Íróasztal mellől nem lehet a népet boldogítani!

Nem véletlen, hogy éppen ez a gondolat jutott az eszünkbe Rudas Attiláról, az Iváncsai Faluház és Könyvtár igazgatójáról, azzal az apró különbséggel, hogy ő gondolkodásában művész, letisztult és kiforrott szellem. A munkájában azonban partizán, mert nem a szokványos harcmodorban kezeli a művelődésszervezés roppant nehéz feladatait.

Nem is iváncsai! Budapesten született, a Vas utcai szülőotthonban, ami csak azért érdekes, mert szinte egy karnyújtásnyira van a Színház- és Filmművészeti Egyetemtől. Születhet-e jobb helyen egy olyan ember, aki már kisgyermek kora óta a színészi pályára készül? Valaki, aki 13 éves kora óta van már a színpadon! Először gyerekszínészként a Harlekin Gyermekszínházban lépett fel. Egy budapesti drámatagozattal is rendelkező középiskolában szerzett érettségi után, Gór Nagy Mária Színitanodájában szerzett színészi diplomát, és azonnal szerződtette is az Egri Gárdonyi Géza Színház. Játszott a Pál utcai fiúkban, a Hamupipőkében, majd a Maskara színjátszó társulathoz szerződött, ahol több ezer gyermekelőadáson lépett fel. Volt Jancsi, volt kocsmáros és öreg király, Manó, és még sok minden más…

Aztán egyszer csak úgy érezte, inkább valami civil foglalkozás után kellene néznie. Annak viszont mindenképpen olyannak kellene lennie, ami az emberekkel kapcsolatos, ahol az élet megértéséhez szükséges szellemi, lelki fejlődést, katartikus élményeket lehet adni, de másképp, mint a színházban. Így lett belőle művelődésszervező. Az ELTE-n elvégezte az erre jogosító kurzust, előbb a „nyóckerben”, majd Angyalföldön vállalt munkát. Művelődési ház, helyi tévében szerkesztő-műsorvezető, újra művelődési ház – sokféle tapasztalat a városi emberek szabadidős igénye, szórakozási elvárásai terén.

Mindez nagyon jó iskola volt, és komoly tőke annak, akinek a saját tehetségén kívül más egyebe nemigen van. Nehéz anyagi körülmények között élő családjában gyakran ő volt az egyedüli pénzkereső. Amikor az egyetemen a szakdolgozatát írta a művelődés folyton átszerveződő rendszeréről, akkor jött rá, mennyire fontos az az út, amit választott. Az ember egy ilyen intézmény élén nem önmaga megvalósításával, az elvesztett álmai újraálmodásával kell, hogy foglalkozzon, hanem azoknak az embereknek kell hasznára lennie, akik tőle várják a saját kiteljesedésükhöz szükséges lehetőségeket. Ne azért szervezz festőszakkört, hogy a magad festői hajlamainak megfelelő terepet teremts, hanem azért, hogy a magukban tehetséget érzőket lehetőséghez juttasd!

Azt mondja, az emberekkel való foglalkozáshoz legalább akkora empátiára van – lenne – szükség, mint a színészmesterséghez. Egy színész nem önmaga jó. Akkor játssza jól a szerepét, ha a néző Hamletet látja, ismeri fel benne, nem pedig XY színészt, aki éppen Hamlet jelmezébe bújt.

Hasonlóan ehhez a jó művelődésszervező is az általa szervezett programokban ad valamit, ami hazavihető. A pihenést, a felhőtlen kikapcsolódást, vagy éppen a további fejlődéséhez szükséges új tudást, amit a szakkörök, klubok nyújthatnak. Ehhez nagy segítséget lehet kapni a civil szervezetektől, amelyek ismerik és képviselik ezeket a szükségleteket. Csak meg kell hallgatni őket! Az íróasztal mellől nem lehet a népet sem nevelni, sem boldogítani!

Attila, sok éves fővárosi tapasztalat után Iváncsára pályázott, és egyelőre úgy tűnik, Iváncsának is őrá volt szüksége. Még csak alig fél éve van a faluban, most próbálja megismerni az embereket, az elvárásokat. Rendszeresen támaszkodik a helyi szervezetek, magánszemélyek, egyesületek véleményére, és a tőlük hallottakat kiegészíti a saját tudásával, rendkívül egyéni és mélyen emberi szellemiségével.

Az eddigi élete megtanította arra, hogyan kell a „dudát fújni” annak, aki dudás akar lenni. Sok jó évet, sok baráti, emberi kapcsolatot remél Iváncsától, és eleddig úgy látszik, sikerülni fog. Sok minden van még benne! Egy százezer lakosú budapesti kerület művelődési házának vezetésével is könnyedén megbirkózna, ha nem érzené úgy, hogy ezek az iváncsaiak szeretni valók. És ez a szeretet kölcsönös!