2010.09.11. 02:26
Fürdőhelyi emlékek
Meghitt, mégis furcsán csöndes jelenet a gyerekmedence szélén: két gyönyörű leányka pancsol önfeledten a meleg vízben, anyjuk, nagyanyjuk, nagyapjuk ellágyulva figyeli őket a partról.
A leánykák, mint később kiderül (a gyerekmedence szélén könnyen szóba elegyednek egymással a csemetéiktől meghatott szülők, nagyszülők), két- és ötévesek. Amellett, hogy szépek, szemlátomást egészségesek, jóltápláltak, vidámak, érdeklődők és okosak is.
- Pécsről jöttünk - válaszolja a kimondatlan kérdésre a tömzsi, izmos vállú, sörtehajú nagypapa. Kisvártatva elárulja, bányász volt, s hogy hosszú idő óta ez az első nyaralásuk. Miért: nem részletezi. A nagymama, kinek elszélesedett arcán még látszik, mennyire szép nő volt nemrég, egyetlen szót sem szól, viszont szemét le sem veszi a hancúrozó kislányokról.
Az anyuka csak áll, elrévedve mosolyog gyerekeire.
- A fiam... - kezd új mondatot az öregember, s csak most látszik, hogy mennyire öreg is. - A fiam... Tavaly meghalt.
A nagymama összerezzen a szóra. A feleségen semmi nem változik.
Ingatom a fejem, nem tudom, mit lehetne mondani. Semmit.
- Baleset? - kérdezem, hogy mégis véget érjen a hirtelen szörnyű mély, szörnyű hosszú, szörnyű csend.
Most a pillanatonként öregedő nagyapa ingatja fejét.
- Ő, aki soha nem dohányzott...
Unokám odébb úszik, köszönésként bólintunk egymásnak a meggörnyedt öreggel. Köszönésként. Beszélgetésként. Megértésként. Mi abban az öt percben már nagyon régóta ismerjük egymást.
Óra múlva megint egymás mellé sodródunk a medence partján. Beszélnünk már nincs miről. Az öregasszony néhány szava ellebeg hozzám.
- Miért kellett...
A még öregebb ember lehajtja a fejét. Összerándulok.
Csak a két gyönyörű gyermek édesanyja áll változatlanul a parton, kislányait figyelő elrévedt mosolyával, mintha márványba faragva...
Fagylaltozó is van a fürdőhelyen, ahol nem méricskélik a fantasztikus édességet: félkilószámra lapátolják tölcsérbe-kehelybe egyaránt. Tömve is a terasz éjjel-nappal - mivelhogy reggel hatkor nyit és éjfélkor zár az intézmény.
Két szomszédos asztalnál jut hely négyünknek. Lányom mögöttem ül, idős házaspárral. Hamar kiderül, hogy ők is dunaújvárosiak - voltak, huszonöt évvel ezelőttig éppen negyedszázadot töltöttek ott. Sorolják is a régi neveket, kivel voltak jóban... A pártállam csupa törtető, helyezkedő, gerinctelen figurája, akikre emlékezni sem kellemes. Milyen jó, hogy másik asztalnál vagyok, sóhajtok magamban.
Végül a házaspár férfitagja, aki igen magasra vitte a rendszerváltás előtti ranglétrán (nyilván nem érdemtelenül, de: mik voltak azok az érdemek?!), így búcsúzik:
- De nemsokára ott is meglesz a rendszerváltás, kirúgják a kommunistákat! - mondja szenvedéllyel.
Nocsak: mégsem voltak jóban velük?
A fürdőhely mellett új fürdőt építenek - alig öt kilométerre a régitől. Attól, amit már évtizedek óta ismernek gyógyerejéről Európa-szerte.
Az új fürdő a nyár végén megnyílt, holott csak harmada van kész. A megnyitott medencék közül is a legnagyobbat két nap után ki kellett üríteni, mert gépezete elromlott.
Ám az új fürdő szép, jó, ha nem is gyógy-, csak hévíz van benne. Ellenben drága, de irgalmatlanul! Több mint duplájába kerül a jegy a régi gyógyfürdőhöz képest.
Az már mellékes, hogy a vadonatúj épületek, drága anyagokból, a hatvanas évek elejének mértani dizájnját formázzák: leginkább Le Courbusier munkáira emlékeztetnek, némi kubista-szocreál beütéssel. Sebaj: a bejáratnál ott a tábla, hogy az éppen hivatalban lévő polgármester (név és rang szerint kőbe vésve) termálprogramja alapján építették...
Az igaz, hogy Magyarország földje szinte felmérhetetlen mennyiségű hévizet rejteget - de az aligha kétséges tény, hogy ettől még nem lesz Hévíz minden településből, amelynek vezetői gyógy- és termálturizmusról, wellnessről, egyebekről ábrándoznak.
Sőt! Ha van egy gyógyfürdő, amelynek ma évente százezer vendége akad, akkor ebből egyáltalán nem az következik, hogy a szomszédos új fürdőnek is lesz évi százezer vendége. Jó, ha - egyszer, majd - az újnak is lesz ötvenezer látogatója esztendőnként. Akkor, amikor a szomszédos fürdő vendégeinek száma is ötvenezerre apad majd százezerről...
Márpedig ma szinte minden kidőlt fánál fürdőterveket dédelgetnek - minek következtében ugyanannak a bevételnek mind kisebb szeleteire ácsingóznak a terveztetők. Van, ahol a vadonatúj uszodát máris be kellett zárni, annyira veszteséges volt.
Megyénkben is sok, egymással szomszédos település reménykedik abban, hogy a földjében lévő víz lesz a kitörési pont : az a bevételi forrás, amitől majd épülni, szépülni, virágozni fog a falu vagy városka.
Többre mennének talán, ha nem külön-külön vagy éppen egymás ellen valami drága újban, hanem együtt, a már meglévő szépségeikben-értékeikben keresnék a boldogulást. Mondjuk például abban, hogy az egyik falu népművészeti házából átszekereztetik a turistákat a másik falu csárdájába, aztán a harmadik pincesorára, vagy az egyik művésztelepéről a másik védett erdejébe, horgásztavához, méneséhez, disznótorába - esetleg mindezt egy programsorba szervezve, külföldön is meghirdetve.
Majd rájönnek, hogy ezzel kevésbé lehet befürödni.
A leánykák, mint később kiderül (a gyerekmedence szélén könnyen szóba elegyednek egymással a csemetéiktől meghatott szülők, nagyszülők), két- és ötévesek. Amellett, hogy szépek, szemlátomást egészségesek, jóltápláltak, vidámak, érdeklődők és okosak is.
- Pécsről jöttünk - válaszolja a kimondatlan kérdésre a tömzsi, izmos vállú, sörtehajú nagypapa. Kisvártatva elárulja, bányász volt, s hogy hosszú idő óta ez az első nyaralásuk. Miért: nem részletezi. A nagymama, kinek elszélesedett arcán még látszik, mennyire szép nő volt nemrég, egyetlen szót sem szól, viszont szemét le sem veszi a hancúrozó kislányokról.
Az anyuka csak áll, elrévedve mosolyog gyerekeire.
- A fiam... - kezd új mondatot az öregember, s csak most látszik, hogy mennyire öreg is. - A fiam... Tavaly meghalt.
A nagymama összerezzen a szóra. A feleségen semmi nem változik.
Ingatom a fejem, nem tudom, mit lehetne mondani. Semmit.
- Baleset? - kérdezem, hogy mégis véget érjen a hirtelen szörnyű mély, szörnyű hosszú, szörnyű csend.
Most a pillanatonként öregedő nagyapa ingatja fejét.
- Ő, aki soha nem dohányzott...
Unokám odébb úszik, köszönésként bólintunk egymásnak a meggörnyedt öreggel. Köszönésként. Beszélgetésként. Megértésként. Mi abban az öt percben már nagyon régóta ismerjük egymást.
Óra múlva megint egymás mellé sodródunk a medence partján. Beszélnünk már nincs miről. Az öregasszony néhány szava ellebeg hozzám.
- Miért kellett...
A még öregebb ember lehajtja a fejét. Összerándulok.
Csak a két gyönyörű gyermek édesanyja áll változatlanul a parton, kislányait figyelő elrévedt mosolyával, mintha márványba faragva...
Fagylaltozó is van a fürdőhelyen, ahol nem méricskélik a fantasztikus édességet: félkilószámra lapátolják tölcsérbe-kehelybe egyaránt. Tömve is a terasz éjjel-nappal - mivelhogy reggel hatkor nyit és éjfélkor zár az intézmény.
Két szomszédos asztalnál jut hely négyünknek. Lányom mögöttem ül, idős házaspárral. Hamar kiderül, hogy ők is dunaújvárosiak - voltak, huszonöt évvel ezelőttig éppen negyedszázadot töltöttek ott. Sorolják is a régi neveket, kivel voltak jóban... A pártállam csupa törtető, helyezkedő, gerinctelen figurája, akikre emlékezni sem kellemes. Milyen jó, hogy másik asztalnál vagyok, sóhajtok magamban.
Végül a házaspár férfitagja, aki igen magasra vitte a rendszerváltás előtti ranglétrán (nyilván nem érdemtelenül, de: mik voltak azok az érdemek?!), így búcsúzik:
- De nemsokára ott is meglesz a rendszerváltás, kirúgják a kommunistákat! - mondja szenvedéllyel.
Nocsak: mégsem voltak jóban velük?
A fürdőhely mellett új fürdőt építenek - alig öt kilométerre a régitől. Attól, amit már évtizedek óta ismernek gyógyerejéről Európa-szerte.
Az új fürdő a nyár végén megnyílt, holott csak harmada van kész. A megnyitott medencék közül is a legnagyobbat két nap után ki kellett üríteni, mert gépezete elromlott.
Ám az új fürdő szép, jó, ha nem is gyógy-, csak hévíz van benne. Ellenben drága, de irgalmatlanul! Több mint duplájába kerül a jegy a régi gyógyfürdőhöz képest.
Az már mellékes, hogy a vadonatúj épületek, drága anyagokból, a hatvanas évek elejének mértani dizájnját formázzák: leginkább Le Courbusier munkáira emlékeztetnek, némi kubista-szocreál beütéssel. Sebaj: a bejáratnál ott a tábla, hogy az éppen hivatalban lévő polgármester (név és rang szerint kőbe vésve) termálprogramja alapján építették...
Az igaz, hogy Magyarország földje szinte felmérhetetlen mennyiségű hévizet rejteget - de az aligha kétséges tény, hogy ettől még nem lesz Hévíz minden településből, amelynek vezetői gyógy- és termálturizmusról, wellnessről, egyebekről ábrándoznak.
Sőt! Ha van egy gyógyfürdő, amelynek ma évente százezer vendége akad, akkor ebből egyáltalán nem az következik, hogy a szomszédos új fürdőnek is lesz évi százezer vendége. Jó, ha - egyszer, majd - az újnak is lesz ötvenezer látogatója esztendőnként. Akkor, amikor a szomszédos fürdő vendégeinek száma is ötvenezerre apad majd százezerről...
Márpedig ma szinte minden kidőlt fánál fürdőterveket dédelgetnek - minek következtében ugyanannak a bevételnek mind kisebb szeleteire ácsingóznak a terveztetők. Van, ahol a vadonatúj uszodát máris be kellett zárni, annyira veszteséges volt.
Megyénkben is sok, egymással szomszédos település reménykedik abban, hogy a földjében lévő víz lesz a kitörési pont : az a bevételi forrás, amitől majd épülni, szépülni, virágozni fog a falu vagy városka.
Többre mennének talán, ha nem külön-külön vagy éppen egymás ellen valami drága újban, hanem együtt, a már meglévő szépségeikben-értékeikben keresnék a boldogulást. Mondjuk például abban, hogy az egyik falu népművészeti házából átszekereztetik a turistákat a másik falu csárdájába, aztán a harmadik pincesorára, vagy az egyik művésztelepéről a másik védett erdejébe, horgásztavához, méneséhez, disznótorába - esetleg mindezt egy programsorba szervezve, külföldön is meghirdetve.
Majd rájönnek, hogy ezzel kevésbé lehet befürödni.
- Pécsről jöttünk - válaszolja a kimondatlan kérdésre a tömzsi, izmos vállú, sörtehajú nagypapa. Kisvártatva elárulja, bányász volt, s hogy hosszú idő óta ez az első nyaralásuk. Miért: nem részletezi. A nagymama, kinek elszélesedett arcán még látszik, mennyire szép nő volt nemrég, egyetlen szót sem szól, viszont szemét le sem veszi a hancúrozó kislányokról.
Az anyuka csak áll, elrévedve mosolyog gyerekeire.
- A fiam... - kezd új mondatot az öregember, s csak most látszik, hogy mennyire öreg is. - A fiam... Tavaly meghalt.
A nagymama összerezzen a szóra. A feleségen semmi nem változik.
Ingatom a fejem, nem tudom, mit lehetne mondani. Semmit.
- Baleset? - kérdezem, hogy mégis véget érjen a hirtelen szörnyű mély, szörnyű hosszú, szörnyű csend.
Most a pillanatonként öregedő nagyapa ingatja fejét.
- Ő, aki soha nem dohányzott...
Unokám odébb úszik, köszönésként bólintunk egymásnak a meggörnyedt öreggel. Köszönésként. Beszélgetésként. Megértésként. Mi abban az öt percben már nagyon régóta ismerjük egymást.
Óra múlva megint egymás mellé sodródunk a medence partján. Beszélnünk már nincs miről. Az öregasszony néhány szava ellebeg hozzám.
- Miért kellett...
A még öregebb ember lehajtja a fejét. Összerándulok.
Csak a két gyönyörű gyermek édesanyja áll változatlanul a parton, kislányait figyelő elrévedt mosolyával, mintha márványba faragva...
Fagylaltozó is van a fürdőhelyen, ahol nem méricskélik a fantasztikus édességet: félkilószámra lapátolják tölcsérbe-kehelybe egyaránt. Tömve is a terasz éjjel-nappal - mivelhogy reggel hatkor nyit és éjfélkor zár az intézmény.
Két szomszédos asztalnál jut hely négyünknek. Lányom mögöttem ül, idős házaspárral. Hamar kiderül, hogy ők is dunaújvárosiak - voltak, huszonöt évvel ezelőttig éppen negyedszázadot töltöttek ott. Sorolják is a régi neveket, kivel voltak jóban... A pártállam csupa törtető, helyezkedő, gerinctelen figurája, akikre emlékezni sem kellemes. Milyen jó, hogy másik asztalnál vagyok, sóhajtok magamban.
Végül a házaspár férfitagja, aki igen magasra vitte a rendszerváltás előtti ranglétrán (nyilván nem érdemtelenül, de: mik voltak azok az érdemek?!), így búcsúzik:
- De nemsokára ott is meglesz a rendszerváltás, kirúgják a kommunistákat! - mondja szenvedéllyel.
Nocsak: mégsem voltak jóban velük?
A fürdőhely mellett új fürdőt építenek - alig öt kilométerre a régitől. Attól, amit már évtizedek óta ismernek gyógyerejéről Európa-szerte.
Az új fürdő a nyár végén megnyílt, holott csak harmada van kész. A megnyitott medencék közül is a legnagyobbat két nap után ki kellett üríteni, mert gépezete elromlott.
Ám az új fürdő szép, jó, ha nem is gyógy-, csak hévíz van benne. Ellenben drága, de irgalmatlanul! Több mint duplájába kerül a jegy a régi gyógyfürdőhöz képest.
Az már mellékes, hogy a vadonatúj épületek, drága anyagokból, a hatvanas évek elejének mértani dizájnját formázzák: leginkább Le Courbusier munkáira emlékeztetnek, némi kubista-szocreál beütéssel. Sebaj: a bejáratnál ott a tábla, hogy az éppen hivatalban lévő polgármester (név és rang szerint kőbe vésve) termálprogramja alapján építették...
Az igaz, hogy Magyarország földje szinte felmérhetetlen mennyiségű hévizet rejteget - de az aligha kétséges tény, hogy ettől még nem lesz Hévíz minden településből, amelynek vezetői gyógy- és termálturizmusról, wellnessről, egyebekről ábrándoznak.
Sőt! Ha van egy gyógyfürdő, amelynek ma évente százezer vendége akad, akkor ebből egyáltalán nem az következik, hogy a szomszédos új fürdőnek is lesz évi százezer vendége. Jó, ha - egyszer, majd - az újnak is lesz ötvenezer látogatója esztendőnként. Akkor, amikor a szomszédos fürdő vendégeinek száma is ötvenezerre apad majd százezerről...
Márpedig ma szinte minden kidőlt fánál fürdőterveket dédelgetnek - minek következtében ugyanannak a bevételnek mind kisebb szeleteire ácsingóznak a terveztetők. Van, ahol a vadonatúj uszodát máris be kellett zárni, annyira veszteséges volt.
Megyénkben is sok, egymással szomszédos település reménykedik abban, hogy a földjében lévő víz lesz a kitörési pont : az a bevételi forrás, amitől majd épülni, szépülni, virágozni fog a falu vagy városka.
Többre mennének talán, ha nem külön-külön vagy éppen egymás ellen valami drága újban, hanem együtt, a már meglévő szépségeikben-értékeikben keresnék a boldogulást. Mondjuk például abban, hogy az egyik falu népművészeti házából átszekereztetik a turistákat a másik falu csárdájába, aztán a harmadik pincesorára, vagy az egyik művésztelepéről a másik védett erdejébe, horgásztavához, méneséhez, disznótorába - esetleg mindezt egy programsorba szervezve, külföldön is meghirdetve.
Majd rájönnek, hogy ezzel kevésbé lehet befürödni.
- Pécsről jöttünk - válaszolja a kimondatlan kérdésre a tömzsi, izmos vállú, sörtehajú nagypapa. Kisvártatva elárulja, bányász volt, s hogy hosszú idő óta ez az első nyaralásuk. Miért: nem részletezi. A nagymama, kinek elszélesedett arcán még látszik, mennyire szép nő volt nemrég, egyetlen szót sem szól, viszont szemét le sem veszi a hancúrozó kislányokról.
Az anyuka csak áll, elrévedve mosolyog gyerekeire.
- A fiam... - kezd új mondatot az öregember, s csak most látszik, hogy mennyire öreg is. - A fiam... Tavaly meghalt.
A nagymama összerezzen a szóra. A feleségen semmi nem változik.
Ingatom a fejem, nem tudom, mit lehetne mondani. Semmit.
- Baleset? - kérdezem, hogy mégis véget érjen a hirtelen szörnyű mély, szörnyű hosszú, szörnyű csend.
Most a pillanatonként öregedő nagyapa ingatja fejét.
- Ő, aki soha nem dohányzott...
Unokám odébb úszik, köszönésként bólintunk egymásnak a meggörnyedt öreggel. Köszönésként. Beszélgetésként. Megértésként. Mi abban az öt percben már nagyon régóta ismerjük egymást.
Óra múlva megint egymás mellé sodródunk a medence partján. Beszélnünk már nincs miről. Az öregasszony néhány szava ellebeg hozzám.
- Miért kellett...
A még öregebb ember lehajtja a fejét. Összerándulok.
Csak a két gyönyörű gyermek édesanyja áll változatlanul a parton, kislányait figyelő elrévedt mosolyával, mintha márványba faragva...
Fagylaltozó is van a fürdőhelyen, ahol nem méricskélik a fantasztikus édességet: félkilószámra lapátolják tölcsérbe-kehelybe egyaránt. Tömve is a terasz éjjel-nappal - mivelhogy reggel hatkor nyit és éjfélkor zár az intézmény.
Két szomszédos asztalnál jut hely négyünknek. Lányom mögöttem ül, idős házaspárral. Hamar kiderül, hogy ők is dunaújvárosiak - voltak, huszonöt évvel ezelőttig éppen negyedszázadot töltöttek ott. Sorolják is a régi neveket, kivel voltak jóban... A pártállam csupa törtető, helyezkedő, gerinctelen figurája, akikre emlékezni sem kellemes. Milyen jó, hogy másik asztalnál vagyok, sóhajtok magamban.
Végül a házaspár férfitagja, aki igen magasra vitte a rendszerváltás előtti ranglétrán (nyilván nem érdemtelenül, de: mik voltak azok az érdemek?!), így búcsúzik:
- De nemsokára ott is meglesz a rendszerváltás, kirúgják a kommunistákat! - mondja szenvedéllyel.
Nocsak: mégsem voltak jóban velük?
A fürdőhely mellett új fürdőt építenek - alig öt kilométerre a régitől. Attól, amit már évtizedek óta ismernek gyógyerejéről Európa-szerte.
Az új fürdő a nyár végén megnyílt, holott csak harmada van kész. A megnyitott medencék közül is a legnagyobbat két nap után ki kellett üríteni, mert gépezete elromlott.
Ám az új fürdő szép, jó, ha nem is gyógy-, csak hévíz van benne. Ellenben drága, de irgalmatlanul! Több mint duplájába kerül a jegy a régi gyógyfürdőhöz képest.
Az már mellékes, hogy a vadonatúj épületek, drága anyagokból, a hatvanas évek elejének mértani dizájnját formázzák: leginkább Le Courbusier munkáira emlékeztetnek, némi kubista-szocreál beütéssel. Sebaj: a bejáratnál ott a tábla, hogy az éppen hivatalban lévő polgármester (név és rang szerint kőbe vésve) termálprogramja alapján építették...
Az igaz, hogy Magyarország földje szinte felmérhetetlen mennyiségű hévizet rejteget - de az aligha kétséges tény, hogy ettől még nem lesz Hévíz minden településből, amelynek vezetői gyógy- és termálturizmusról, wellnessről, egyebekről ábrándoznak.
Sőt! Ha van egy gyógyfürdő, amelynek ma évente százezer vendége akad, akkor ebből egyáltalán nem az következik, hogy a szomszédos új fürdőnek is lesz évi százezer vendége. Jó, ha - egyszer, majd - az újnak is lesz ötvenezer látogatója esztendőnként. Akkor, amikor a szomszédos fürdő vendégeinek száma is ötvenezerre apad majd százezerről...
Márpedig ma szinte minden kidőlt fánál fürdőterveket dédelgetnek - minek következtében ugyanannak a bevételnek mind kisebb szeleteire ácsingóznak a terveztetők. Van, ahol a vadonatúj uszodát máris be kellett zárni, annyira veszteséges volt.
Megyénkben is sok, egymással szomszédos település reménykedik abban, hogy a földjében lévő víz lesz a kitörési pont : az a bevételi forrás, amitől majd épülni, szépülni, virágozni fog a falu vagy városka.
Többre mennének talán, ha nem külön-külön vagy éppen egymás ellen valami drága újban, hanem együtt, a már meglévő szépségeikben-értékeikben keresnék a boldogulást. Mondjuk például abban, hogy az egyik falu népművészeti házából átszekereztetik a turistákat a másik falu csárdájába, aztán a harmadik pincesorára, vagy az egyik művésztelepéről a másik védett erdejébe, horgásztavához, méneséhez, disznótorába - esetleg mindezt egy programsorba szervezve, külföldön is meghirdetve.
Majd rájönnek, hogy ezzel kevésbé lehet befürödni.
Az anyuka csak áll, elrévedve mosolyog gyerekeire.
- A fiam... - kezd új mondato