A Duna és a szép szerelmese

szoli Piroska dunaföldvári festőművész egy kis promóciós turnét szervezett magának: Pakson, a művelődési központban nyílt kiállítása nemrégiben - január 12-ig látható közel ötven festménye. Szeretné, ha minél többen láthatnák őket - a múlt héten beszaladt hát Dunaföldvárról Dunaújvárosba, feljött a szerkesztőségbe, engem keresett, és a második mondatban már boldogan mesél a terveiről. Mondom, nyolcvan-nyolc éves...

Épp nem működik a lift nálunk, kicsit panaszkodik hát, hogy rossz a lába - aztán a weblap címe nem jut eszébe elsőre... muszáj megnyugtatnom, hogy (negyvenen kicsit túl) az én lábamon is volna már mit cizellálni, továbbá hogy boldog lennék, ha naponta csak egy weblap címe nem jutna eszembe... Mind e közben folyamatosan mosolyog - a legszélesebben, ha jól látom, akkor, amikor kitaláljuk, a legjobb az lesz, ha nem csak a mostani paksi kiállításról írunk néhány sort, de egy kiadósabb beszélgetés során belevillantunk egy közel fél évszázadot átívelő művészi és pedagógusi pálya, egy gazdag és teljes élet menetébe. Megegyezünk, hogy hívom, amikor lesz egy kis időm.

És persze lesz egy kicsi, mert szeretném: két napra rá hívom is. Érezhetően megörül, én meg alig félóra múlva a Petőfi utcában parkolok le.

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés - de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé - amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre - ahogy ő mondja - összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár - ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben - mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát - de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült...

Nem a stílus volt a lényeg, mondja - bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat - megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna... a fény a vízen, a kis zátonyok... a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek - az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet - a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok - még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli - és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést - sokat lehet hazudni és csalni - de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit - csak legyen mögötte valami - elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet - önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma... Sokan ismernek és szeretnek itt. És... nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül - ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán - megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)... Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg - családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is - vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre - Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg - nem dolgoztam, csak beszélgettem - nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk...

Épp nem működik a lift nálunk, kicsit panaszkodik hát, hogy rossz a lába - aztán a weblap címe nem jut eszébe elsőre... muszáj megnyugtatnom, hogy (negyvenen kicsit túl) az én lábamon is volna már mit cizellálni, továbbá hogy boldog lennék, ha naponta csak egy weblap címe nem jutna eszembe... Mind e közben folyamatosan mosolyog - a legszélesebben, ha jól látom, akkor, amikor kitaláljuk, a legjobb az lesz, ha nem csak a mostani paksi kiállításról írunk néhány sort, de egy kiadósabb beszélgetés során belevillantunk egy közel fél évszázadot átívelő művészi és pedagógusi pálya, egy gazdag és teljes élet menetébe. Megegyezünk, hogy hívom, amikor lesz egy kis időm.

És persze lesz egy kicsi, mert szeretném: két napra rá hívom is. Érezhetően megörül, én meg alig félóra múlva a Petőfi utcában parkolok le.

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés - de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé - amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre - ahogy ő mondja - összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár - ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben - mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát - de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült...

Nem a stílus volt a lényeg, mondja - bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat - megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna... a fény a vízen, a kis zátonyok... a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek - az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet - a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok - még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli - és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést - sokat lehet hazudni és csalni - de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit - csak legyen mögötte valami - elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet - önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma... Sokan ismernek és szeretnek itt. És... nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül - ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán - megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)... Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg - családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is - vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre - Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg - nem dolgoztam, csak beszélgettem - nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk...

Épp nem működik a lift nálunk, kicsit panaszkodik hát, hogy rossz a lába - aztán a weblap címe nem jut eszébe elsőre... muszáj megnyugtatnom, hogy (negyvenen kicsit túl) az én lábamon is volna már mit cizellálni, továbbá hogy boldog lennék, ha naponta csak egy weblap címe nem jutna eszembe... Mind e közben folyamatosan mosolyog - a legszélesebben, ha jól látom, akkor, amikor kitaláljuk, a legjobb az lesz, ha nem csak a mostani paksi kiállításról írunk néhány sort, de egy kiadósabb beszélgetés során belevillantunk egy közel fél évszázadot átívelő művészi és pedagógusi pálya, egy gazdag és teljes élet menetébe. Megegyezünk, hogy hívom, amikor lesz egy kis időm.

És persze lesz egy kicsi, mert szeretném: két napra rá hívom is. Érezhetően megörül, én meg alig félóra múlva a Petőfi utcában parkolok le.

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés - de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé - amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre - ahogy ő mondja - összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár - ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben - mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát - de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült...

Nem a stílus volt a lényeg, mondja - bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat - megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna... a fény a vízen, a kis zátonyok... a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek - az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet - a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok - még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli - és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést - sokat lehet hazudni és csalni - de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit - csak legyen mögötte valami - elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet - önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma... Sokan ismernek és szeretnek itt. És... nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül - ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán - megmutat egy jó portrét, később aztán eg