Ha koccannak az üveggolyók

Bársonynadrág volt rajta, kord, barna kord. Innen nézve férfi, onnan meg srác. Ahogyan a fejem döntöttem, úgy változott. A kanyarban a troli felnyögött, csapódott egyet a Radnóti sarkán. A csuklóban álló öregasszony nyikorgott valamit a sofőrnek. Nem kapott választ. A srác doboza vérszegény puffanás kíséretében landolt az ócska műanyag burkolaton, ami volt benne, az villámgyorsan kirepült. Márai kötet és üveggolyók szanaszét. Sietősen, szégyenkezve kapkodta össze őket. Aztán felnézett rám, oda, ahol voltam, egy megrendítő szempár. Örökké vádló, örökké barnálló szempár. Nem tudom, hibáztatott-e éppen akkor és éppen ott valamiért. Annyi biztos csak, hogy tudott valamit, amit mások nem. Tudta, hogy ott vagyok. Leszállt. A kabátjába belekapott a kora tavaszi szél, amitől mindenképpen megfázik az ember; lobogott a kabát, a szél meg vitte volna a sálat is vele együtt, hogy miért nem vitte, isten tudja.
 
Ekkor még nem születtem meg, csak vártam. Aztán a hetvenhatos troli nem különösebben izgalmas vonalán megtaláltam, amit kerestem. Ő lesz az apám, azt gondoltam. Édeskés dohányillattal meg mindennel. A szemét fogom örökölni. És ő sosem fogja tudni igazán, miért hullott szét az a maroknyi üveggolyó.

Anyám kávét főzött. Rossz volt a tömítése a kotyogósnak, spriccelt mindenfelé. Tudta, hogy terhes, de még nem mert szólni senkinek. Diploma után, talán, hajtogatta magában. Ott ültem az asztalnál, és néztem, mit csinál. Így csinálom majd én is. Kapkodni fogok, feledékeny leszek, a hajam meg a derekamat verdesi. És szeretni fogom az életet. A vécédeszkán könyökölve, öklendezve, a hasamat simogatva, még úgy is.

 
Apám és anyám szerelme szép volt. Kamaszkori. Lángoló. Közhelyes. Olyan, amikor hajnalban megdobálják az ablakát a lánynak, hogy lássák egy pillanatra titokban, kócosan. Látszott a mozdulataikon minden, minden együtt töltött perc, minden apró sérelem, minden egyes közösen megtett méter, minden. Érződött a félszavakon, az odavetett morgásokon, de leginkább a tekintetükön. Ha egymás szemébe néztek, kamaszok voltak. Nemcsak annak tűntek, hanem kamaszok voltak. Ezért kellettek nekem. És mert akárhányszor csalták meg egymást, mindig szerelmesek maradtak. Olyan időtlenek és olyan mások voltak.
 
Anyámat a kezdetektől fogva követtem. Néha megérezte, olyankor rosszul aludt. Amikor fárasztotta a közelségem, békén hagytam. Féltem, hogy nem találja meg azt, akit keres, és akit egyúttal én is. Kislányként furcsa volt, magának való, kifejezetten érzékeny. Kicsit elkényeztetett is, nem mondom, hogy nem volt az. Apámat viszont egyedül nevelte az apja. Más élet volt. Nem voltam benne biztos, hogy képesek lesznek elfogadni egymást. Aztán találkoztak, és anyám szerelmes lett. A dohányillatba, a pulóverbe, a kordbársonyba és a fénybe, amit apám szeme megtört. Tényleg közhelyesek voltak. A kilencedik hónap utolsó pillanatáig mellettük voltam. Jobban ismertem őket, mint bárki más. Főleg anyámat.

Emlékeztem rá, ahogy a homokozóban gubbasztott kétévesen, ahogy kisiskolásként rettegett a szavalástól, az izzadós kis tenyerére, emlékeztem az első kutyájára, az első lépteire, ott voltam az első csókjánál, akkor, amikor meglátta a tengert, minden percben ott voltam. Apámat nem követtem.  Csak jött. Régimódi páros voltak. Először a Margitszigeten találkoztak. Anyám fehér ruhában volt, kandiscukrot szopogatott, mezítláb rugdosta a homokot. Apám szíve össze-vissza vert, amint közelebb ért hozzá. Folyton anyám vállának kiálló kis csontját nézte. Azt is örökölni fogom, gondoltam. A lehető legszebb pár voltak, nem másnak, csak nekem. Este, hazafelé elhúzott mögöttük a kettes villamos. Rágyújtottak. Nézték a naplementét. Összekaptak. Megáztak. Felpofozták egymást. Futottak saját maguk elől. Anyám végigzongorázta a terhességet. Játszott mindenfélét. A benne növekedő test nem, én azonban hallottam és láttam. A pergő ujjakat, a nagy lélegzetvételeket, az egyre selymesebbé váló mosolyt.
 
Apám sokat fényképezte és sokat szenvedett. Én tehetek róla, én akartam, hogy ők így, így együtt. Nem volt sok választásuk. Meg akartam születni. Apám minden fényképén van valami fájdalom, valami barna, valami nehéz és mély. Ott van apám szeme a képeken. A kiállításain anyám büszke és dacos. Apám pirul. Lesi anyámat. A nagy hasát. Azt hiszi, ott bent vagyok, pedig mögötte állok. Választottam. Még ha nem is sejtik. Nem kevés ideig vártam rájuk.

Mindjárt megszületek, és ha elvágják a köldökzsinórt, elfelejtek mindent. Aztán szép lassan újra megismerem őket. Néha persze derengeni fog valami. Ha összekoccannak az üveggolyók. Vagy elég lesz egy szó. Vagy, mondjuk, a zene. Vagy a Margitsziget. Ott. Én.