Ami történt, megtörtént

 Ki kerüljön be a NAT Pantheonjába, mely írók és költők üdvözüljenek tanügyileg? A polémiában pró és kontra felszólalók szándéka és stílusa jól rávilágít az alapproblémára: nem lehet a „minden oldalnak osztogatás” módszerével békét teremteni. A látszat ellenére a kérdés nem politikai természetű. Annál jóval súlyosabb. Példaként hadd hozzam fel Szabó Dezsőt, aki 1906 novembere és 1908 áprilisa között a Székesfehérvári Magyar Királyi Állami Főreáliskola segédtanára volt – eddig a helyi vonatkozás –, és 1945. január 13-án, Budapest ostroma alatt bekövetkezett haláláig jelentős írói életművet alkotott. Akkor sem, és ma sem vitathatatlant.

Az ő törzsanyagba vételét kifogásolók az irodalomtudósok megosztottságát hozzák fel érvként. Hogy nincs szakmai egyetértés Szabó Dezső közös nemzeti kincsként való lajstromba vétele ügyében. Akkor nézzük a szakmát! Az Eötvös kollégista Szabó Dezsőről eddig két monográfia jelent meg, az 1958-as, a népi írókat megbélyegző párthatározatot követő években. A szintén Eötvös kollégista Nagy Péter 1964-ben, a Svájcba, majd Amerikába emigrált Gombos Gyula 1966-ban publikálta a maga dolgozatát. Nagy Péter az állambiztonsági szervek támogatásával dolgozott (egyes forrásokhoz a Budai Balogh Sándor lakásán tartott házkutatás révén jutott).

Beszervezett – fedőneve „Borisz” – ügynökként az anyaggyűjtéssel párhuzamosan folyamatosan jelentett Szabó híveiről. Munkájának elévülhetetlenségét az 1979-es második kiadással jutalmazták. Ezzel szemben Gombos az emigrációban, a Columbia University könyvtárosainak, a még élő kortársaknak és Nagy kötetének a segítségével végezte el a feladatát. Mégis, hogyan vonjunk gyököt a filológiailag korrekt, de megfélemlített Nagy Péter és a külföldre menekült Gombos Gyula álláspontjából? A ´60-as évek monográfusai után majd csak Szabó Miklós történész próbálta szisztematikus módon feldolgozni a Szabó-dossziét, és elkerülni mind a sommás ítélkezést, mind az intellektuális pálcasuhogtatást. Nagy meglepetés volt, amikor 1996-ban a Pesti Szalon Könyvkiadó jelentette meg Szabó Dezső Megered az eső című regényét (Bodnár György és Szörényi László tanulmányával). Ki tud itt kiigazodni? És most újból Fehérvár, újból a korabeli viszonyok.

A Fejér megyei (!) Naplóban botrányos cikksorozatot író Szabó Dezső három évvel később már a Nyugat 1911. május 1- jei számát nyitja a Válasz gróf Tisza Istvánnak című nyílt levelével. Rövidesen számos tanulmánya és elemzése jelent meg a folyóiratban. Nem gondolnám, hogy Ignotusnak rossz volt a memóriája. Úgy értem, hogy ez is egy megoldás, a gesztus, a személyiségformáló türelem. Persze, ami történt, megtörtént. Az irodalomtörténet tudományos pozícióinak a ´80-as évektől számítható meggyengülése nem kecsegtet egy modern szintézis létrejöttével. Vagyis a szakma megosztottságából, szekértáborokba rendeződött utóvédharcaiból kifolyólag a vita a politika kátyújába jutott. Ez több mint sajnálatos. Ebből csak egy korszerű, vitaképes, módszertanilag megalapozott tudományos kármentés emelhetne ki bennünket. De erre rövid időn belül nincs esélyünk. A szak gyengeségei, mulasztásai mélyítik tovább a problémát. Kétségtelen, sok múlik a tanárokon. Arató László elképzelhetőnek tartja, hogy Szabó Dezső stílusa tananyag legyen. Negyven évvel ezelőtt a nagyszerű Láng Stefi bácsi, a Bethlen Gábor Gimnáziumban, jellegzetes Szabó Dezső mondatokat értelmezett és elemeztetett velünk nyelvtan órán. Vagy ő előzte meg negyven évvel a korát, vagy kezdhetünk mindent elölről. Szarka Tamás három alkotása.