Nem vagyunk egyedül, bármennyire is dobál a sors!

Összetartás, összetartozás

Még ki sem pihentem az idén kivételesen mozgalmasra sikerült otthoni vakációt, még föl sem vettem igazán a hétköznapi életünk fonalát, máris azon kaptam magam, nézegetem a repülőjáratokat Budapestre. Még szolidak az árak, még érlelhetem a döntést, várhatok egy hetet – gondoltam.

Különösen nagy bátorságra volt szükségem: három év után először repültem egyedül! No, nem a repüléstől féltem, azt imádom: a fölszabadult érzés úton lenni, ég és föld között lebegni! Biztos kellett lennem magamban, bíznom az életben. Helyére kellett tennem a három évvel ezelőtti ijesztő emléket: két nap alatt síelő (!) formából döntött le a lábamról az SM. Addigi 22 éves SM tapasztalatommal azt hittem, ilyesmi csak sok hét alatt, fokozatosan történhet, mint 2000-ben. (Akkor melltől lefelé megbénultam, még az ágyon megfordulni sem bírtam, nemhogy felülni, lábra állni.) Tévedtem. Következő évben ugyanilyen iramban zuhant az állapotom, de – hál’ istennek és az agykontrollnak – talpon maradtam! Viszont újra tanulhattam járni. Sikerült, de a távon, stabilitáson még van mit javítanom, ha panaszkodó bokaszalagjaim is engedik. (Nem arra vannak méretezve, hogy felnőttként többször újra tanuljunk állni, járni!)

Egy hét múlva belenéztem a jegyárakba: ha tovább várok, kifutunk a keretből. Most vagy soha!

Mi vonzott ilyen erővel? A ritka alkalom, hogy annyian találkozzunk: osztályfőnökünkkel, fizikatanárunkkal, rég látott osztálytársakkal. Az érettségi-találkozó! (Ráadásul egy hatalmas dumaparti gyerekkori barátnőmmel, a Duna-parti faházban, igazi nyárban!)

Milyen szép hagyomány! (A hollandok elismerően csodálják, náluk inkább véletlenszerűen szerveznek találkozót, ha szerveznek…) Legalább ötévente kövessük egymás életét, sorsküzdelmeit, tanulságait, bánatát, örömét! Gazdag rálátás az életre. S együtt emlékezünk, nosztalgiázunk. A tanár úr faggatására évtizedes turpisságokra derül fény… Hatalmas hahotázások, elmélyült filozofálgatások, s persze nem hiányozhat a finom vacsora, borocska (sör a sörözőknek, víz a többinek). Öröm, hogy együtt vagyunk! Rohan az idő, nem fér bele elég beszélgetés… Számomra a legszebb, amikor egy régen komolytalan vagy fanyar kamaszról derül ki, milyen mély, megfontolt, nyitott ember lett.

Összetartás, összetartozás – csodálatos emberi erények… Tudatosítja, hogy nem vagyunk egyedül, bármennyire is dobál a sors. Jöttünk valahonnan és tartunk valami felé, hogy minden kor más, és mindegyiknek megvannak a nehézségei és lehetőségei is – még akkor is, ha az idősödő korról más él a köztudatban. Lehetőség az elmélyülésre, egy bölcsebb, elfogadóbb, kiteljesedő rálátásra az életre, és önmagunkra…