Ha elégedett vagy az életeddel, rossz úton jársz, vallja az ünnepelt operadíva

(Engedtessék meg egy apró személyes felhang: az interjú főszereplőjével több mint három évtizede ismerjük egymást, így idegen és furcsa is lett volna formálisan beszélgetnünk. Ezért a tegeződés...)

- Fehérvártól Washingtonig címmel néhány hete szülővárosodban, a Bazilikában adtál nagy sikerű koncertet. Hogy érezted magad annyi év után ismét Fehérváron?

- Csodálatos és megrázó is volt egyben, mert feltörtek bennem a régi gyermekkori élményeim. Erre ráerősített az is, hogy a templom padsoraiban ott láttam a régi osztálytársaimat, édesanyám egykori barátnőit, a nagyon szeretett és tisztelt, a pályámon elindító tanáromat, Lengyel Viktorné Klári nénit... A közönség hatalmas szeretettel és figyelemmel fogadott. Nem tudom szavakkal leírni ezt, de az biztos, hogy egy ilyen este után az ember nagyon nehezen megy haza, másik városba.

- Jelenleg egy spanyolországi zenei fesztiválra készülsz, sőt, éppen aznap van a premiered, amikor ez az interjú lapunkban megjelenik... Mesélj egy kicsit az előadásról!

- Nos, most tényleg itt ülök Barcelonában egy elegáns hotel éttermében, mert ma még nem ettem semmit... És ez az egyetlen szabadnapom, mióta eljöttem a székesfehérvári koncertről, gyakorlatilag nem volt megállás. Sajnos már másnapra nagyon megfájdult a hátam, alig bírok állni, kezelésekre kellett és kell járnom, szerencsére a színpadon már az első percben elfelejtek minden fájdalmat. Az Andrea Chénier című operában éneklem Maddalena, a francia nemes kisasszony szerepét Umberto Giordano művében, beugróként a Peralada Fesztiválon. Két napom volt eldönteni, megcsinálom-e hozzá kell tennem, bár egyszer láttam magát a darabot, de még sosem énekeltem , de nagyon kérleltek és most is valóban királynőként bánnak velem. Annyi kérésem volt csupán, hogy még itthon, Budapesten végigpróbálhassam a partitúrát egy zongoristával. Szerencsére az embernek már van akkora rutinja az eltelt éveknek köszönhetően, hogy rövid idő alatt is fel tudja építeni magában a tanulásmódját és a szerepet is, s a négy felvonásból én nem is tartózkodom mindig színpadon. Szóval harmadnap már repültem is Barcelonába. Kiválóak a kollégák: a címszereplő Marcelo Alvarez mellett szakmailag és emberileg is tökéletes kolléga a bariton szerepet éneklő Carlos Alvarez, akinek bele lehet szeretni a hangjába... És mindenképpen meg kell említeni Marco Armiliatot, a karmestert, aki ennek az egésznek az atyja. Imádom őket! A darab maga is közel áll hozzám, mert ebben végre meg tudom csillogtatni a komikai vénámat is.

- Az általad játszott hősnők általában drámaiak, tragikusak, a halálba mennek.

- Ó, ebben is meghalok, de a szerepem szerint most legalább nem egyedül, hanem a szerelmemmel együtt. De valóban, az operairodalom sok drámai nőalakját alakíthattam már színpadon. Ez nagyon sokrétű dolog: hiába van valamiből több előadás, megunhatatlan, mert az életedben mindig máshol tartasz, a nagy szerzők hihetetlen lelki mélységeket megfogalmazó karaktereit újra és újra másként fogadod be és aztán adod ki magadból. De volt olyan szerep is, amelyik lelkileg annyira megviselt, hogy már a próbafolyamat során ott hagytam az egészet, és amikor később Budapesten kértek fel ugyanerre a szerepre, akkor sem vállaltam el.

- Maximalista vagy?

- Abszolút! Mikor jönnek gratulálni az emberek, mindig kibukik belőlem, hogy ohó, várjunk csak, ez még nem az a szint, nem az a minőség, amelyen én ezt a szerepet el szeretném énekelni. Az lehet, hogy a tökéletességet sosem érheti el az ember, de fontosabb a munka, mert anélkül nem ér semmit az egész... Nem vagyok elégedett, de ez jó, mert így érzem, hogy rengeteg lehetőségem van fejlődni. Mondhatnám, nincsenek szerepálmok, hiszen Tosca-t például már öt éve éneklem, itt akár le is tehetné a lantot az ember... De annyi minden vár még ezen a csodálatos pályán, hogy már ettől is a föld felett járok.