Hétvége

2006.12.09. 03:29

Furnérlemeztől az Extraligáig

Ha nem ismerném évtizedek óta, el sem hinném: Török József, a dunaújvárosi asztalitenisz sportág atyja hetvenéves. Ötvennyolc éve él a kaucsuklabda bűvöletében.

Szabó Szabolcs

- Tizenkét éves voltam, amikor Dombóváron felfigyeltek rám. Ennek a srácnak van gömbérzéke. Igaz, ezt a futballtudásomra értették, de hátha a kisebb labdához is ért - mondták rólam. A háború után voltunk néhány évvel, s bizony akkor furnérlemezből én vágtam ki az ütőt, majd ráragasztottuk a parafadarabokat. Anyám ebédlőasztalán pedig remekül gyakorolhattam. Ő készítette neccharisnyából a hálót. Az ötvenes években a Dombóvári Vasutasban a dunúntúli bajnokságban játszottam. Ötvenhatban egy kicsit a katonaság elől is menekülve hagytam magam elcsábítani Sztálvárosba. Itt azonnal bajnokságot nyertünk az NB II-ben. Az osztályozón - ma is élénken emlékszem rá - nagyot hibáztam. Egy ártatlan labdába belenyúltam, és odalett az első osztály. Persze nemcsak énmiattam.

- Pezsgő pingpong-élet jellemezte azt az időszakot a városban...

- Olyannyira, hogy a Sztálinvárosi Vasasban egyszer csak sokan lettünk. Átmentem a Ruhagyár szakosztályába. S a csúcsot 1971-ben az NB I jelentette. Ekkor játszottam a tinédzser Jónyerrel, Klampárral. Egy év múlva pedig befejeztem az aktív játékot. Rögtön utána a Dunavidéki Vendéglátók női csapatánál edzősködtem. Ez tizennyolc évig tartott. Majd következett a Munkás Aladdin, amely végül a BVM csapatával egyesült. így született meg a Linde.

- És máris közeledünk a jelenhez...

- Szép emlék az Extraliga. Akkor még volt anyagi hátterünk. Remek csapatot alkotott a Muskó Péter, Jakab Gábor, Szabó Kriszián, Engelmann Zoltán kvartett. És a legnagyobb örömömre továbbra is népszerű maradt a gyerekek között a pingpong. Huszonhét éve rendezzük meg a Móricz iskolával együtt a Móricz Kupát, huszonnegyedszer a György Sándor Emlékversenyt, és ott van még a Pentele Kupa is.

- Jól tudjuk, ma már a fennmaradásért küzd a sportág. Van azért remény?

- Makacs ember vagyok. Nem hagyom az asztaliteniszt kimúlni. Most a Ferrobetonnak jár köszönet, hogy segítségével sikerült megmenekülnünk.

- No de milyen lesz a jövő? Miben bízik? Egyáltalán megérte...?

- A fiatalokban, a szülőkben bízom. Ők megmenthetik a sportágat. Még egy-két évig csinálom a feleségem beleegyezésével. Ő volt az, aki mindig bátorított, amikor hangosan tépelődtem azon, hogy inkább feladom. Csodálatos volt ez a sok-sok év. Nem is a kétszer megkapott Dunaújváros Sportjáért, a Fejér megye Diáksportjáért kitüntetések miatt, hanem azért, mert nagyon sok fiatalt sikerült elvarázsolnom a kaucsuklabda pattogásával. És - hitem szerint - a játék által boldogabb emberekké váltak. Néha elképzelem, hogy majd a nagyobbik unokám, aki mostanában már otthon, a garázsban ütöget, egyszer megjelenik a Móricz iskola tornatermének ajtajában, és játékra jelentkezik - nálam. Azt hiszem nagyon meglepődnék, akármennyire is álmodozok róla, és egész biztosan nagyon örülnék. De lehet, hogy ezek után furcsa amit mondok: nem is ez a lényeg, hanem legyen mindhárom unokámnak vidám, boldog gyerekkora.

- Tizenkét éves voltam, amikor Dombóváron felfigyeltek rám. Ennek a srácnak van gömbérzéke. Igaz, ezt a futballtudásomra értették, de hátha a kisebb labdához is ért - mondták rólam. A háború után voltunk néhány évvel, s bizony akkor furnérlemezből én vágtam ki az ütőt, majd ráragasztottuk a parafadarabokat. Anyám ebédlőasztalán pedig remekül gyakorolhattam. Ő készítette neccharisnyából a hálót. Az ötvenes években a Dombóvári Vasutasban a dunúntúli bajnokságban játszottam. Ötvenhatban egy kicsit a katonaság elől is menekülve hagytam magam elcsábítani Sztálinvárosba. Itt azonnal bajnokságot nyertünk az NB II-ben. Az osztályozón - ma is élénken emlékszem rá - nagyot hibáztam. Egy ártatlan labdába belenyúltam, és odalett az első osztály. Persze nemcsak énmiattam.

- Pezsgő pingpong-élet jellemezte azt az időszakot a városban...

- Olyannyira, hogy a Sztálinvárosi Vasasban egyszer csak sokan lettünk. Átmentem a Ruhagyár szakosztályába. S a csúcsot 1971-ben az NB I jelentette. Ekkor játszottam a tinédzser Jónyerrel, Klampárral. Egy év múlva pedig befejeztem az aktív játékot. Rögtön utána a Dunavidéki Vendéglátók női csapatánál edzősködtem. Ez tizennyolc évig tartott. Majd következett a Munkás Aladdin, amely végül a BVM csapatával egyesült. így született meg a Linde.

- És máris közeledünk a jelenhez...

- Szép emlék az Extraliga. Akkor még volt anyagi hátterünk. Remek csapatot alkotott a Muskó Péter, Jakab Gábor, Szabó Kriszián, Engelmann Zoltán kvartett. És a legnagyobb örömömre továbbra is népszerű maradt a gyerekek között a pingpong. Huszonhét éve rendezzük meg a Móricz iskolával együtt a Móricz Kupát, huszonnegyedszer a György Sándor Emlékversenyt, és ott van még a Pentele Kupa is.

- Jól tudjuk, ma már a fennmaradásért küzd a sportág. Van azért remény?

- Makacs ember vagyok. Nem hagyom az asztaliteniszt kimúlni. Most a Ferrobetonnak jár köszönet, hogy segítségével sikerült megmenekülnünk.

- No de milyen lesz a jövő? Miben bízik? Egyáltalán megérte...?

- A fiatalokban, a szülőkben bízom. Ők megmenthetik a sportágat. Még egy-két évig csinálom a feleségem beleegyezésével. Ő volt az, aki mindig bátorított, amikor hangosan tépelődtem azon, hogy inkább feladom. Csodálatos volt ez a sok-sok év. Nem is a kétszer megkapott Dunaújváros Sportjáért, a Fejér megye Diáksportjáért kitüntetések miatt, hanem azért, mert nagyon sok fiatalt sikerült elvarázsolnom a kaucsuklabda pattogásával. És - hitem szerint - a játék által boldogabb emberekké váltak. Néha elképzelem, hogy majd a nagyobbik unokám, aki mostanában már otthon, a garázsban ütöget, egyszer megjelenik a Móricz iskola tornatermének ajtajában, és játékra jelentkezik - nálam. Azt hiszem nagyon meglepődnék, akármennyire is álmodozok róla, és egész biztosan nagyon örülnék. De lehet, hogy ezek után furcsa amit mondok: nem is ez a lényeg, hanem legyen mindhárom unokámnak vidám, boldog gyerekkora.

- Pezsgő pingpong-élet jellemezte azt az időszakot a városban...

- Olyannyira, hogy a Sztálinvárosi Vasasban egyszer csak sokan lettünk. Átmentem a Ruhagyár szakosztályába. S a csúcsot 1971-ben az NB I jelentette. Ekkor játszottam a tinédzser Jónyerrel, Klampárral. Egy év múlva pedig befejeztem az aktív játékot. Rögtön utána a Dunavidéki Vendéglátók női csapatánál edzősködtem. Ez tizennyolc évig tartott. Majd következett a Munkás Aladdin, amely végül a BVM csapatával egyesült. így született meg a Linde.

- És máris közeledünk a jelenhez...

- Szép emlék az Extraliga. Akkor még volt anyagi hátterünk. Remek csapatot alkotott a Muskó Péter, Jakab Gábor, Szabó Kriszián, Engelmann Zoltán kvartett. És a legnagyobb örömömre továbbra is népszerű maradt a gyerekek között a pingpong. Huszonhét éve rendezzük meg a Móricz iskolával együtt a Móricz Kupát, huszonnegyedszer a György Sándor Emlékversenyt, és ott van még a Pentele Kupa is.

- Jól tudjuk, ma már a fennmaradásért küzd a sportág. Van azért remény?

- Makacs ember vagyok. Nem hagyom az asztaliteniszt kimúlni. Most a Ferrobetonnak jár köszönet, hogy segítségével sikerült megmenekülnünk.

- No de milyen lesz a jövő? Miben bízik? Egyáltalán megérte...?

- A fiatalokban, a szülőkben bízom. Ők megmenthetik a sportágat. Még egy-két évig csinálom a feleségem beleegyezésével. Ő volt az, aki mindig bátorított, amikor hangosan tépelődtem azon, hogy inkább feladom. Csodálatos volt ez a sok-sok év. Nem is a kétszer megkapott Dunaújváros Sportjáért, a Fejér megye Diáksportjáért kitüntetések miatt, hanem azért, mert nagyon sok fiatalt sikerült elvarázsolnom a kaucsuklabda pattogásával. És - hitem szerint - a játék által boldogabb emberekké váltak. Néha elképzelem, hogy majd a nagyobbik unokám, aki mostanában már otthon, a garázsban ütöget, egyszer megjelenik a Móricz iskola tornatermének ajtajában, és játékra jelentkezik - nálam. Azt hiszem nagyon meglepődnék, akármennyire is álmodozok róla, és egész biztosan nagyon örülnék. De lehet, hogy ezek után furcsa amit mondok: nem is ez a lényeg, hanem legyen mindhárom unokámnak vidám, boldog gyerekkora.

- Tizenkét éves voltam, amikor Dombóváron felfigyeltek rám. Ennek a srácnak van gömbérzéke. Igaz, ezt a futballtudásomra értették, de hátha a kisebb labdához is ért - mondták rólam. A háború után voltunk néhány évvel, s bizony akkor furnérlemezből én vágtam ki az ütőt, majd ráragasztottuk a parafadarabokat. Anyám ebédlőasztalán pedig remekül gyakorolhattam. Ő készítette neccharisnyából a hálót. Az ötvenes években a Dombóvári Vasutasban a dunúntúli bajnokságban játszottam. Ötvenhatban egy kicsit a katonaság elől is menekülve hagytam magam elcsábítani Sztálinvárosba. Itt azonnal bajnokságot nyertünk az NB II-ben. Az osztályozón - ma is élénken emlékszem rá - nagyot hibáztam. Egy ártatlan labdába belenyúltam, és odalett az első osztály. Persze nemcsak énmiattam.

- Pezsgő pingpong-élet jellemezte azt az időszakot a városban...

- Olyannyira, hogy a Sztálinvárosi Vasasban egyszer csak sokan lettünk. Átmentem a Ruhagyár szakosztályába. S a csúcsot 1971-ben az NB I jelentette. Ekkor játszottam a tinédzser Jónyerrel, Klampárral. Egy év múlva pedig befejeztem az aktív játékot. Rögtön utána a Dunavidéki Vendéglátók női csapatánál edzősködtem. Ez tizennyolc évig tartott. Majd következett a Munkás Aladdin, amely végül a BVM csapatával egyesült. így született meg a Linde.

- És máris közeledünk a jelenhez...

- Szép emlék az Extraliga. Akkor még volt anyagi hátterünk. Remek csapatot alkotott a Muskó Péter, Jakab Gábor, Szabó Kriszián, Engelmann Zoltán kvartett. És a legnagyobb örömömre továbbra is népszerű maradt a gyerekek között a pingpong. Huszonhét éve rendezzük meg a Móricz iskolával együtt a Móricz Kupát, huszonnegyedszer a György Sándor Emlékversenyt, és ott van még a Pentele Kupa is.

- Jól tudjuk, ma már a fennmaradásért küzd a sportág. Van azért remény?

- Makacs ember vagyok. Nem hagyom az asztaliteniszt kimúlni. Most a Ferrobetonnak jár köszönet, hogy segítségével sikerült megmenekülnünk.

- No de milyen lesz a jövő? Miben bízik? Egyáltalán megérte...?

- A fiatalokban, a szülőkben bízom. Ők megmenthetik a sportágat. Még egy-két évig csinálom a feleségem beleegyezésével. Ő volt az, aki mindig bátorított, amikor hangosan tépelődtem azon, hogy inkább feladom. Csodálatos volt ez a sok-sok év. Nem is a kétszer megkapott Dunaújváros Sportjáért, a Fejér megye Diáksportjáért kitüntetések miatt, hanem azért, mert nagyon sok fiatalt sikerült elvarázsolnom a kaucsuklabda pattogásával. És - hitem szerint - a játék által boldogabb emberekké váltak. Néha elképzelem, hogy majd a nagyobbik unokám, aki mostanában már otthon, a garázsban ütöget, egyszer megjelenik a Móricz iskola tornatermének ajtajában, és játékra jelentkezik - nálam. Azt hiszem nagyon meglepődnék, akármennyire is álmodozok róla, és egész biztosan nagyon örülnék. De lehet, hogy ezek után furcsa amit mondok: nem is ez a lényeg, hanem legyen mindhárom unokámnak vidám, boldog gyerekkora.

- Pezsgő pingpong-élet jellemezte azt az időszakot a városban...

- Olyannyira, hogy a Sztálinvárosi Vasasban egyszer csak sokan lettünk. Átmentem a Ruhagyár szakosztályába. S a csúcsot 1971-ben az NB I jelentette. Ekkor játszottam a tinédzser Jónyerrel, Klampárral. Egy év múlva pedig befejeztem az aktív játékot. Rögtön utána a Dunavidéki Vendéglátók női csapatánál edzősködtem. Ez tizennyolc évig tartott. Majd következett a Munkás Aladdin, amely végül a BVM csapatával egyesült. így született meg a Linde.

- És máris közeledünk a jelenhez...

- Szép emlék az Extraliga. Akkor még volt anyagi hátterünk. Remek csapatot alkotott a Muskó Péter, Jakab Gábor, Szabó Kriszián, Engelmann Zoltán kvartett. És a legnagyobb örömömre továbbra is népszerű maradt a gyerekek között a pingpong. Huszonhét éve rendezzük meg a Móricz iskolával együtt a Móricz Kupát, huszonnegyedszer a György Sándor Emlékversenyt, és ott van még a Pentele Kupa is.

- Jól tudjuk, ma már a fennmaradásért küzd a sportág. Van azért remény?

- Makacs ember vagyok. Nem hagyom az asztaliteniszt kimúlni. Most a Ferrobetonnak jár köszönet, hogy segítségével sikerült megmenekülnünk.

- No de milyen lesz a jövő? Miben bízik? Egyáltalán megérte...?

- A fiatalokban, a szülőkben bízom. Ők megmenthetik a sportágat. Még egy-két évig csinálom a feleségem beleegyezésével. Ő volt az, aki mindig bátorított, amikor hangosan tépelődtem azon, hogy inkább feladom. Csodálatos volt ez a sok-sok év. Nem is a kétszer megkapott Dunaújváros Sportjáért, a Fejér megye Diáksportjáért kitüntetések miatt, hanem azért, mert nagyon sok fiatalt sikerült elvarázsolnom a kaucsuklabda pattogásával. És - hitem szerint - a játék által boldogabb emberekké váltak. Néha elképzelem, hogy majd a nagyobbik unokám, aki mostanában már otthon, a garázsban ütöget, egyszer megjelenik a Móricz iskola tornatermének ajtajában, és játékra jelentkezik - nálam. Azt hiszem nagyon meglepődnék, akármennyire is álmodozok róla, és egész biztosan nagyon örülnék. De lehet, hogy ezek után furcsa amit mondok: nem is ez a lényeg, hanem legyen mindhárom unokámnak vidám, boldog gyerekkora.

- Tizenkét éves voltam, amikor Dombóváron felfigyeltek rám. Ennek a srácnak van gömbérzéke. Igaz, ezt a futballtudásomra értették, de hátha a kisebb labdához is ért - mondták rólam. A háború után voltunk néhány évvel, s bizony akkor furnérlemezből én vágtam ki az ütőt, majd ráragasztottuk a parafadarabokat. Anyám ebédlőasztalán pedig remekül gyakorolhattam. Ő készítette neccharisnyából a hálót. Az ötvenes években a Dombóvári Vasutasban a dunúntúli bajnokságban játszottam. Ötvenhatban egy kicsit a katonaság elől is menekülve hagytam magam elcsábítani Sztálinvárosba. Itt azonnal bajnokságot nyertünk az NB II-ben. Az osztályozón - ma is élénken emlékszem rá - nagyot hibáztam. Egy ártatlan labdába belenyúltam, és odalett az első osztály. Persze nemcsak énmiattam.

- Pezsgő pingpong-élet jellemezte azt az időszakot a városban...

- Olyannyira, hogy a Sztálinvárosi Vasasban egyszer csak sokan lettünk. Átmentem a Ruhagyár szakosztályába. S a csúcsot 1971-ben az NB I jelentette. Ekkor játszottam a tinédzser Jónyerrel, Klampárral. Egy év múlva pedig befejeztem az aktív játékot. Rögtön utána a Dunavidéki Vendéglátók női csapatánál edzősködtem. Ez tizennyolc évig tartott. Majd következett a Munkás Aladdin, amely végül a BVM csapatával egyesült. így született meg a Linde.

- És máris közeledünk a jelenhez...

- Szép emlék az Extraliga. Akkor még volt anyagi hátterünk. Remek csapatot alkotott a Muskó Péter, Jakab Gábor, Szabó Kriszián, Engelmann Zoltán kvartett. És a legnagyobb örömömre továbbra is népszerű maradt a gyerekek között a pingpong. Huszonhét éve rendezzük meg a Móricz iskolával együtt a Móricz Kupát, huszonnegyedszer a György Sándor Emlékversenyt, és ott van még a Pentele Kupa is.

- Jól tudjuk, ma már a fennmaradásért küzd a sportág. Van azért remény?

- Makacs ember vagyok. Nem hagyom az asztaliteniszt kimúlni. Most a Ferrobetonnak jár köszönet, hogy segítségével sikerült megmenekülnünk.

- No de milyen lesz a jövő? Miben bízik? Egyáltalán megérte...?

- A fiatalokban, a szülőkben bízom. Ők megmenthetik a sportágat. Még egy-két évig csinálom a feleségem beleegyezésével. Ő volt az, aki mindig bátorított, amikor hangosan tépelődtem azon, hogy inkább feladom. Csodálatos volt ez a sok-sok év. Nem is a kétszer megkapott Dunaújváros Sportjáért, a Fejér megye Diáksportjáért kitüntetések miatt, hanem azért, mert nagyon sok fiatalt sikerült elvarázsolnom a kaucsuklabda pattogásával. És - hitem szerint - a játék által boldogabb emberekké váltak. Néha elképzelem, hogy majd a nagyobbik unokám, aki mostanában már otthon, a garázsban ütöget, egyszer megjelenik a Móricz iskola tornatermének ajtajában, és játékra jelentkezik - nálam. Azt hiszem nagyon meglepődnék, akármennyire is álmodozok róla, és egész biztosan nagyon örülnék. De lehet, hogy ezek után furcsa amit mondok: nem is ez a lényeg, hanem legyen mindhárom unokámnak vidám, boldog gyerekkora.

- Olyannyira, hogy a Sztálinvárosi Vasasban egyszer csak sokan lettünk. Átmentem a Ruhagyár szakosztályába. S a csúcsot 1971-ben az NB I jelentette. Ekkor játszottam a tinédzser Jónyerrel, Klampárral. Egy év múlva pedig befejeztem az aktív játékot. Rögtön utána a Dunavidéki Vendéglátók női csapatánál edzősködtem. Ez tizennyolc évig tartott. Majd következett a Munkás Aladdin, amely végül a BVM csapatával egyesült. így született meg a Linde.

- És máris közeledünk a jelenhez...

- Szép emlék az Extraliga. Akkor még volt anyagi hátterünk. Remek csapatot alkotott a Muskó Péter, Jakab Gábor, Szabó Kriszián, Engelmann Zoltán kvartett. És a legnagyobb örömömre továbbra is népszerű maradt a gyerekek között a pingpong. Huszonhét éve rendezzük meg a Móricz iskolával együtt a Móricz Kupát, huszonnegyedszer a György Sándor Emlékversenyt, és ott van még a Pentele Kupa is.

- Jól tudjuk, ma már a fennmaradásért küzd a sportág. Van azért remény?

- Makacs ember vagyok. Nem hagyom az asztaliteniszt kimúlni. Most a Ferrobetonnak jár köszönet, hogy segítségével sikerült megmenekülnünk.

- No de milyen lesz a jövő? Miben bízik? Egyáltalán megérte...?

- A fiatalokban, a szülőkben bízom. Ők megmenthetik a sportágat. Még egy-két évig csinálom a feleségem beleegyezésével. Ő volt az, aki mindig bátorított, amikor hangosan tépelődtem azon, hogy inkább feladom. Csodálatos volt ez a sok-sok év. Nem is a kétszer megkapott Dunaújváros Sportjáért, a Fejér megye Diáksportjáért kitüntetések miatt, hanem azért, mert nagyon sok fiatalt sikerült elvarázsolnom a kaucsuklabda pattogásával. És - hitem szerint - a játék által boldogabb emberekké váltak. Néha elképzelem, hogy majd a nagyobbik unokám, aki mostanában már otthon, a garázsban ütöget, egyszer megjelenik a Móricz iskola tornatermének ajtajában, és játékra jelentkezik - nálam. Azt hiszem nagyon meglepődnék, akármennyire is álmodozok róla, és egész biztosan nagyon örülnék. De lehet, hogy ezek után furcsa amit mondok: nem is ez a lényeg, hanem legyen mindhárom unokámnak vidám, boldog gyerekkora.

- Tizenkét éves voltam, amikor Dombóváron felfigyeltek rám. Ennek a srácnak van gömbérzéke. Igaz, ezt a futballtudásomra értették, de hátha a kisebb labdához is ért - mondták rólam. A háború után voltunk néhány évvel, s bizony akkor furnérlemezből én vágtam ki az ütőt, majd ráragasztottuk a parafadarabokat. Anyám ebédlőasztalán pedig remekül gyakorolhattam. Ő készítette neccharisnyából a hálót. Az ötvenes években a Dombóvári Vasutasban a dunúntúli bajnokságban játszottam. Ötvenhatban egy kicsit a katonaság elől is menekülve hagytam magam elcsábítani Sztálinvárosba. Itt azonnal bajnokságot nyertünk az NB II-ben. Az osztályozón - ma is élénken emlékszem rá - nagyot hibáztam. Egy ártatlan labdába belenyúltam, és odalett az első osztály. Persze nemcsak énmiattam.

- Pezsgő pingpong-élet jellemezte azt az időszakot a városban...

- Olyannyira, hogy a Sztálinvárosi Vasasban egyszer csak sokan lettünk. Átmentem a Ruhagyár szakosztályába. S a csúcsot 1971-ben az NB I jelentette. Ekkor játszottam a tinédzser Jónyerrel, Klampárral. Egy év múlva pedig befejeztem az aktív játékot. Rögtön utána a Dunavidéki Vendéglátók női csapatánál edzősködtem. Ez tizennyolc évig tartott. Majd következett a Munkás Aladdin, amely végül a BVM csapatával egyesült. így született meg a Linde.

- És máris közeledünk a jelenhez...

- Szép emlék az Extraliga. Akkor még volt anyagi hátterünk. Remek csapatot alkotott a Muskó Péter, Jakab Gábor, Szabó Kriszián, Engelmann Zoltán kvartett. És a legnagyobb örömömre továbbra is népszerű maradt a gyerekek között a pingpong. Huszonhét éve rendezzük meg a Móricz iskolával együtt a Móricz

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!