19°

A Duna és a szép szerelmese

Búcsúzáskor hosszasan köti a lelkemre, el ne felejtsem megemlíteni az internetes honlapot, mert az nagyon fontos. Örült, hogy látott, máskor is vár. Nyolcvannyolc éves lesz nemsokára.O

szoli Piroska dunaföldvári festőművész egy kis promóciós turnét szervezett magának: Pakson, a művelődési központban nyílt kiállítása nemrégiben – január 12-ig látható közel ötven festménye. Szeretné, ha minél többen láthatnák őket – a múlt héten beszaladt hát Dunaföldvárról Dunaújvárosba, feljött a szerkesztőségbe, engem keresett, és a második mondatban már boldogan mesél a terveiről. Mondom, nyolcvan-nyolc éves…

Épp nem működik a lift nálunk, kicsit panaszkodik hát, hogy rossz a lába – aztán a weblap címe nem jut eszébe elsőre… muszáj megnyugtatnom, hogy (negyvenen kicsit túl) az én lábamon is volna már mit cizellálni, továbbá hogy boldog lennék, ha naponta csak egy weblap címe nem jutna eszembe… Mind e közben folyamatosan mosolyog – a legszélesebben, ha jól látom, akkor, amikor kitaláljuk, a legjobb az lesz, ha nem csak a mostani paksi kiállításról írunk néhány sort, de egy kiadósabb beszélgetés során belevillantunk egy közel fél évszázadot átívelő művészi és pedagógusi pálya, egy gazdag és teljes élet menetébe. Megegyezünk, hogy hívom, amikor lesz egy kis időm.

És persze lesz egy kicsi, mert szeretném: két napra rá hívom is. Érezhetően megörül, én meg alig félóra múlva a Petőfi utcában parkolok le.

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés – de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Épp nem működik a lift nálunk, kicsit panaszkodik hát, hogy rossz a lába – aztán a weblap címe nem jut eszébe elsőre… muszáj megnyugtatnom, hogy (negyvenen kicsit túl) az én lábamon is volna már mit cizellálni, továbbá hogy boldog lennék, ha naponta csak egy weblap címe nem jutna eszembe… Mind e közben folyamatosan mosolyog – a legszélesebben, ha jól látom, akkor, amikor kitaláljuk, a legjobb az lesz, ha nem csak a mostani paksi kiállításról írunk néhány sort, de egy kiadósabb beszélgetés során belevillantunk egy közel fél évszázadot átívelő művészi és pedagógusi pálya, egy gazdag és teljes élet menetébe. Megegyezünk, hogy hívom, amikor lesz egy kis időm.

És persze lesz egy kicsi, mert szeretném: két napra rá hívom is. Érezhetően megörül, én meg alig félóra múlva a Petőfi utcában parkolok le.

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés – de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Épp nem működik a lift nálunk, kicsit panaszkodik hát, hogy rossz a lába – aztán a weblap címe nem jut eszébe elsőre… muszáj megnyugtatnom, hogy (negyvenen kicsit túl) az én lábamon is volna már mit cizellálni, továbbá hogy boldog lennék, ha naponta csak egy weblap címe nem jutna eszembe… Mind e közben folyamatosan mosolyog – a legszélesebben, ha jól látom, akkor, amikor kitaláljuk, a legjobb az lesz, ha nem csak a mostani paksi kiállításról írunk néhány sort, de egy kiadósabb beszélgetés során belevillantunk egy közel fél évszázadot átívelő művészi és pedagógusi pálya, egy gazdag és teljes élet menetébe. Megegyezünk, hogy hívom, amikor lesz egy kis időm.

És persze lesz egy kicsi, mert szeretném: két napra rá hívom is. Érezhetően megörül, én meg alig félóra múlva a Petőfi utcában parkolok le.

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés – de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

És persze lesz egy kicsi, mert szeretném: két napra rá hívom is. Érezhetően megörül, én meg alig félóra múlva a Petőfi utcában parkolok le.

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés – de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

És persze lesz egy kicsi, mert szeretném: két napra rá hívom is. Érezhetően megörül, én meg alig félóra múlva a Petőfi utcában parkolok le.

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés – de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés – de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés – de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…


A hit bátorsága
Életét kockáztatva mentette ki Krisztus töviskoronáját az égő Notre-Dame-ból
szerencsés baleset / 6 órája
Magyarokat szállító autóbusz gyulladt ki Horvátországban
Senki sem sérült meg.
Gyász
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy TÓTH JÓZSEFNÉ Margit néni 85 éves korában elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása szűk családi körben megtörtént. A gyászoló család
"Elmentem tőletek, nem tudtam búcsúzni, nem volt időm arra, el kellett indulni. Szívetekben hgyom emlékem örökre, ha látni akartok, nézzetek az égre!" Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy SAROK TIBOR életének 66. évében elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása 2019. április 27-én 10 órakor lesz a dunaújvárosi temetőben. A gyászoló család
DR. NÁDAS MÁRIA 2019. április 8-án, életének 86. évében elhunyt. Hamvasztás utáni temetése 2019. április 24-én 14.30-kor lesz a dunaújvárosi temetőben. A gyászoló család
"Bennünk él egy arc és egy meleg tekintet, egy simogató kéz, egy végtelen szeretet, amit tőlünk soha senki el nem vehet." Soha el nem múló szeretettel emlékezem szeretett feleségem VARJAS JÁNOSNÉ halálának 2. és fiam, VARJAS JÁNOS halálának 5. évfordulóján. Szerető férje és édesapja
Köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik BOZAI JÓZSEF búcsúztatásán részt vettek, sírjára virágot tettek, fájdalmunkat enyhíteni igyekeztek. A gyászoló család
Köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik GOLDSCHMIDT ISTVÁN búcsúztatóján részt vettek, gyászunkban osztoztak. A gyászoló család
Köszönetet mondunk mindazoknak, akik TANKÓ LÁSZLÓ temetésén részt vettek, sírjára koszorút helyeztek, gyászunkban osztoztak. A gyászoló család
"Váratlanul ért halálod, búcsú nélkül mentél el, aludd szépen örök álmod, soha nem felejtünk el." Soha el nem múló szeretettel emlékezem SZTRUHÁRNÉ BÁNFI ILONA születésének 66. és halálának 42. évfordulóján. Édesanyja
Fájó szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy DARVAS SÁNDORNÉ (volt mozgó árus) Erkel kerti lakos 89 éves korában örökre megpihent. Temetése 2019. április 15-én 11.30-kor lesz a dunaújvárosi köztemetőben. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy MÉSZÁROS JÁNOS (volt kenyérgyári dolgozó és 21-es Volán dolgozó) 84 éves korában örökre megpihent. Hamvasztás utáni búcsúztatása 2019. április 15-én 13 órakor lesz a dunaújvárosi temető ravatalozójában. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy BOZAI JÓZSEF 59 éves korában elhunyt. Búcsúztatása 2019. április 13-án 14 órakor lesz a nagyvenyimi temetőben. Kérünk mindenkit, aki szeretne, a részvét jeleként csak egy szál fehér virágot hozzon. A gyászoló család
Köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik felejthetetlen halottunk HORVÁTH SÁNDORNÉ temetésén részt vettek, sírjára virágot, koszorút helyeztek, mély fájdalmunkat enyhíteni igyekeztek. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy MOLNÁR LAJOSNÉ (Gizike) életének 90. évében elhunyt. Hamvasztás utáni temetése 2019. április 10-én 13 órakor lesz a dunaújvárosi köztemetőben. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy HORVÁTH ISTVÁNNÉ (Saci) életének 82. évében elhunyt. Hamvasztás utáni temetése 2019. április 8-án 11.30-kor lesz a dunaújvárosi köztemetőben. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy DR. FÜLÖP GYÖRGYNÉ Marika néni 82 éves korában elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása szűk családi körben megtörtént. A gyászoló család
"Csak az hal meg, kit elfelednek..." Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy GOLDSCHMIDT ISTVÁN életének 75. évében hosszas betegség után elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztaója 2019. április 11-én 13 órakor lesz a dunaújvárosi temető ravatalozójában. Kérjük, mindenki egy szál virággal rója le kegyeletét. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy SZEBENYI JÁNOSNÉ Irénke néni 87 éves korában elhunyt. Búcsúztatása 2019. április 11-én 10 órakor lesz a dunaújvárosi kompkikötőnél. Kérünk mindenkit, aki szeretne, a részvét jeleként csak egy szál virágot hozzon. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy DR. CSIBRA GÉZA fogszakfőorvos 2019. március 19-én 91 éves korában elhunyt. A római katolikus egyház szertartása szerint szűk körben búcsúztattuk, és kísértük utolsó útjára. Hálás szívvel köszönjük a megjelenteknek, hogy együttérzésükkel osztoztak fájdalmunkban. Kérjük, akik ismerték, szerették, tisztelték, őrizzék meg jó emlékezetükben. Emlékét örökké megőrizzük. A gyászoló család
Köszönetet mondunk mindazoknak, akik DR. FÜLÖP GYÖRGYNÉ sírjára koszorút, virágot helyeztek, mély fájdalmunkat enyhíteni igyekeztek. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy TANKÓ LÁSZLÓ életének 66. évében elhunyt. Hamvasztás utáni temetése 2019. április 11-én 11.30-kor lesz a dunaújvárosi temetőben. A gyászoló család
Néprajz / 6 órája
A tűznek és a víznek is fontos szerepe van a húsvéti ünnepkörben
Repülő cirkusz / 7 órája
Az emberi teljesítményre fókuszál a Nagycirkusz új műsora
Balul sikerült edzés / 7 órája
Eltört a kulcscsontja a Real Madrid védőjének
Továbbáll, mire felgyógyul? / 7 órája
Nem biztos, hogy a sérült Ramsey pályára lép még az Arsenalban
sport / 8 órája
Pénteken a bajnoki döntő párharcát kezdik vízilabdázóink
Gallai Péter
sport / 8 órája
Szomszédvári rangadó lesz az első osztályban
Gróf András