Hétvége

2014.09.19. 15:53

Vendégünk: Ordas István polgár, liberalista

Barátom! Ugye emlékszel, tíz év alattiak voltunk, megrészegülve valamelyik indiános könyv olvasásától, vagy egy szovjet háborús film nézésétől, mindennapos foglalatosságunkká vált, hogy a nagyanyám házánál lévő löszpartba bunkert ástunk.

Akkorát, hogy oda egyszerre tíz gyerek is befért, titkos megbeszélésre. Készültünk a csatára a szomszéd utcaiak ellen. Kiérve az iskolából, vagy elszabadulva otthonról, keményen dolgoztunk, mint valami kotorékebek, csatárláncban puszta kézzel kapartuk kifelé a kiásott sárga földet, nem félve attól, hogy ez bizony beomolhat. Hetekig eltartott, mindig jöttek segítők, akik közül puszta kíváncsiságból, kalandból vagy barátságból „dolgoztak velünk". Amikor úgy gondoltuk, hogy készen vagyunk, kezdtük el a fegyvereinket gyártani. Lándzsákat, íjakat, nyilakat, és a bunkerbe rejtettük el őket. A kemény munkában összekovácsolódtunk, azt vettük észre, hogy a szomszéd utcából, az ellenség közül is jöttek hozzánk segíteni, mert az alkotás érdekesebb volt, mint a viszálykodás. A háborúk így elmaradtak, a barátságok pedig erősödtek...

Aztán jöttek a lányok, ezek a fiúbarátságok meg kezdtek gyengülni. Sok évvel később már mindenki családot alapított, egyszer csak felfedeztük egymást újra. Elkezdtünk megint összejárni, feleségekkel, gyerekekkel, aztán költözködések, válások megint szerte vittek egymástól, de az emlékeinkben barátok maradtunk. Ebben a zűrzavarosnak mondott világunkban azonban szövődnek-e még barátságok, vagy csak haverságok, érdekszövetségek...?

Jó öt-hat éve, mint sűrűn járó éttermi fogyatékos, gondoltam: ennék egy jó lecsót! Olyat, aminek az illatát azokban a pesti gangos bérházakban gyerekkorunkban oly sokat éreztük, és degeszre ettük magunkat, mindig ott, ahonnét szállt ki a jó lecsó fantasztikus illata. Ha nem hívtak volna be, akkor is bementünk egymáshoz, állva a konyhában, igézve nézve a nagymamát vagy egy anyát, hogy mi bizony nagyon kívánjuk ezt az „ősi magyar" ennivalót, ami ugye 1492 előtt Európában még nem is létezhetett. Kolumbusz után jött a paprika, paradicsom errefelé, majd mint rácz vagy szerb paprika az 1800-as évek végén köretként, húsokhoz kezdték használni, és csak Krúdy Gyula idejében kezdett honosodni a polgári asztalokon, később az egyszerű ember tűzhelyén is készült.

Szóval a lilahagymát dinszteltem, kenyérszalonnát és kolozsvári szalonnát pirítottam libazsíron, háromfajta paprikát centis darabokra vágtam fel, aztán az egészet összeöntöttem, dolgozzák egymást, és a végén a még külön pirított lókolbász karikákat is hozzáadtam. (Sajnos a kétforintos kolbász, avagy „fradikolbász" elvesztette a gyerekkori ízét és varázsát.) Koronázásképpen pedig a paradicsomot héjától megfosztva, felkockázva zutty bele, és amikor a paprika roppanós, ehető, a paradicsom nem szottyadt, készen van gyerekkorom áhított lecsója.

No de, egyedül? Enni? Hozzá inni? Unalmas dolog. Áthívtam hát egy barátomat egy lecsóra. Azóta majd minden szerdán, délután 15-16 órától lecsó-party van nálunk, sokszor télen is, mínusz pár fokban kint ülünk a hátsó teraszon, mert elfelejtettem mondani, hogy soha nem a konyhában készül, hanem szabad ég alatt, de tetővel a fejünk felett.

A meghívottakat igyekszem úgy válogatni, hogy a politikus tudjon beszélgetni a mérnökkel, az újságíró az orvossal, a jobboldali gondolkodású a baloldalival, az ultrák a mérsékeltekkel, a mezőgazdaságban dolgozó a gyári üzemben munkálkodóval. Barátságok szövődnek, az egyik kérdezi, „miért nincs itt XY, a múltkor milyen jót beszélgettem vele!".

Ritkán súgja oda valaki, hogy „te, ezt és ezt ne hívd meg, ha én itt vagyok". Mi köt össze bennünket? A lecsó, mondanám, de inkább azt hiszem, az egymás utáni érdeklődés: „hogy vagy? mit csinálsz most? hogy gondolod? biztosan jó így?" Jó így. A múltkor Dinnyés Jóska barátomat hívtam a társaság nagy örömére, Tinódi Lantos Sebestyéntől Szenczi Molnárig, majd Arany Jánostól József Attiláig megzenésített verseit énekelte, de volt, hogy meghívtam egy cigányzenész barátomat, aki hozta a hegedűjét, megkérdezte mit játsszon. Mondtam örökzöldeket, de nem nótázni akarunk. Erre ő Csajkovszkij 5. hegedűversenyét kapta elő, úgy szólt a hegedű, hogy a környéket ellepte a muzsika, és amikor vége lett, a szomszédokból is taps hallatszott. És akkor vettük észre, hogy a kertkapun is kandikáló fejek látszanak, és az ő ovációjuk biztosított engem arról, hogy kell a barátság. Török Ádám örökbecsű nótája: „Kell a barátság, hejj, add tovább!". És ez érvényes legyen gyerekkorodtól, míg élsz!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!