A Duna és a szép szerelmese

Búcsúzáskor hosszasan köti a lelkemre, el ne felejtsem megemlíteni az internetes honlapot, mert az nagyon fontos. Örült, hogy látott, máskor is vár. Nyolcvannyolc éves lesz nemsokára.O

szoli Piroska dunaföldvári festőművész egy kis promóciós turnét szervezett magának: Pakson, a művelődési központban nyílt kiállítása nemrégiben – január 12-ig látható közel ötven festménye. Szeretné, ha minél többen láthatnák őket – a múlt héten beszaladt hát Dunaföldvárról Dunaújvárosba, feljött a szerkesztőségbe, engem keresett, és a második mondatban már boldogan mesél a terveiről. Mondom, nyolcvan-nyolc éves…

Épp nem működik a lift nálunk, kicsit panaszkodik hát, hogy rossz a lába – aztán a weblap címe nem jut eszébe elsőre… muszáj megnyugtatnom, hogy (negyvenen kicsit túl) az én lábamon is volna már mit cizellálni, továbbá hogy boldog lennék, ha naponta csak egy weblap címe nem jutna eszembe… Mind e közben folyamatosan mosolyog – a legszélesebben, ha jól látom, akkor, amikor kitaláljuk, a legjobb az lesz, ha nem csak a mostani paksi kiállításról írunk néhány sort, de egy kiadósabb beszélgetés során belevillantunk egy közel fél évszázadot átívelő művészi és pedagógusi pálya, egy gazdag és teljes élet menetébe. Megegyezünk, hogy hívom, amikor lesz egy kis időm.

És persze lesz egy kicsi, mert szeretném: két napra rá hívom is. Érezhetően megörül, én meg alig félóra múlva a Petőfi utcában parkolok le.

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés – de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Épp nem működik a lift nálunk, kicsit panaszkodik hát, hogy rossz a lába – aztán a weblap címe nem jut eszébe elsőre… muszáj megnyugtatnom, hogy (negyvenen kicsit túl) az én lábamon is volna már mit cizellálni, továbbá hogy boldog lennék, ha naponta csak egy weblap címe nem jutna eszembe… Mind e közben folyamatosan mosolyog – a legszélesebben, ha jól látom, akkor, amikor kitaláljuk, a legjobb az lesz, ha nem csak a mostani paksi kiállításról írunk néhány sort, de egy kiadósabb beszélgetés során belevillantunk egy közel fél évszázadot átívelő művészi és pedagógusi pálya, egy gazdag és teljes élet menetébe. Megegyezünk, hogy hívom, amikor lesz egy kis időm.

És persze lesz egy kicsi, mert szeretném: két napra rá hívom is. Érezhetően megörül, én meg alig félóra múlva a Petőfi utcában parkolok le.

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés – de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Épp nem működik a lift nálunk, kicsit panaszkodik hát, hogy rossz a lába – aztán a weblap címe nem jut eszébe elsőre… muszáj megnyugtatnom, hogy (negyvenen kicsit túl) az én lábamon is volna már mit cizellálni, továbbá hogy boldog lennék, ha naponta csak egy weblap címe nem jutna eszembe… Mind e közben folyamatosan mosolyog – a legszélesebben, ha jól látom, akkor, amikor kitaláljuk, a legjobb az lesz, ha nem csak a mostani paksi kiállításról írunk néhány sort, de egy kiadósabb beszélgetés során belevillantunk egy közel fél évszázadot átívelő művészi és pedagógusi pálya, egy gazdag és teljes élet menetébe. Megegyezünk, hogy hívom, amikor lesz egy kis időm.

És persze lesz egy kicsi, mert szeretném: két napra rá hívom is. Érezhetően megörül, én meg alig félóra múlva a Petőfi utcában parkolok le.

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés – de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

És persze lesz egy kicsi, mert szeretném: két napra rá hívom is. Érezhetően megörül, én meg alig félóra múlva a Petőfi utcában parkolok le.

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés – de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

És persze lesz egy kicsi, mert szeretném: két napra rá hívom is. Érezhetően megörül, én meg alig félóra múlva a Petőfi utcában parkolok le.

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés – de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés – de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Élesen szól a csengő, Jövök!, kiáltja ki, pár másodperc múlva tényleg nyílik a kapu, és már bent is vagyunk a méretes ház hátsó traktusában. Semmi fényűzés – de a szobácska puritán egyszerűségében is barátságos, egy gyöngécske izzó világít a háromkaros csillárban, a többi most égett ki, mondja, félt, a villanykandalló is leáll. Elnézést kér a rendetlenségért, ahogy illik, de gyorsan és hathatósan megnyugtatom: a Káosz Világbajnokságokat és Olimpiákat évről évre én nyerem, örökös magyar bajnok vagyok, és már kétszer kaptam meg a Legrendetlenebb Magyar Ember kitüntetés porcicákkal ékesített középkeresztjét (polgári tagozat).

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

A ház egyébiránt nem mai darab épp. Bő kétszáz éves: a főjegyző dédpapa kapta anno, a Piroska néni által használt rész pedig afféle legénylakásnak épült. Ő is itt született, itt nőtt fel, s néhány évnyi kitérőt leszámítva itt élte le az életét. Néhány évet Pesten töltött, de Földvár nem engedte el hosszú időre. Meg későbbi férje, István sem. Úgy tíz évet várt rá, a szokásos történet: katona volt, aztán hadifogoly, amikor hazatért, megkérte a kezét, de még várni kellett kissé – amíg az ifjú magyar-történelem szakos hölgy Pesten tanított, István biológiát és kémiát oktatott Bátaszéken. Aztán 1949-ben végre – ahogy ő mondja – összeúsztak (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt: ifjúkorukban rendszeresen keresztbe-kasul szelték az imádott Dunát, s mellesleg a romantikus lánykérés is a zátony rejtekén zajlott le), s úgy ötven évre úgy is maradtak: elválaszthatatlanul.

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Szóval 1949 és Dunaföldvár – ahol akkoriban épp nincs rajzszakos tanár. Legalábbis amíg Oszoliék vissza nem térnek. Piroska ugyanis nagy örömmel kezdi rajzra, festésre, művészetre nevelni az ifjakat, persze rövidesen elvégzi a főiskolát rajzszakon is. Azt mondja, sokat kapott, de nem eleget. Profi akart lenni, hogy ő sokat adhasson. Megszállottként, folyton festett: elsősorban hangulatos táj- és zsánerképeket, portrékat. Alkotótáborokba, művésztelepekre járt, aztán jó néhány éven át maga is szervezett hasonlót. És mindig, mindenben maga mögött tudhatta hű társát, férjét, aki nem csak elfogadta, de minden lehetséges módon támogatta imádott Piroskája szenvedélyét.

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

A fél világot bebarangolták együtt. Hatalmas gyalogtúrákat tettek Ausztriában, Dalmáciában, Erdélyben – mi több, Piroska néni egy régi tanítványa meghívására még Norvégiába is eljutott. Bárhol jártak is, az első mindig az volt: megfesteni a természet csodáit, a táj szépségeit. Cipelni kellett hát mindent: az állványt, a keretet, vásznat, festéket, palettát – de minden fáradságot megért, ha egy szép tájkép végül elkészült…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Nem a stílus volt a lényeg, mondja – bár igyekezett minél többet tanulni a művészbarátoktól, elsősorban is a szintén földvári származású, de a fővárosban szép pályát befutott kor- és pályatárstól, Doór Ferenctől, akivel pár év kihagyás után most újra felvette a fonalat – megtalálta a telefonszámát, épp a napokban beszélgettek egy jót.

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Nem akartam futni: azaz nem erőltetett semmit, ahogy jött, úgy festett. S hogy mi is a legszebb az imádott Dunaföldvárban? A Duna… a fény a vízen, a kis zátonyok… a bölcskei partszakasz, a hegyoldal, a Kálvária, az öreg házak, épületek – az egész kis Szentendre. Megmutatni, megéreztetni a szépet – a festő számára ez a lényeg, foglalja össze. Aki a szépet keresi, még jobban megláthatja egy festő szemüvegén át.

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Sokan nem is tudják, hogy még dolgozik, vélekedik. Most is azért állított ki, hogy tudják, még mindig kutatja a szépet. Mert kutatja, fáradhatatlan. Észreveszi, milyen szép a városka Bölcske felől is, ahonnan kevesen látják: egy gazda épp szántott, szőlője mögötte sárgult, a kanális is ott nyújtózkodott mögötte, távolabb meg a templomtornyok – még így, elmesélve is szép. Mert szépen meséli – és mosolyog közben.

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

A kortárs művészetről kérdezem: Nem szeretem az absztrakt festést – sokat lehet hazudni és csalni – de nem a stílus a döntő. Nincs rossz stílus, csak rossz kép. Élvezem, ha nyújt valamit a kép, szerkezetben, színben, bármiben. És minden kép, kiállítás adhat valamit – csak legyen mögötte valami – elsősorban mondjuk egy értékes ember.

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Egy boldog élet – önkéntelenül is ez jut eszembe, ahogy hallgatom: ő pedig örömmel helyesel. Siker és festészet: nagyszerű dolog. Elismert a város, nézze, még a díszpolgári gyűrűmet is felvettem ma… Sokan ismernek és szeretnek itt. És… nagyon szeretett a férjem, mindent elkövetett, hogy boldog legyek. Nagyon hiányzik. Pista bácsi két és fél éve ment el. Rossz egyedül – ki se kell mondania, tudom: most először nem bujkál mosoly a szemében. Pár másodpercig.

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Aztán megkér, nézném meg a makacskodó masinát (egy éltes videólejátszóról van szó), mert valahogy elfelejtette, melyik gombot kell megnyomni, hogy nézhesse a kiállításmegnyitóján készült filmet. Az asztalon újságcikkek: róla, a festményeiről, a kiállításairól szól mind. Aztán körbesétálunk a házban. Jó néhány tucat kép lóg a fűtetlen szobák falán – megmutat egy jó portrét, később aztán egy olyan csendéletet is, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (bár tudnám, miért, ő persze el nem mondja)… Van tíz-tizenkét kép, amiktől soha nem válna meg – családtagok portréi, különleges emlékeket rejtő tájképek. Aztán megnézem a csupa üveg műteremrészt is – vázlatok, félkész és kész festmények százával a padlón. Elég munkát adhatnak pár évtizedre – Oszoli Piroska frissességét látva kétségem sincs, mindet befejezi majd. Úgy legyen.

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…

Kifelé menet szabadkozik, még egy feketével sem kínált meg, kéri, vigyek legalább egy kis butykos pálinkát. Vagy valami mást. Elköszönünk, azzal, hogy rövidesen visszatérek, és beszélgetünk még. Mert neki jó volt. Nem mellesleg – nem dolgoztam, csak beszélgettem – nekem is. És higgyék el, önöknek is örömük lesz benne, ha megnézik ezeket az egyszerűségükben is megkapó, szép képeket. Mondjuk Pakson. Január 12-ig. Művház. És el ne felejtsem a weboldalt, mert kapok a fejemre: www.tolnaart.hu/oszoli. Egy nyolcvannyolc éves fiatalasszony képeivel. Irigykedhetünk…


Hószállingózás
K
-1°
Sz
Cs
P
nemzetek ligája
Magabiztos játékkal győztük le a finneket
felfedezés / 4 órája
1600 éves mozaikra bukkant a műkincsek Indiana Jonesa
Hét évig kutatott a lelet után.
Gyász
Köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik felejthetetlen halottunk ÁCS GYULÁNÉ búcsúztatásán részt vettek, urnahelyénél a kegyelet virágait elhelyezték. A gyászoló család
Tisztelt Gyászolók! Előző hirdetésben tévesen jelent meg az elhunyt neve, ezért a Dunaújvárosi Kegyelet Kft. ezúton elnézést kér a gyászoló családtól. A hirdetés helyesbítése: Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy FORMAGGINI KÁROLY 74 éves korában elhunyt. Hamvasztás utáni temetése 2018. november 23-án 14.30 órakor lesz a dunaújvárosi temető ravatalozójában. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy HOLLÓS ISTVÁN (előszállási lakos) életének 73. évében elhunyt. Végső búcsút 2018. november 23-án 12.30-kor veszünk tőle az előszállási temetőben. A gyászoló család
"Szerető szívünk értünk dobogott, Mennybe vitték lelked az angyalok, Őrizzük emléked, velünk maradsz örökre." Szeretettel emlékezünk SOMOGYI GÁBOR LÁSZLÓ kamionos halálának 7. évfordulóján. Szerető családja
Köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik felejthetetlen halottunk RÉGER LAJOSNÉ sz.: Kopecz Rózsa sírjára koszorút és virágot tettek, fájdalmunkat enyhíteni igyekeztek. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy FORMAGGINI KÁROLYNÉ 74 éves korában elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása 2018. november 23-án 14.30-kor lesz a dunaújvárosi köztemető ravatalozójában. A gyászoló család
Köszönetünket fejezzük ki a Szent Pantaleon Kórház II. belgyógyászati osztályának, Dr. Parrag József főorvos úrnak, az osztály nővéreinek RÉGER LAJOSNÉ lelkiismeretes, odaadó ápolásáért. A gyászoló család
"Fáradt teste elpihent már, de lelke még velünk jár, mert nem hal meg, kit eltemetnek, örökké élt, kit igazán szeretnek." Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy RÉGER LAJOSNÉ sz.: Kopecz Rózsa életének 93. évében elhunyt. Temetése 2018. november 15-én 14 óra 30 perckor lesz a dunaújvárosi temetőben. A gyászoló család
Köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik felejthetetlen halottunk FEKETE SÁNDORNÉ sz.: Beszedics Rozália temetésén részt vettek, sírjára virágot tettek, fájdalmunkat enyhíteni igyekeztek. A gyászoló család
Köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik Dr. PECZ PÉTER búcsúztatóján részt vettek, gyászunkban bármi módon osztoztak. A gyászoló család
Köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik felejthetetlen halottunk, OROSZI LÁSZLÓ búcsúztatásán részt vettek, sírjára koszorút, virágot helyeztek, mély fájdalmunkat enyhíteni igyekeztek. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy HORVÁTH ISTVÁNNÉ született: Móró Etelka a Lemezalakító volt dolgozója életének 70. évében elhunyt. Temetése 2018. 11. 14-én 14.30-kor lesz a dunaújvárosi köztemető ravatalozójában. A gyászoló család
"Véget ért a szenvedése, szívében már nyugalom, Miénkben, kik itt maradtunk el nem múló fájdalom." Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy ÁCS GYULÁNÉ Terike 76 éves korában elhunyt. Búcsúztatása 2018. november 15-én 11 óra 30 perckor lesz a katolikus templom altemplomában. Kérjük, kegyeletüket egy szál virággal róják le. A gyászoló család
Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy BERECZ GÁBOR 2018. november 2-án gyors lefolyású, méltósággal viselt betegség után, életének 62. évében örökre itthagyott minket. Mély megrendülésünk miat búcsúztatására szűk családi körben kerül sor. A gyászoló család
Köszönetet mondunk a rokonoknak, ismerősöknek, szomszédoknak, kollégáknak, akik SZUPRICS NÁNDOR búcsúztatóján részt vettek,urnahelyénél virágot helyeztek el, és mély fájdalmunkban osztoztak. A gyászoló család
Köszönetet mondunk az ismerősöknek, szomszédoknak, kollégáknak, akik SZUPRICS NÁNDOR búcsúztatóján részt vettek, urnahelyénél virágot helyeztek el, és mély fájdalmunkban osztoztak. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy SZÁSZ GYÖRGYI 65 éves korában elhunyt. Búcsúztatása 2018. november 15-én 13 órakor lesz a volt kompkikötőnél. Kérjük, kegyeletüket egy szál virággal róják le. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy FEKETE SÁNDORNÉ sz.: Beszedics Rozália életének 91. évében elhunyt. Temetése 2018. november 12-én 13 órakor lesz a dunaújvárosi temetőben. A gyászoló család

Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy JÓBA MIHÁLY 89 éves korában elhunyt...

Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy JÓBA MIHÁLY 89 éves korában elhunyt. Temetése 2018. november 7-én 13 órakor lesz a dunaújvárosi temetőben. A gyászoló család
legnagyobb tehetség / 5 órája
Bíró Attila Vályi Vandáról
duol.hu
Merőben más teljesítményt nyújtott a visszavágón a Kohász / 5 órája
Győzelemmel búcsúzott a DKKA az EHF-kupától
Jankó Árpád
szoros csatában / 6 órája
A DEAC lett a mumus
Gróf András
bajnokság legjobbja / 6 órája
Kovács Zsófia ismét a trónon
Jankó Árpád
Könnyed siker / 6 órája
Már a tabella élén az Újváros
Balogh Tamás
Egy gól is elég volt a rossz sorozat lezárásához / 7 órája
Végre! Hompót Dániel találatával egy hatmeccses nyeretlenségi szériától búcsúzott a DPASE