunk, azon a fekete-fehér képen, valahol a Hősök (a hősök) terén, a kép középpontjától kissé jobb (vagy bal) kéz felé, előrébb (vagy hátrébb) a legnagyobb sokadalomtól. Tán épp a közepében. Ott állunk, irgalmatlanul nagy és nagyon bizonytalan rendőri-állambiztonsági biztosítás közepette. Időnként a jugoszláv nagykövetségnek a sarkon álló épülete felé pillantunk, már csak a legnevesebb felravatalazott halott miatt is, aki heteket töltött azon falak között, s megállapítjuk, hogy a követség ablakait takaró sűrű függönyök néha meglebbennek. Úgy találjuk, hogy bár csak négyszázezren-félmillióan vagyunk itt a téren, de valójában mindenki itt van. És valóban ott van mindenki: lélekben legalább. Sokan fizikai valójukban is. Ott van a Magyar-Szovjet Baráti Társaság levitézlett elnöke, aki párttikár korában fontosnak tartotta egy pályakezdő gyakornok beledöngölését az aszfaltba, és most kissé szeppenten néz az illető szemébe: vajon mit tesz ő? S látszik, nem érti, hogy miért jobb minden másnál csak egy egyszerű, mondhatni: polgári, sőt: állampolgári jónapotot mondani neki...

Ott van barát és idegen, bajtárs és ellenfél, szövetséges és ellenség. Ott van, és egyfajta, emberöltőnként legfeljebb egyszer átélhető kegyelmi lelkiállapotban van ott, amelyben nem számít, ki barát, idegen, bajtárs, ellenfél, szövetséges vagy ellenség. Elég az, hogy ott van: ez mindent, és mindennél többet jelent. Ott vagyunk! Vagyunk.

Ott van minden barát, akiből később idegen, sőt, ellenség lesz. És ott van minden idegen, akit idővel megértünk, majdhogynem baráttá fogadunk. Akkor ott van az ország (Európa?) legnagyobb útkereszteződése, ahol minden út, hosszú és rövid, régi és új összefut, találkozik, megáll, s ha nem is ér véget, de mindenképpen térré: szellemi, lelki, fizikai térré, nagy, megismételhetetlenül szabad térré szélesedik.

Ott van Kelet-Európa egyetlen tere, ahol nem csak békésen, de a volt állampárt reformerőinek közreműködésével változik meg a rendszer. És ott van az egyetlen tér, ahol már ebben az első, magasztos és feledhetetlen pillanatban megjelennek bűzlő politikai múmiák. De akkor és ott még ezek is azt akarják, amit mindannyian: új lehetőséget. Lehetőséget!

Mennyien elfelejtették már ezt... Mennyien ismételgetik azóta is a hetente változó jelszavakat, anélkül hogy bele- vagy utánagondolnának. Mennyien pöffeszkednek azzal, hogy ott voltak. Hogy már előbb ott voltak. Mindenkinél előbb ott voltak! Ők voltak ott!

Mindannyian ott voltunk.

Mindannyiunk kudarca az elmúlt húsz év.

Mindannyian vesztesei vagyunk. Mind nagyobb vesztesei leszünk.

Csak a tanulság az egyetlen, ami vigasztalhat minket. Ez is más és más lesz, természetesen, mindenki számára. De legalább hagyunk magunk mögött tanulságot. Tanulhatnak belőlünk az utánunk jövők. Nem baj, ha rólunk nem tanulnak. Nem kell.

Elég annyit tudni rólunk, hogy akkor ott voltunk.