Egy magyar Habsburg!

- Igen. Mindenkinek a saját felelőssége, hogy mennyire tud vagy akar szerepet vállalni a társadalomban. A legtöbb arisztokrata mai napság polgári életet él. A hagyomány arra készített fel bennünket, hogy az örökölt szerepet továbbadjuk. A családon belül, a nevelésben, és persze ott is, ahol szerepet kapunk a politikában. Már akinek tehetsége van erre: Habsburg Ottó a legjobb példa. Az arisztokrácia legfontosabb szerepe az. hogy jó példát mutasson, bebizonyítsa, hogy a főnemesség nem csak maradvány a múltból, és nem degenerált alakok gyűjteménye (ilyenek is vannak, biztosan). Meg kell mutatnunk, hogy mi egy élő család vagyunk, akiknek nincs semmi nagyravágyásuk, de tudunk mi is egy ilyen országban élni! S elmondjuk, mit tudunk a múltról, az őseinkről, és ez mit jelent ma, mindenkinek.

- Vannak politikai ambíciói?

- Nekem személyesen nincsenek, én soha nem voltam benne a politikában. Azt mások jobban csinálják a családban. Üzletemberként dolgoztam egész életemben. Textilmérnöki diplomát szereztem, munkával tartottam el a családomat. Itt születtem, Magyarországon, 1942. május 5-én, Alcsúton, utolsóként a nyolc gyerek közül. 1944. októberében menekültünk el az országból, Ausztriába, Németországba, és onnan Portugáliába. Ott nőttem föl. A kormányzó, Horthy Miklós unokájával, Istvánnal ugyanabba az iskolai osztályba jártunk. Oda, Portugáliába sok királyi család menekült, Salazar (portugál diktátor, P. J.) menedékjogot adott nekünk, és más európai királyi családoknak. 1948-ban érkeztünk oda, semmivel. Mindent itthagytunk, Magyarországon. Nagyapám nem engedte meg, hogy bármit magunkkal vigyünk, s ezzel rossz példát mutassunk! Csak a magunkon viselt ruhában távoztunk. Nagyapám azt mondta: vissza fogunk térni, már voltak nagyobb nehézségek is a történelemben . Bezártuk a házakat és otthagytunk mindent, amink volt. Ötven év eltelt, mire visszajöhettünk, de visszajöttünk. Igaza lett a nagypapának - de hát a házak már nincsenek meg... Az alcsúti kastélyból már csak a homlokzat létezik, meg a gyönyörű arborétum. De ez a vagyon nem volt nekem fontos. Az volt a fontos, hogy visszajöhessek. Hogy itt élhessek. Le is telepedtem itt megint, Budapesten, a XI. kerületben van egy kis lakásom. Alapítványokkal foglalkozom. Az ősök inkább harcoltak és politikával foglalkoztak - én próbálok a Habsburgok nevében más szempontok szerint dolgozni. Például iskolát építünk Budapesten a Mindszenti-alapítvánnyal, amelynek az elnöke vagyok. József nádor iskola van Alcsúton, Üröm községben, Budapesten: ezeket támogatjuk. Továbbá a MIOK, a Magyar Ipartestület Oktatási Központja is József nádor nevét viseli. A Műegyetemen (elődjét a nádorról nevezték el, P. J.) is nagyon élő József nádor emléke, minden évben elmegyek, megkoszorúzni az emléktábláját.

- Milyen iskolákat végzett?

- Portugáliában és Angliában public schoolba jártam (nyilvános, avagy népiskolába, P. J.), Svájcban is. Egyetemet nem végeztem, mert az édesanyámat kellett támogatni, így nem volt rá anyagi lehetőségünk. A textilszakmában kezdtem dolgozni, Angliában, egy magyar úrnál, Szekeres Mihálynál. Nála tanultam ki a szakmát a zürichi textilipari főiskola után. Lakástextíliákkal foglalkoztam, a végén önállósítottam magam, saját kis cégem volt. Nyugdíjba mentem, összesen hat vagy hét alapítvány elnöke vagyok.

- Milyen állampolgár?

- Magyar állampolgár vagyok. Nem voltam sem angol, sőt, még portugál állampolgár sem: sokáig menekültként éltünk. Nem tudtuk, hogy megvan-e még a magyar állampolgárságunk, vagy sem, soha nem kaptunk erről semmilyen információt. Egy ideig német állampolgár voltam, mivel a feleségem német származású, a Wallenstein hercegi családból. Ausztriában megkaptam az osztrák útlevelet, és Magyarországon, mivel itt születtem, és felmutattam a magyar születési anyakönyvi kivonatot, rögtön megkaptam az állampolgárságot, még a nyolcvanas évek végén.

- Mikor jött haza először?

- 1980-ban, a családból elsőként. Meg akartam ismerni egy erdész-vadászt, akinek a családja nálunk volt egy és fél évszázadon keresztül, Alcsúton. Dévényi-Draxler Antalnak hívták, ő volt a nagyapám kedvenc erdésze, vadásza. Sikerült megtalálnom! A hetvenes évek végén írt ő levelet egy közös ismerősünknek, benne anekdotákat a nagypapáról, a nagymamáról. Valamiképpen a kezembe került a levél, és azonnal tudtam, hogy ezek a történetek az én családomról szólnak. Azt írta, hogy a család (a Habsburgok, P. J.) valószínűleg már nem is nagyon emlékszik, semmire se, és nem is jönnek vissza. Na, gondoltam, akkor most megpróbálom! Írtam a nagykövetnek 1970-ben. Vártunk, elég soká - de kilenc év után megkaptuk a vízumot! Kiderült, hogy miért tartott ez olyan sokáig: küldtek valakit Münchenbe, figyelték, hogy mit csinálok, mivel foglalkozom. Amikor látták a magyar hatóságok, hogy én egy ártatlan polgár vagyok, akkor megkaptam az engedélyt. Így jöttem ide. Itt is még három-négy napig nagyon figyeltek, ismertük is azokat az arcokat, akik a közelünkben voltak, a gyerekeim mindig mondták, hogy itt meg ott állnak megint. De nem volt soha, semmi baj, és amikor látták, hogy én nem akarok semmit, politikával nem foglalkozom, nem volt semmi gond. Meg is értem, hogy tudni akarták, hogy ezek a Habsburgok, akik visszajönnek: mit akarnak?! Én meg akartam ismerni a régi embereket, akik még emlékeztek rám, Alcsúton. Nagyon megható élmények voltak számomra, és a gyerekeimnek is. Boldog vagyok, hogy újból itt lehetek.

- Hány gyereke van? Ők mivel foglalkoznak?

- Egy Habsburghoz képest kevés gyermekem van: három. József nádornak, ugye, tizenöt testvére volt. Mi nyolcan voltunk - de szerencsére tíz unokám van, ami egy kicsit javítja a statisztikát... Fiamnak hat gyereke van, a lányomnak négy. Pál fiam, a középső gyerek, katolikus pap. Érdekes, mert a családban kétszáz éven keresztül nem volt egyházi ember, a házassági politika volt előtérben. Szerencsére ezt most pótoltuk. A gyerekeim Ausztriában élnek, leányom egy orvoshoz ment feleségül, a családjával foglalkozik. Másik fiam író, scripteket (forgatókönyveket) ír a televíziónak. Nehéz kenyér...